El kell hinnem, hogy valami új születik

|

Interjú Sardar Tagirovskyval

Nem azért jelentkeztem a Shakespeare-be, mert kitaláltam, hogy színész vagy rendező, hatalmas színházi ember akarok lenni. Fizetős volt, és úgy gondoltam, hogy ez egy lutri-szak, s addig legalább eltartanak a szüleim, amíg „tanulok”. De másodévben történt valami, és elkapott a színház.

Sardar Tagirovsky

Sok utazással telt a gyerekkorom. Tudod, Kazanyban születtem – kezdi a mesélést Sardar, amikor a gyerekkoráról és a színházhoz kapcsolódó első emlékeiről kérdezem.

A tatár világ és az orosz kultúra nagyon más volt, mint amit Magyarországon tapasztaltam. Nagyon sokat utaztunk és költöztünk, így rengeteg inger ért. Mindig a képzeletem vezérelt, ugyanúgy, ahogy talán nagyon sok vagy a legtöbb gyereket. Az érdekessége ennek talán csak az, hogy ez a gyermeki impulzív képzelet ma is velem van. Szerintem innen táplálkoznak a rendezéseim, pedig sem gyerekkoromban, sem utána, jobban belegondolva tulajdonképpen soha nem készültem rendezői pályára addig a napig, amíg ott nem találtam magam.

Gyerekként, amikor játékokkal játszottam és elhelyeztem a figurákat, akkor mindig nagy csatákat készítettem elő, és nagy jelentőséget tulajdonítottam minden szereplőnek. Soha nem tudtam előre, hogy ki fog nyerni. De mindig az előkészítésen volt a hangsúly, már akkor is. Talán ez volt az első színházhoz vagy rendezéshez köthető gyerekkori élményem. Egy másik pedig a színészethez kapcsolódik, óvodáskorom egyik legnagyobb élménye. Tisztán emlékszem rá, hogy állok a focikapuban és azt képzelem, hogy én egy rajzfilm-bika vagyok, aki ki tudja védeni a labdát. Érdekes módon csak akkor sikerült jól védenem, amikor bikának képzeltem magam, soha nem én védtem ki a labdát, hanem a rajzfilmfigura.

Nem készültem színházi pályára, és egyetlen családtagom sem volt színházi ember. Annyira nem érdekelt sem a színház, sem a tanulás, hogy tizenhat évesen elkezdtem játékgépezni. Nagyon sokat nyertem, több százezer forinttal a zsebemben járkáltam a városban.

Nagyon menő voltál.

Igen, ez tényleg menő volt. Kiszámoltam, hogy mik a nyerési esélyeim, és éjszakákat ültem a rulettasztal mellett. Aztán persze elbuktam mindent, nagyon rossz érzés volt veszíteni, és emiatt annyira szégyelltem magam, hogy elszöktem otthonról. Megtaláltak a szüleim, nagyon jól fogadták, amitől én csak még rosszabbul éreztem magam. Annak ellenére is szerettek, hogy nem cselekedtem „helyesen”. Fiatal voltam és nagyon el voltam keseredve, mert nem tudtam, hogy mihez kezdjek a pályámmal. Akkoriban közgazdasági középiskolába jártam Kecskemétre. Nyaranta könyveltem, hogy keressek egy kis zsebpénzt. Szerettem volna orvos lenni, de teljesen esélytelen voltam, nem voltam soha rossz tanuló, és a jegyeim sem voltak mindig rosszak, de nem jártam be órákra. Így nagyon kevés osztályzatom volt.

Ezért úgy gondoltam, hogy jelentkezem egy fizetős színésziskolába, a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, ide azonnal felvettek. Hülyén hangzik, tudom, de igazából utáltam a színházat. Középiskolában kötelező volt olyan darabokat megnézni, amik borzalmasak voltak. Nem értettem, hogy azok a színészek, akik a színpadon vannak, miért nem gondolnak arra is, hogy mi nézők ott vagyunk a nézőtéren, és tulajdonképpen mi is részei vagyunk az előadásnak. Nem kellenek mindig kiszólások, de nagyon rosszulesett az, hogy nem „foglalkoztak velünk”.

Tehát nem azért jelentkeztem ide, mert kitaláltam, hogy színész vagy rendező, hatalmas színházi ember akarok lenni. Fizetős volt, és úgy gondoltam, hogy ez egy lutri-szak, s addig legalább eltartanak a szüleim, amíg „tanulok”.

De másodévben történt valami, és elkapott a színház.

Harmadévben a Budapest Bábszínházba kerültem, de előtte elmentem Ascher Tamáshoz egy színjátszó táborba, ahol Tamás arra biztatott, hogy ez megy nekem és ezen az úton is érdemes lehet haladnom. A táborban azt vettem észre, hogy ösztönösen rendezek. Nem parancsolgattam, zsigerből instruálni kezdtem az embereket. Nagyon sok emberrel ott ismerkedtem meg, akikkel a mai napig találkozom a „pályán”. Például Widder Kristóffal, aki egyre többet rendez. Vagy Beczásy Áronnal, aki a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának friss tagja. A Chioggiai csetepatéban ő a tolószékes nénike. És mellette kiváló színházi ember és rendező. Bocsárdi Lászlónál osztálytársak voltunk.

Ezután Olaszországban kezdem el tanulni Paolo Antonio Simioni keze alatt, és ezzel együtt az EuAct társulat tagja lettem, ahol sokat játszottunk együtt. A Római Magyar Akadémián dolgoztam, és közben rengeteg nagyon jó mesterem volt, akik óriási hatással voltak rám. Ilyen példul Oleg Zsukovszkij vagy Alekszej Levinszkij, Anatolij Vasziljev technikáját nagyon szeretem, számomra ő egy nagyon érvényes ember. Ezek az emberek nagyon sokat jelentettek az életemben, mindig segítettek közelebb kerülni valamihez.  

Lehet, hogy saját magadhoz.

Igen, ez így igaz, és tulajdonképpen mindenki ugyanarról beszélt, csak mindenki teljesen másképpen. Minden tanítóm a működés fontosságáról beszélt, arról, hogy miként tudod felismerni a működést. Paolo Antonio Simioninál a Sztanyiszlavszkij–Strasberg-módszert négy évig tanultam, szünetekkel. Akkor működik minden módszer, ha azt el is mered dobni tisztelettel.

Miután véget értek a kurzusok, mi volt az első rendezésed? Az első nagy siker és az első nagy kudarc. Volt-e olyan, amikor sokkal nagyobb sikerre számítottál, de az ellenkezője történt?

Az első „hivatalos” rendezésem Csehov Meggyeskertje volt, amit a sepsiszentgyörgyi színházban rendeztem. Abban az évben eljutottunk vele a POSZT-ra, és nyertünk is több díjat. De most, évekkel később rá kellett jönnöm, hogy már teljesen másképpen rendezném meg. Szeptemberben felújítjuk, és a lehetőségekhez képest másképpen fogom megragadni a darab „mondanivalóját”. Bennem is nagyon sok minden változott azóta, hogy megcsináltuk ezt az előadást. A szentgyörgyi társulattal ez volt az első közös munkám, azóta velük is jobban megismertük egymást, nagyon várom, hogy újra együtt dolgozzunk.

Mindig a képzeletem vezérelt

Mitől függ az, hogy hogyan rendezted meg akkor, és hogyan rendeznéd meg most? A szakmai szempontok mellett mennyit tesz hozzá, hogy te aktuálisan éppen akkor milyen hangulatban, életszakaszban vagy? Meghatározza a darab rendezését vagy már alapvetően a kiválasztását az, hogy a magánéletben mennyire vagy boldog?

Persze, minden csak ettől függ. Mindig olyan darabhoz próbálok nyúlni, aminek a témája aktuálisan nagyon foglalkoztat. Számomra a személyesség nagyon fontos. A néző bejön egyfajta tudattal, várakozással, megvan az elképzelése arról, hogy miről fog szólni az előadás. Nem kell feltétlenül a 2000-es évek budapesti életét feldolgozni ahhoz, hogy aktuális problémákra tudjunk választ adni és kapni. Az, hogy ott, abban a korban azokkal az emberekkel pontosan hogyan történtek meg bizonyos dolgok, sok esetben aktuálisabbak lehetnek, mint ha az adott kort dolgoznám fel. Azt érzem, hogy olyan jellegű korban élünk, amikor nem kellene mindent elmagyarázni, hogy pontosan mi miért van, és hogy éppen aktuális-e vagy sem. Nincs új a nap alatt. A válaszok ott vannak mindig mindenhol akkor is, ha a darab nem az adott korban játszódik.

Melyik volt az a darab, amit nem tudtál úgy megrendezni, ahogy szeretted volna? Ha egyáltalán volt ilyen.

A nemzeti színházi Figaro házasságát sajnos nem tudtam végigcsinálni. De ezt követően a Zongotát sem. Valami miatt az ott és akkor nem ment. Eddig nagyon kevés olyan munkám született, amit teljesen képviselni tudnék az „elképzelt” gyerekkori énem előtt.

Mi volt a baj? Miért nem tudtad átadni azt, amit neked jelentettek ezek a darabok? Nem volt aktuális a téma, vagy a színészekkel nem ment a közös munka?

Prózai okai vannak. Nagyon egyszerűen fogom fel ezeket a dolgokat. Kis térben próbáltuk a Figaro házasságát, a balett-teremben, ahol hihetetlenül jól működött. De amikor ugyanezt fel kellett állítani a nagyszínpadra, akkor elvesztek az energiák. Rossz döntéseket hoztam. Voltak nagyon jó színészi találkozások és voltak nagyon jó partnereim. Feszített belülről az is, hogy tudtam, hogy ez mégiscsak a Nemzeti Színház nagyszínpada. Nem tudtam megoldani akkor ezt a feladatot. Talán most már meg tudnám. Biztos, hogy másképpen nyúlnék hozzá a témához.

Közvetlenül ez után jött a Chioggiai csetepaté Sepsiszentgyörgyön, ahol egy komédiára kért fel Bocsárdi. Szilveszterkor az a szokás a Tamási Áron Színházban, hogy klasszikus komédiával lepik meg a nagyérdeműt, de fontos része az egésznek, hogy ne csak a felszínen mozogjon az előadás. Én a Chioggiaival kapcsolatban nagyon jó emlékeket őrzök, mindig nagyon megfogott a világa, amikor láttam máshol-máskor, és az érzés, amit akkor éreztem, annyira erősen megmaradt bennem, hogy biztos voltam abban, hogy én ezt szeretném megrendezni, ha komédiáról van szó. De más társulattal nem akartam ezt megcsinálni. Hiszen Goldoni szerepei társulati létezést kívánnak. Egy szívvel-lélekkel teli társulati világot. A Tamási Áron Színház társulata pedig olyan szellemiségben fejlődött Bocsárdi keze alatt, hogy a különböző, régen élt szerzők örömmel várnak arra, hogy játszva legyenek a darabjaik.

A színészek mennyire tudtak belehelyezkedni, beleszületni ebbe az új világba, amit az előadás teremtett meg számukra?

Nagyon hősies küzdelmet vittek véghez a szentgyörgyi színészek, mert tizenhat nap alatt csináltuk meg az előadást, és voltak feszültségek, amik szerintem kellenek, de mivel értelmes emberek vagyunk, nagyon jól tudtuk ezeket kezelni. Ez egy nagyon jó csapat, nem tudom, hogy hol tudtam volna ennyi idő alatt az én felfogásommal ezt a darabot így végigvinni. Velük volt a legelső rendezésem is három és fél éve, és ez most a negyedik munkánk együtt, mert a Zongotának két változata volt. A másodiknak is végül két változata lett.

Miért rendezted meg kétszer is ugyanazt a darabot?

Nagyon erőteljes volt az útkeresése ennek a darabnak, sőt magának a novellának is. És hiába tudom, hogy nem léteznek új dolgok, mert minden örök, de abban a pillanatban, amikor színházat csinálok, el kell hinnem, hogy valami új születik, és el is hittem. De közben, amikor hátramegyek, akkor mindig rá kell jönnöm, hogy amit csinálok, az mégis valami örök és emberi, mert a kettő paradox módon mégis együtt van.

Azzal együtt, hogy nincsenek új dolgok, úgy ott, akkor, abban a pillanatban, organikusan mégis valami új születik. Mert abban a formában, annak az embernek a szájából lehet, sőt biztos, hogy nem hangzott még el ugyanaz a mondat, és nem is fog soha. Tehát aktuálisan mégis születik valami új. Univerzálisan nézve nagyon kettős ez a kijelentés, de tulajdonképpen benne van az érem mindkét oldala. (Teszem hozzá én, mire ő csak egy mosolygós fejbiccentéssel felel, majd új gondolatba kezd.)

Három és fél év kellett ahhoz, hogy megtanuljam, vannak dolgok, amiket folyamatosan egy adott szinten kell tartani. Szakmailag is nagyon meg kell érni egyes rendezésekre, és én tudom, hogy nekem ehhez az éréshez kellett a Figaro-előadás nagy bukása.

A Chioggiai csetepaté a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban

Mennyire élted meg problémaként a kudarcot? Sok idő, mire túlteszed magad egy-egy szakmai bukáson?

Abban a pillanatban nyilván nem esik jól. Bevallom, hogy rendkívül hiú és narcisztikus ember vagyok, amikor az Úrhatnám polgárban éppen ezzel a témával dolgoztam, akkor folyamatosan éreztem, hogy ha valami nem úgy volt, ahogy akartam, akkor borzasztóan rosszul éreztem magam, azt éreztem, hogy előjön egy ismeretlen szörny bennem, aki nem akarja elviselni, hogy nincs igaza. Ez arra ébresztett rá, hogy nekem ilyen témájú darabokkal is foglalkoznom kell. Több előadásról el lehet mondani, hogy nem úgy sikerült, ahogy azt elképzeltem, a Gyergyószentmiklóson rendezett Nyina is megbukott, de azokkal az előadásokkal sem vagyok teljesen elégedett, amik összejöttek. A Chioggiai nagyon nagy sikert aratott eddig mindenhol. Itt Kisvárdán is, pedig itt volt eddig a leggyengébb. Nem jöttek úgy át az energiák, mint Szentgyörgyön, ez persze a közönségen is múlik. Ott már az elején tapsoltak és énekeltek az emberek.

Mik a további tervek, hogy fog kinézni a következő évadod?

Ahogy említettem, felújítjuk a Meggyeskertet. A következő szilveszterkor megint Sepsiszentgyörgyön dolgozom, A hetvenkedő katona kerül a színpadra. Egyeztetek Szatmárral. És Debrecennel is. Egy év múlva Moszkvában dolgozom Viktor Rizsakov színészosztályával. S nagyon remélem, hogy az Újvidéken létrehozott Don Quijote Second Hand című munkánk Magyarországra tud majd utazni fesztiválokra. Minden hibája ellenére nagyon fontosnak tartom azt az előadást. Az egyik legszemélyesebb munkám. De emellett a saját társulatomat szeretném megteremteni nemzetközi szinten Budapesten és sokszor próbálva más országokban, városokban; ez most egy nagyon fontos projekt számomra.  Már három ember biztosan velem fog dolgozni, remélem a többiekkel is hamarosan megtaláljuk egymást.

CÍMKÉK: