A magyar színház, 2018

|

Egy év színházi tükre

A kulturális tao-támogatás eltörlése a teátrumok már megtervezett, folyó évadját borítja fel drasztikusan – a kármentés pontos, részletesen kidolgozott metódusa e sorok írásáig nem vált publikussá.

A Krakken művelet, Átrium

Az év vége szokásosan az összegzések ideje, internetes fórumokon ilyenkor lehet mindenféle toplistákat böngészni az év legkülönbözőbb teljesítményeiről. Mondhatnánk, hogy színházi szempontból a december vége nem ideális időpont az összegzésre, hiszen a színház nem naptári év, hanem évad szerint működik – de egyrészt szubjektív szempontból voltaképpen bárhogyan meghatározható a szemlézett időszak, másrészt november 13-án kiderült, hogy az évad kijelölte keretekre azok sincsenek tekintettel, akik a színházak működtetéséért (is) felelősek lennének. A kulturális tao-támogatás eltörlése a teátrumok már megtervezett, folyó évadját borítja fel drasztikusan – a kármentés pontos, részletesen kidolgozott metódusa e sorok írásáig nem vált publikussá. Egyelőre leginkább azoknak a színházaknak a sikolya hallatszik, amelyek okkal nem bíznak abban, hogy számukra kedvező megoldás fog születni a közeljövőben. Az év végi összegzés e témában – éppúgy, mint az NKA körüli bizonytalanságnak vagy éppen a Budapesti Operettszínház igazgatói pályázata szakmai szempontból nem könnyen értelmezhető elbírálásának ügyében – azonban legfeljebb a borús próféciák szintjén mozoghat, hiszen a konkrét hatást majd csak a következő naptári évről szóló recenzió elemezheti.

Ez az írás még a relatíve nyugodt alkotómunka évéről szól. Szubjektív és szükségképpen hiányos is; nemcsak azért, mert az év vége felé bemutatott előadások közül néhány fontosnak látszót csak 2019-ben fogok megnézni, hanem azért is, mert néhány jelentősnek tűnő produkciót év közben sem volt alkalmam megtekinteni. Ez elsősorban a határon túli színházak bemutatóira vonatkozik, s többnyire önhibámon kívül nem lehettem nézőjük. Továbbra is erősen kérdéses ugyanis, hogy a fontos határon túli produkciók eljutnak-e Magyarországra (hiszen a MITEM programja vagy a POSZT versenyprogramja – amelyekbe 2018-ban a szokottnál valamivel több, de így is csak 4-5 határon túli előadás került be – lényegénél fogva szubjektív válogatás eredménye, a kisvárdai fesztivál programja szélesebb merítés ugyan, de a tér sajátosságai miatt sok kompromisszumot kell kötni, a pesti vendégjátékok pedig minden szempontból esetlegesnek érződnek). És hiányos az összegzés azért is, mert egy évad komplex színházi folyamatait a maguk teljességében még akkor sem lehet egy internetes orgánumnak készülő írásban elemezni, ha a szerkesztői nagylelkűség a szokottnál jóval nagyobb terjedelmet garantál az írásnak – elvégre az olvasói türelemnek is megvannak a határai. Így egy rövid áttekintést követően egy-két perspektivikusan is fontos kérdésre fókuszálok.

*

Ha az év művészi termését az elmúlt néhány esztendőjével hasonlítjuk össze, gyökeres változásokat nem látunk. Viszonylag nagy számban születnek szakmailag színvonalas előadások, és nézhetünk izgalmas, eredeti hangú próbálkozásokat is, de nagyon kevés az igazán kiemelkedő, revelatív erejű produkció. A fontos és szakmailag színvonalas előadások természetszerűleg azokban a színházakban születnek meg, amelyek műhelyként működnek – másutt legfeljebb véletlenszerűen jönnek létre ilyenek. A pesti művészszínházak közül az utóbbi évadokban látványosan megújult Radnótinak volt a legerősebb éve, de készültek fontos előadások az Örkényben és a Katonában is. A Vígszínház egyre markánsabban erősíti meg a maga sajátos profilját (ami kevéssé mondható el a Pesti Színházról), a Nemzetit továbbra is erősen meghatározza Vidnyánszky Attila aktuális művészi kondíciója és az, hogy a vendégül hívott külföldi rendezők hogyan találnak közös nyelvet a társulattal.

Zsigmond Emőke, Chicago, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

A vidéki teátrumok egy része határozottan törekszik arra, hogy a sokszor csak ürügyként szolgáló népszínházi koncepciónak valódi tartalmat adjon, s minél szélesebb tartalmi-formai skálán hozzon létre színvonalas produkciókat. Az évek során fokozatosan erősödő miskolci társulat már az egyik legfontosabb színházi műhelynek számít, a hosszú ideje kitűnő erőkből álló székesfehérvári színház műsorpolitikája éppen az utóbbi egy-két évadban lett kezdeményezőbb, izgalmasabb, aminek eredményeképpen figyelemre méltó előadások is születnek. Szombathelyen a Jordán Tamás elleni politikai élű támadások és néhány fontos társulati tag távozása ellenére is fontos produkciók jönnek létre, és kiegyensúlyozottan működik a kecskeméti, a tatabányai, a nyíregyházi, a debreceni, a budaörsi színház is. S noha néha másutt is érződik a változtatás szándéka (idén például Pécsett Czukor Balázs Handke szöveg nélküli drámáját vitte színre a színház színészeivel, táncosaival és énekkari tagjaival, és a k2 színház alkotópárosa is vendégszerepelt), még mindig sok vidéki teátrum repertoárjára jellemző a szórakoztató színházi bemutatók túlsúlya, illetve az állandóan ismétlődő klasszikusok fantáziátlan színre vitele.

A független színházak egzisztenciális helyzete mit sem javult idén; az egyes csapatok más utakon haladva keresik a kibontakozás lehetőségeit. A kisebb-nagyobb befogadószínházak, főként a Trafó, de a MU vagy a Jurányi műsorpolitikáján is érezhető, hogy keresik annak a lehetőségét, hogy helyzetbe hozzanak a független színházak mainstreamjétől eltérő utakon haladó csapatokat is. Másutt (például a Szkénében) inkább az évek során egyre nagyobb közönségbázist építő, korábban már több jelentős előadást létrehozó alkotók és társulatok premierjeire épül a repertoár. A színházépülettel rendelkező társulatok egy része magába zárkózik, mások – leglátványosabban és legtöbb eredménnyel a Stúdió K – folyamatosan keresik a lehetőségét annak, hogy eredeti látásmódú, a kőszínházi és a független színházi szcéna határmezsgyéjén mozgó alkotókkal dolgozzanak. És akad példa arra is, hogy egy társulat – mint a k2 – a kőszínházi szférával való folyamatos és változatos együttműködésben látja a túlélés és/vagy a továbblépés zálogát.

*

Annak, hogy a szakmailag sikeres produkciók sora nem feltétlenül eredményez igazán jelentős előadásokat, egyik oka a repertoár összeállításában keresendő. A klasszikus, félklasszikus szerzőknek csaknem mindig ugyanazok a drámái kerülnek műsorra, sok kevésbé „szabályos”, ám jelentékeny író szinte ismeretlen a magyar nézők számára, meglepően sok ugyan a regényadaptáció, ám ezek is csaknem mindig ugyanazokra az epikai alkotásokra épülnek. Ez a tendencia még hangsúlyosabb a zenés-szórakoztató színházaknál. Egyes operettek, musicalek bejárják az országot (és most nemcsak a magyar repertoár klasszikusaira, a Popfesztiválra vagy A padlásra gondolok; a Chicagóból például az elmúlt szűk másfél évben négy bemutatót is tartottak), míg a műfaj nem egy izgalmas, eredetibb darabja szinte teljesen feledésbe merül. Ez talán magyarázható azzal is, hogy a szórakoztató színházban végképp biztosra kell menni, nem lehet nem figyelembe venni a nézők igényeit – de azért az ízlésformálás itt is feladat lehetne. Maguk a bemutatók amúgy igen széles minőségi skálán valósulnak meg: látványos, minden tekintetben professzionális produkciók éppúgy láthatóak, mint rossz ízléssel kivitelezett gagyik – de azt jó látni, hogy egyre több színházban állnak rendelkezésre a zenés műfaj sikerre viteléhez elengedhetetlenül szükséges, játszani, énekelni és mozogni is képes színészek. A nem zenés szórakoztató színházak egy része (legnyilvánvalóbban a Thália) szintén a leginkább bevált, „örökzöld” komédiákat, bohózatokat veszi elő, mások (legfeltűnőbb módon az Orlai Produkciós Iroda) folyamatosan keresnek friss szövegeket – gyakran sajnos azt is bizonyítva, hogy nem most éljük a könnyű komédiák, bohózatok aranykorát. (A szezon számomra legemlékezetesebb Orlai-produkciója egyértelműen a személyes hangú és talán éppen ezért nagyon szórakoztató, helyenként egészen magával ragadó Second Life volt.)

Chioggiai csetepaté, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Nem akarom mindezzel azt állítani, hogy a gyakran színre vitt művek újraértelmezéséből nem születhet jelentős előadás. És persze az is szubjektív megítélés kérdése, mitől válik egy színvonalas és/vagy fontos produkció valóban kimagasló, jelentős bemutatóvá. Én úgy gondolom, vagy attól, hogy fontosat, személyeset tud közölni arról a világról, amelyben élünk, vagy attól, hogy invenciózusan alkalmaz eredeti, új teátrális formákat, esetleg izgalmas, sajátos színházi nyelvet konstruál. Könnyű, ám igazságtalan volna azt mondani, hogy hiába van meg a megfelelő szakmai tudás, az előbbihez a rálátás és/vagy a bátorság, az utóbbihoz a kreativitás és/vagy az újítás szándéka hiányzik. Hiszen jól látható, hogy a legtöbb, szakmailag színvonalas színház mindkét úttal próbálkozik, még ha váltakozó sikerrel is.

*

Az alatt, hogy egy előadás arról a világról szóljon, amelyben élünk, nem feltétlenül az aktuális társadalmi-politikai viszonyok elemzését értem. Hanem olyan fontos problémák, dilemmák feldolgozását is, amelyekkel napjainkban valamennyien találkozunk. Ezek megszólalhatnak személyesen, árnyaltan, gazdagon is, míg a politikai folyamatok ábrázolása szinte óhatatlanul is didaktikussá, illetve publicisztikussá teszi az előadást. Megértem ugyan sok kollégám visszatérő panaszát a klasszikus értelemben vett közéleti színház hiányáról, ám csak mérsékelten osztom azt. Nem csupán a didaxis, a túlzott egyszerűsítés, a publicisztikus hangnem veszélyei miatt, hanem azért is, mert az ettől eltérő, tehát árnyalt, alapos elemzést szinte megvalósíthatatlannak érzem. A magyar színház hagyományai közé tartozik, hogy az aktuális társadalmi-politikai viszonyok bemutatását leginkább klasszikus szövegek áthallásos interpretációin keresztül próbálja megvalósítani. Csakhogy ezek a szövegek vagy kemény diktatúrákról, vagy rafináltan kiépített látszatdemokráciákról, vagy rothadó demokráciákról szólnak. Olyan klasszikus drámát, amely a mi sajátos „osztjónapot-demokráciánkat” ábrázolná, ahol a politikai botrányok úgy oldódnak meg, hogy a szavazópolgárok jelentős része megvonja a vállát, s nem kíván tudomást venni róluk, nem ismerek. Alighanem azért is borzasztó nehéz ilyesmit találni, mert a klasszikus dráma általában arra a tudásra/hitre épít, hogy minden tettnek következménye van – ennek az ellenkezőjét a maga társadalmi komplexitásában ábrázolni még néhány évtizeddel ezelőtt is merő abszurditás lett volna. A közelmúltban nem kevés olyan előadást láttam, amely mégis úgy tett, mintha a látszatdemokrácia vagy a rothadó, korrupciótól bűzlő demokrácia viszonyai ráhúzhatóak lennének a mai magyar társadalmi valóságra. Ezek minden erényük ellenére is tét nélkülinek tűntek, mivel a jelenlegihez képest még mindig rózsás helyzetet (vagyis egy olyan világot, amelyben a lebukás következményeitől okuk van félni a hatalmasoknak) ábrázoltak. Hasonló okokból nem éreztem a tétjét a Katona friss bemutatójának, a szakmailag amúgy kiváló Az ügynek sem. A Szuhovo-Kobilin drámájából készült, Ascher Tamás rendezte előadás dermesztően ábrázolja azt a folyamatot, amelyben a különböző rangú és rendű hivatalnokok pénzéhsége ártatlan embereket nyomorít meg, ám a mai embernyomorító folyamatoknak az eredője és a metódusa is más. S noha a kelet-európai humor hagyományai közé tartozik az is, hogy a lusta, önző, korrupt hivatalnokrétegen mindig el lehet verni a port, a magam részéről jelenleg még egy pénzéhes, megvesztegethető, ám autonóm, a politikai hatalommal némi ellensúlyt képezni tudó hivatalnokrétegnek is örülni tudnék.

Revizor, Weöres Sándor Színház, Szombathely

A fentiekből adódóan szinte természetes, hogy a klasszikusok, félklasszikusok áthallásos interpretációi inkább a részleteket tudják megragadni, illetve érvényes analógiákat tudnak felmutatni – szerencsés esetben így mondhatnak el valami fontosat az ismerős hatalmi viszonyokról, a manipuláció természetéről, az emberi kiszolgáltatottságról. Ilyen jó eset például az év bemutatói közt két fontos szombathelyi előadás. Az egyik az Alföldi Róbert rendezte A salemi boszorkányok, amely a demagógia, a megtévesztés, a fenyegetés és az erőszak előbb-utóbb mindent és mindenkit felőrlő erejét mutatta be helyenként torokszorítóan, kimagasló színészi alakításokkal, még akkor is, ha magát a manipulált tömeget, amelynek hathatós közreműködésével fordul a privát rosszindulat, haszonszerzési és hatalomvágy tömeghisztériába, hiányoltam a játékból. A másik a Mohácsi János által színre vitt, alaposan átírt Revizor, amely az érem több oldalát mutatva, a hatalmi machinációk rétegzettségét gazdagabban ábrázolva talán legközelebb állt az év bemutatói közül ahhoz, hogy rendszerszinten is beszélni tudjon kortárs politikai-gazdasági összefonódásokról, folyamatokról. Kicsit távolabbról ilyen eset a Radnóti Színház III. Richárdja; itt szó nincs arról, hogy rendszerszinten működnének az áthallások, Andrei Șerban rendezése óvakodik is ezek direkt megteremtésétől, a játékmód is erősen stilizált, ám a gátlástalanság, a fékeveszett hatalomvágy markáns megjelenítése félreérthetetlenül kortársi asszociációkat teremt.

Trokán Nóra és Farkas Dénes, A gömbfejűek és a csúcsfejűek, Nemzeti Színház

Külön fejezetet jelentenek a Bertolt Brecht drámáiból készült előadások. A Brecht-darabok többsége fájdalmasan aktuális ma is (és aligha lesz olyan boldog kor, amelyben nem lesz az). Ezek a szövegek, ha megfelelő színészi-rendezői szaktudás közvetíti őket, szinte maguktól szólalnak meg. Nem véletlen, hogy a húsba vágó Brecht-drámák sorra kerülnek fel a színházak repertoárjára. Ezt demonstrálta a 2018-as POSZT-válogatók döntése, akik A kaukázusi krétakör három bemutatóját is a versenyprogramba választották. De az utóbbi másfél év képzeletbeli versenyét mégsem A kaukázusi krétakör nyerte; a Jó embert keresünkből öt reprízt is láttam. E szövegeknek éppen „önműködésük” a legfőbb veszélyük. Megfelelő szalmai háttérrel szinte bizonyosan jó előadás készül belőlük; igazán kiemelkedő produkció viszont ritkán jön létre, talán azért, mert a rendezők ritkán érzik, hogy valamit még hozzá akarnának tenni a szöveghez (akár személyes mondandót, akár a játéknak sajátos nyelvet adó formai ötletet). Ennek hiányában az ismétlődő reprízek kevés érdekeset és újat tudnak mondani; hogy ez mennyire így van, arról olyan, szakmailag egyébként kiváló előadások győztek meg, mint Zsótér Sándor kecskeméti vagy Béres Attila miskolci rendezése. Így aztán hálás vagyok, ha kevésbé ismert Brecht-drámák kerülnek színre, mint például A gömbfejűek és a csúcsfejűek, amelyből a Nemzeti Színházban Zsótér Sándor kifejezetten szórakoztató, teátrálisan gazdag előadást rendezett. Vagy a valamivel gyakrabban játszott Rettegés és ínség…, amelyből az Ódry Színpadon direkten a mának/máról szóló dalokkal megspékelt előadás, a Stúdió K és a k2 Színház koprodukciójában pedig korabeli kabaré keretei közé helyezett, annak fekete humorát a brechti jelenetek keserűségével ötvöző bemutató született.

*

Napjaink valósága persze elsősorban kortárs szövegeken keresztül lenne megragadható. Magyar drámaírók erre – talán a rálátás hiánya okán, talán eltérő alkotói ambíciók miatt  – kevéssé vállalkoznak. Igaz, legalább egy-egy fontos társadalmi probléma érzékeny ábrázolására történik kísérlet. Ilyen például Szilágyi Eszter Anna nem hagyományos drámai formában íródott, a prostitúcióról meg- és felrázó erővel, de poétikailag is jelentékenyen szóló darabja, A Nyíregyháza utca, amelyet az Ódry Színpadon Novák Eszter rendezésében láthattunk. Vagy Székely Csabának az év végén a Radnótiban formátumos előadásban, Sebestyén Aba által színre vitt alkotása, a 10, amelynek szerteágazó és összefutó egyéni sorsai számos aktuális szociális problémán keresztül fogalmazódnak meg. De ezek csaknem kivételnek számítanak. Így marad a szerzői színház lehetősége; vagyis az, hogy egy adott társadalmi anomália köré csoportosítható szépirodalmi szövegek és/vagy dokumentumok, személyes vallomások sorából épüljön meg az előadás. Ez ugyan nem hagyományos kőszínházi terep, de az utóbbi években a pesti kőszínházakban (főként a Katonában) is jöttek létre ilyen típusú bemutatók. Ezek egy része szintén az áthallások eszközével él, a (közel)múlt eseményeit analógiaként felhasználva. Ilyen például a Radnótiban látható Egy piaci nap, amely Závada Pál regényéből készült, s amelyben a második világháború utáni antiszemita és antikommunista indíttatású pogromok nemcsak önmagukban döbbentenek meg, de a mai elvakult indulatok eredőjeként is értelmezhetőek. Vagy az Örkény Színházban Bagossy László, Kovács D. Dániel és főiskolás tanítványaik által közösen színre vitt, Szvetlána Alekszijevics írásaiból készült Secondhand, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek társadalomformáló történéseiből kiindulva a putyini Oroszország (és közvetve a csaknem az egész posztszocialista régió) sajátos tudatformáló folyamatairól tesz érvényes megállapításokat – még ha ezek feldolgozása szerintem erősen generációs affinitás függvénye is.

László Zsolt és Lovas Rozi, Székely Csaba: 10, Radnóti Színház

Más előadások közvetlenebbül beszélnek jelen idejű problémákról. Az Örkény Színház friss bemutatója, A lélek legszebb éjszakája Jászberényi Sándor haditudósító írásaiból készült, s egészen személyesen, eredeti szemszögből láttatja azt a pokoli világot, amelyet mi legfeljebb a hírekből ismerünk, s amelyhez képest a mi világunk kedélyes vidámparknak tűnik. Polgár Csaba rendezése kivételes érzékkel vegyít drámát és humort, személyes hangot és objektív tényeket, valóságot és teátrális játékosságot, nyomasztó és elgondolkodtató, de felszabadító erejű humorban is gazdag előadást hozva létre. A Jurányi Ház és a FAQ bemutatója, az Izland-Magyarország pedig a kivándorlásról szól, minden szépirodalmat mellőzve, internetes fórumok, blogok, személyes beszélgetések szövegeiből összeállítva, mégis színházszerűen, színesen, a témát sok szemszögből, változatosan körbejárva. Barcsai Bálint rendezése az általam az utóbbi időkben látott legsikerültebb dokumentumszínházi előadás.

*

A fentiekből megállapítható, hogy a társadalmi kérdésekről valamennyi alkotógenerációnak van mondandója – még ha másképpen, más formákat alkalmazva közelítenek is a témához. Az eredeti formák, az újszerű színháznyelv konstruálása elsősorban a fiatal rendezőnemzedéktől várható. Az utóbbi egy-két évtized fiatalon berobbant, újító, provokatív alkotói közül sokan már nem vagy csak igen ritkán rendeznek Magyarországon: Bodó Viktor talán évente egy előadás erejéig hazatér (2018-ban egy virtuózan szellemes bohózatot  – A Krakken műveletet – vitte színre az Átriumban), Schilling Árpádot valószínűleg egyhamar nem látjuk itthon dolgozni, Kovalik Balázst pedig már hosszú ideje nélkülöznünk kell. De az utóbbi években felnőtt egy tehetséges fiatal rendezőgeneráció, amelynek tagjait nemcsak a független színházak, de a kőszínházak is próbálják integrálni, vagy legalábbis minél többet foglalkoztatni. Az integrációnak persze vannak határai, egy olyan öntörvényű alkotónak, mint a Trafóban a szakmát és közönséget is erősen megosztó bemutatókat létrehozó Fekete Ádám, eddig még csak a Stúdió K kínált lehetőséget. Ám Székely Kriszta ma már nemcsak tagja, de több szakmai díjjal kitüntetett rendezője is a Katona József Színháznak, emellett rendszeresen dolgozik a Budapesti Operettszínházban, akárcsak Szenteczki Zita, sőt a most távozni kényszerülő direktor, Lőrinczy György 2018-ban még a maga sajátos, a mainstreamtől igen távol álló színházi formáját független műhelyekben kidolgozó Boross Martinnak is lehetőséget adott. A Vígszínháznak nemcsak színészként, de rendezőként is egyre meghatározóbb tagja ifj. Vidnyánszky Attila, aki saját társulatával, a Sztalker Csoporttal a Nemzeti Színházban is dolgozott. Hegymegi Máté rendszeresen működik független színházaknál és kőszínházakban is; 2018-ban már másodszor rendezett a Katonában. A rendezőként, koreográfusként, színészként is aktív Widder Kristóf az Örkényben és Székesfehérvárott is lehetőséget kapott, a k2 alkotópárosa, Fábián Péter és Benkó Bence hol a társulattal, hol nélkülük vendégszerepel több kőszínházban is (váltakozó színvonalú, de tartalmilag és stilárisan is igazán széles skálán mozgó, mindig érdekes bemutatóik közül a legjelentősebbeket az utóbbi évadokban Miskolcon hozva létre).

Sardar Tagirovsky legtöbb rendezése ugyan határon túli színházakban valósul meg, de többször is dolgozott már a Nemzeti Színházban, és 2018-ban Debrecenben is bemutatkozott. És itt van már a legfiatalabb nemzedék is: a végzős zenés színházi rendező, Tarnóczi Jakab egyetemi vizsgarendezésének, A Schroffenstein családnak kiugró szakmai sikerét követően előbb Nagyváradra, majd a Katonába kapott meghívást, a negyedéves fizikai színházi koreográfus-rendező szakos Nagy Péter István pedig Székesfehérvárott mutatkozhatott be. Nem állítom, hogy a fiatal rendezők valamennyi bemutatója kiemelkedően sikerült, sőt, az előadások egy részén érzékelhetőek a beilleszkedés kompromisszumai is, de majd’ mindegyik hozott pezsgést, újdonságot az adott színház műsorába. Ifj. Vidnyánszky Attila pesti színházi rendezései közül az igen egyenetlen A félkegyelmű a közösségi színházcsinálás nem könnyű lehetőségének esélyét csillantotta fel, a Kinek az ég alatt… egy sajátos ifjúsági színház kontúrjait vázolta fel, a vígszínházi Liliom pedig a teátrum profiljába tökéletesen illeszkedő, érzelmes, játékos, cseppet ironikus, valóságot és képzeletet szépen összeillesztő produkció lett. A Sztalker Csoporttal színre vitt Woyzeck radikálisabb, izgalmasabb bemutató, amely helyenként egészen nyersen, mégis virtuóz módon ütközteti a kiábrándító valóság és a stimulált képzelet világát.

Woyzeck, Szkéné Színház

Ehhez képest meglehetősen spekulatívnak, hidegen kiszámítottnak éreztem Hegymegi Máté a Szkénében látott Woyzeck-rendezését, ám a Kamrában ő hozta létre az év legemlékezetesebb bemutatóinak egyikét. A több dráma szövegéből összegyúrt Jeanne d’Arc a Szent Johanna jelenségen keresztül árnyaltan szól a hithez, a meggyőződéshez való viszonyról, miközben Mészáros Blanka jóvoltából olyan egyszerű, köznapi, mégis végtelenül szuggesztív Johannát mutat fel, aki után jobbik énünk azonnal harcba indulna, hogy felszabadítsa Franciaországot. Widder Kristóf a Mikó Csaba által színpadi szöveggé formált Sylvia Plath-regényt, Az üvegbúrát rendezve koherensen megépített, eredeti színházi nyelvet szólaltatott meg az Örkényben. Sardar Tagirovsky előbb Sepsiszentgyörgyön szilveszteri bemutatóként az év legszórakoztatóbb zenés színházi produkcióját hozta létre Goldoni sokat játszott komédiájából, a Chioggiai csetepatéból, majd Debrecenben egészen öntörvényű, személyes hangú, különlegesen invenciózus előadást készített A félkegyelműből („Idióta” címen).

Rába Roland és Mészáros Blanka, Jeanne d’Arc, Katona József Színház

Az a jövő kérdése, hogy ezek a bemutatók hatnak-e majd hosszabb távon a színházak profiljára, műsorpolitikájára. Hogy integrálódnak-e, s idővel meghatározóvá válnak-e a fiatal rendezők a pesti és vidéki kőszínházakban, vagy legtöbbjük bemutatkozása alkalmi jelenség marad csupán. Hogy ezen keresztül változik, alakul-e az a színházi nyelv, amelyen az előadások többsége megszólal, s megnyílnak-e új útjai annak, ahogy a kortárs valóságról beszélünk. S ha nem, marad-e minden a régiben, vagy az anyagi támogatás drasztikus apadása és egyéb, rossz forgatókönyvek esetében bekövetkező döntések okán már csak a vegetálás évei következnek-e.

Top 10 színház 2018

Soós Tamás: 2018: Az év, amikor a magyar is filmet utolérte a valóság

Horváth Csaba: “A szó elszáll, és megmarad” – 2018 könyvei

Top 10 film 2018

CÍMKÉK: