Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör / Katona József Színház, POSZT
Székely Krisztát nem a típusok, a hatalmon lévők ábrázolásának pátoszos komikuma és a társadalom esetleges megváltoztatása érdekli, hanem az esendően változó, a mindig önmagát kereső, ezért folyton úton lévő ember.
Fotók: Horváth Judit
Gruse és Szimon Csacsava (Mészáros Béla) hosszan, könnyes szemmel nézik egymást, mert a menyasszony és a vőlegény több év után látja viszont egymást. Szép a jelenet, ugyanakkor meghökkentő is, mert bár Bertolt Brecht 1945-re, A kaukázusi krétakör befejezésének évére már maga mögött tudta az idegesítően szájbarágós tandrámák korszakát, azonban a német szerző racionális színházában még ekkor sem szokás ilyen hőfokon átélni az érzelmeket.
A Kamrában látható A kaukázusi krétakör rendezőjét, Székely Krisztát Brechttel ellentétben nem a típusok, a hatalmon lévők ábrázolásának pátoszos komikuma és a társadalom esetleges megváltoztatása érdekli, hanem az esendően változó, a mindig önmagát kereső, ezért folyton úton lévő ember. Mert a jóság bonyolult, nem feltétlenül természetes motiváció. Tennünk kell érte, sőt meg kell erőltetnünk magunkat, hogy segítségével a kegyelmi állapotot, a remélt belső harmóniánkat megtalálhassuk végre.
Az első felvonás utazás a belső felé, afféle misztikus beavatási szertartás, amely állomásról állomásra nyitja meg a beavatandó lelkét. Gruse kényszerű vándorlása során találkozik emberekkel, akikben még megvan a lehetőség a jóra, és persze olyanokkal is, akikben már hiába is keresnénk ennek az esélyét.
A gonosz zsigeri, személyiségünk sötét oldalához nem vezetnek vargabetűkkel nehezített utak. A rossz egyszerű akár a vajas kenyér. Ezért kevésbé hálás feladat színészileg a Nagyherceg Tasnádi Bencének, vagy Natela Abasvili Borbély Alexandrának.
Jelenet az előadásból
Előfordul, hogy csak az első lépésre futja. Ilyen például Gruse bátyja, aki gyáva és megalkuvó ugyan, de valahol ott van benne az igény a többre. Ezt érzékelteti nagyszerűen Rajkai Zoltán Lavrenti szerepében. A „csupagörcs” férfi felesége, a mélyen vallásos Aniko árnyékában kénytelen élni, és régen elfelejtette már, hogy volt-e valaha saját akarata. Amint a fogai között odaveti testvérének, hogy annak férjhez adását a neje megtakarított pénzéből fedezte, abban benne foglaltatik az egész sikertelen kitörési kísérlete.
A kabinetalakításokra specializálódott Vajdai Vilmos évtizedek óta faarcú inasok, a kulcslyukon át hallgatózó szolgák panoptikumát játszotta el. Most két nyúlfarknyi szerepében is az alig pislákoló emberséget mutatja meg. Vajdai azon kevesek közé tartozik, akik néhány soros szerepek mögött is sejtetni tudják az általuk adott figura személyiségét.
Brecht szerint Gruse együgyű, de semmiképpen sem szent bolond, külsőleg pedig akár egy csökönyös, málhás állat. A szerző Brueghel Bolond Margit című képéhez hasonlítja az egyik főszereplőjét. Pálmai Anna azonban inkább Raffaello Tengelicés Madonnájának mutatja Grusét. Nem biztos, hogy a színésznő jól járt azzal, hogy kimaradt a karavánszerájos jelenet, amely még mélyíthette volna a személyiségrajzot, de a fokozatosság, ahogy a cselédlány előbb véletlenül elfogadja, később kénytelenségből mind tovább magánál tartja, végül tökéletesen a magáénak érzi Michaelt, kifejezetten szép.
A második rész profán karriertörténet. Aki férfi, küszködjön, ez olvasható a Brecht-darab alapjául szolgáló XIII. századi kínai drámában. Az italt és a nőket kedvelő Azdak pedig hősiesen küzd, hogy bírói posztján maradhasson. A leghosszabb utat így a szuggesztív Kocsis Gergely járja be, hiszen a botcsinálta ítész a társadalom perifériájára szorult, ösztönös lázadó. Ő a földön járja be az utat, egészen máshogyan, mint amit Gruse lélekben, mert férfiként nehezebb eljutni önmagunkhoz. Mivel Azdak valójában végig kiismerhetetlen, soha nem lehet tudni, hogy mennyire gondolja komolyan azt, amit mond, illetve tesz, külön tétje és izgalma lesz az ítélethirdetésnek a krétakör-jelenetben.
Jelenet az előadásból
Péterfy Bori Arkadi Cseidze, az énekes szerepében jelenti az átmenetet a két felvonás között. Alt hangja a könnyen felejthető nemzetis évek után újra krétakörös színészi énjét idézi. Kihívó, pimasz és érzéki. Az érdes vamp nemcsak titokzatos, hanem érzékeny is. Narrátorként a mérleg nyelve, a „kívül is helyezkedem a történeten, meg nem is” klasszikus esete az övé. Hallgassátok meg, kezdi többször és aztán elénekli, elbúgja, elsikoltja azt, Ungár Júlia ihletetten magyarította dalszövegeinek segítségével, amit a szereplők legbelül éreznek. Ha csak körbesétál a színen, már várakozást kelt.
Az érzelmesebb első felvonásban Gruse mindent megtesz, hogy megmentse a gyermeket, akit a sors szeszélye és a grúziai palotaforradalom keltette anarchia az elébe sodort. Az epikus színház jellegzetességeit is mutató másodikban Azdak bíróként, a józan paraszti eszét használva próbál meg, ha olykor kapálódzva is, a víz a felszínén maradni. A Kamrában fordulatos cselekmény és szép pillanatok során bizonyosodik be, hogy a magánszféra és a közélet nem lehet meg egymás nélkül. Azonban, ha az előbbiben megtaláljuk a számításunkat, megteremtve ezzel a megfelelő hátteret, talán nagyobb esélyünk lehet elviselni a változó irányú hatalmi struktúráknak és a mindenható pénznek behódolni mindig kész bíróságok és hivatalok packázását.
