Zoknik

|

Alekszandr Szuhovo-Kobilin: Az ügy – avagy Normális Eljárás / Katona József Színház

Ascher Tamás kimaxolja a szöveget. Már ami egy társadalmi jelenség finoman rejtőzködő, mai áthallásait illeti. Ki-ki belehallhatja azt, amit szeretne.

Fotók: Horváth Judit

 

                                    A darabot tréfás jellegének megfelelően, elevenen, vidáman, harsányan kell játszani – avec entrain.

(Szuhovo-Kolibin a Tarelkin haláláról)

A vörösbe hajló narancsszín komplex jelentését aktuálpolitikai esszékben lehetne boncolgatni, valójában mégsem több, mint ami. Fakópiros férfizokni. (Arról már ne beszéljünk, hogy a hivatalnokok zokniján túl ugyanez a szín borítja a hatalmi langlétra csúcsán tanyázó Herceg cipőjének a sarkát is.) Az ügy egy drámatrilógia 1862-ben papírra vetett középső darabja, jó hat évvel a Tarelkin halála előtt született. Egy Muromszkij nevű tehetős földbirtokos – plusz a családja – megy szép lassan tönkre benne.

Darálja be őket szőr-bőr egy mások kifosztására szövetkezett, olajozottan működő állami gépezet.

A hamis vádak mentén, ártatlanul perbe fogott leánygyermekéért bármire képes családfő nyomorúságos Canossa-járása, amely viszont több, mint amit elsőre mutat. A Katona József Színház előadása jószerivel azt modellezi, hogyan veszi át egy társadalmi osztállyá növekedett politikai elit a társadalom minden rétege fölött a hatalmat. Példának okáért milyen módszerekkel fosztja ki a hatalmi körön kívül rekedt, nem elég odaadó pénzarisztokráciát. Hogyan szabadítja meg a rangot és hatalmat jelentő pénzeszközeitől, teszi tönkre – ad absurdum kergeti pszichésen halálba – potenciális áldozatait, valamint azok családját. Milyen egyszerűen kivitelezhető folyamat ez. Nem kell hozzá más, mint egy államilag szentesített bűnszövetkezet, a cárizmus hivatali gépezete. (Mindehhez frivol adalék, hogy az arisztokrata származású Alekszandr Szuhovo-Kobilin személyes tapasztalatai alapján vetette papírra a szöveget azt követően, hogy egy hosszú éveken át tartó jogi procedúra során megvádolták párizsi szeretője meggyilkolásával.)

Fekete Ernő és Bányai Kelemen Barna

A darabot színpadra állító Ascher Tamás kimaxolja a szöveget.

Már ami egy társadalmi jelenség finoman rejtőzködő, mai áthallásait illeti. Radnai Annamária friss fordításában ki-ki belehallhatja azt, amit szeretne. Komplex színházi élményre nem igazán alkalmas a szöveg. A figurák gogolosan groteszk stílusa oly módon tartja el szemlélőjétől a történetet, hogy alkalmi felháborodásunkon túl nagyjából megkímél minket a nagyobb mértékű érzelmi kitörésektől. Magát a sztorit primeren nem a szereplők nyomorúságos sorsán keresztül éljük meg (példálóznék itt pimaszul Csehov hasonló politikai sémára, a régi elit felszámolására épülő Cseresznyéskertjével), hanem az eseményeket jóval távolabbról figyelő igazságérzetünk vezet végig a történeten. Híven a szöveghez, amelyet sokkal inkább a politikum (vele a személyesen átélt jogi procedúra élménye) mozgat, mint a figurákat fűtő szenvedélyes érzelmek. Ezt a fajta emocionális távolságtartást csak tovább fokozza az Ascher-féle hidegen ironizáló stílus, amely egy spontán előadott, sutára vett operaáriával adja meg az előadás alaphangját. Miközben maga a mű mintha túlságosan is megadná magát.

Mindenesetre Takátsy Péter a hierarchia csúcsán lévő Hercegének néma antréja adott esetben többet mond el a rendszer működéséről, mint a tűpontosan kidolgozott karakterek sokasága…

Takátsy Péter, Mészáros Máté és Fekete Ernő

Köztük a frissen szerződtetett Bányai Kelemen Barnáé, akinek már volt egy szerepe a Spiró-féle Széljegyben, nagyszínpadi bemutatkozása mégsem lett olyan nagyszabású, ahogy azt a körülmények előre sugallták. Egy visszafogott, a harsányságtól túlzottan is tartózkodó Bányai óvatoskodja el Tarelkin, a szálakat mozgató kishivatalnok, amúgy finoman kidolgozott, mélyen ironikus figuráját, miközben a karaktere szerint gyaníthatóan neki kellene elvinni a hátán a darabot. Mégsem ő viszi, hanem a vendégül hívott Mészáros Máté, aki egy társadalmi réteg csúfos bukását játssza bele a szenvtelenül halálba hajszolt Muromszkij személyes sorsába. Ő a legerősebb érzelmi töltésű figura. Bár agyilag zokni, nevetségességbe fúló bárgyú naivitásával kivívja a rokonszenvünket. Azzal a törvényességbe vetett megejtő hittel, amely hosszú esztendők megaláztatásai után kezd csak súlyosan erodálódni.

Ennek az ostobaságig tiszta, ártatlan hitnek a végsőkig való kihasználása az eredendő bűn, amelyet az effajta társadalmi berendezkedés elkövet.

Jelenet az előadásból

A többi szereplő, élen Fekete Ernő Varravinjával, azon görcsöl, hogy a hatalmi ranglétrán elfoglalt helyük függvényében miként verjék át egymást, hogyan osztozzanak minél előnyösebben a zsíros koncon. Pelsőczy Réka Atujevájának és Rujder Vivien Lidocskájának az a szerep jut, hogy kontrázzanak a férfiaknak, miközben Rujder tovább gazdagítja a világirodalom azonos srófra járó színpadi hősnőinek sorát.

Az előadás nem arról beszél, hogy milyen belülről átélni egy családi tragédiát. Inkább azt mondja el, milyen a kor. Ócska, pimf, kellemetlen, alattomos. Nem több, nem kevesebb. Közérzetdarab.

CÍMKÉK: