Gogol–Mohácsi testvérek: Revizor / Weöres Sándor Színház, Szombathely
Ha a rég halott alkotó látná, hogy művét mennyire húsba vágóan szemtelenül formálják saját koruk képére késői követői, akkor vagy örömében, vagy dühében szédülne el. A Mohácsi testvérek Revizorján mindenképpen szédülünk: a hisztérikus nevetés ráz irgalmatlanul.
Fotók: Mészáros Zsolt
Mert Mohácsi János és István kezei között Gogol alapanyaga tényleg csak a hozzávalót alkotja: az elkészítés és a tálalás kegyetlenül mai, a feltörő kacagásban pedig jobbára csak azért van édes íz is, mert sajátnak vélt nyomorunkat mégis jól esik kikacagni. A szombathelyi Revizor erősen átépített változatában a legfőbb rendező elv ennek ellenére megegyezik az eredeti műével: olyan világban járunk, ahol a finoman felépített, egymást védő és fedő hazugságokat majdnem lehetetlen megbolygatni; mindenki a másik cinkosa és ellenlábasa, a közmegegyezéses fej-elfordítás az egyetlen stabil, funkcionáló intézmény.
Minden más csak áltatás és kartonváros. A város egyszerű emberei az elöljárók zsebében vannak, az elöljárók rég a polgármester csatlósai, a polgármester pedig egyenesen a hűbéri lánc csúcsának, a Jégmezők Lovagjának számol el: Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén küldi a revizort is. Természetesen nem a polgári intézményrendszert és a város fenntartható működését kívánja ellenőrizni az államhatalom ökle; a revizor egyik zsebében a selyemzsinór (vagy a hetedik emelet ablaka), a másikban pedig csekkfüzet helyett a saját keze, amely nokiásdobozok helyett már bőröndöket markol, majd elégedetten bólint. A bólintás jóváhagyás az életre: a polgármester, Anton Antonovics Zajcev még nem szorul ingyen repleckére, továbbra is tudja fizetni a nélkülözhetetlen 50%-ot.
Zajcev persze mások bőre alól fogja kikaparni ezt a hozzájárulást, de azért nem cserélnénk vele, nála magányosabb figurát keveset láttunk: a játszók is tudatosan, esetleg féltudatosan tartják a két lépésnél érezhetően nagyobb távolságot, Bajomi Nagy György pedig mozgásában is kihasználja ezt a privát táncteret, hatalmas valója valóban félelmet és dörgő erőt sugároz. Van alakjában valami esetlen báj, de az erőszakos aura minden zihálva kifújt levegővel együtt sűrűsödik. Újabb kérdés merül fel: ha a kiskirály, a jégsivatag szélén álló kisváros jelentéktelen hűbérura ennyire megközelíthetetlen, akkor milyen lehet maga a Jégmezők Lovagja? Kétségbeejtő emberi kilátások még a ki tudja mennyi 50%-al és privát jacuzzival együtt is. Mindenesetre sem Zajcevet, sem a torz rendszer többi szolgáját nem tudjuk leírni egyszerűen csak gonosznak és álnoknak, hiszen életben maradásuk vagy anyagi hatalmuk állandó ügyességükön múlik; komoly szellemi teljesítmény, hogy játszani tudják az íratlan játékot és továbbra sem venni észre semmit. A kérdés velük kapcsolatban inkább az, hogy miért egyszerűbb valami rossz építésében részt venni, miért ebbe az irányba lejtenek tendenciózusan a világ egyes deszkái?
A rendkívül szórakoztatóan megformált kisvárosi emberek inkább papírmasék, mint élhető személyiségek, de mindannyiunk találkozott már igazi orvossal, rendőrrel, képviselővel, tanárral vagy egyszerű bürokratával: közös bennük a kormányzati hatalommal szembeni kiszolgáltatottság, ugyanakkor talán pontosan ők lennének azok, akiknek egyéni döntéseik útján esélyük lenne belülről változtatni. Mohácsi csetlő-botló „hősei” az előadás tetőpontján próbálkoznak is ezzel, de álnok ellenállásukat Bajomi Nagy Zajcevje pillanatok alatt zúzza össze, majd nyújtja hűségcsókra kezét. Közülük talán csak a lánya a kívülálló, az egyetlen, aki nem velejéig opportunista; azonban a Hartai Petra által megtestesített elkényeztetett kamaszban is él valami kegyetlenség (talán a rendszer emberi mellékhatása), amit nem tud feledtetni az, hogy ő az egyetlen, aki nem vesz részt a mutyikban.
A fentiek után releváns a felvetés, hogy miként lehet ezen egyáltalán komédiaként szórakozni, nevetni? Egyrészt, már említettem, ez a nevetés nem egy boldog ember nevetése, hanem a közéletben frusztrált és kiüresedett emberek érzékenyítő terápiája. Ráadásul olyan lendülettel és dramaturgiai-színészi bravúrral vezeti figyelmünket az előadás, amely nem teszi nehézzé, hogy együtt ébredjünk a fájdalmas másnapra és hülyeségek sorozatára Ivan Alekszandrovics Hlesztakov bányamérnök hallgatóval és álrevizorral. Lábodi Ádám és Orosz Róbert kettőse nemcsak a kötelezőt teljesíti a hatalmasok közé került kisember félreértésekre épített kálváriájának bemutatásában, hanem két lehetséges utat is interpretál: míg a bányamérnököt csak a barbár, darabvégi erőszak kilátásba helyezése töri be, addig Oszip Oszipovics Versztin, a második számú álrevizor könnyen akklimatizálódik és simul bele a „szép új világba”. Kettejük kimondott balfaszsága és szórakoztató, mámoros csetlés-botlása egészül ki azokkal a tartalmakkal, amiket Zajcev és köre testesít meg: az ő mondandójuk és átírt szövegük a hétköznapokban elrejtett kapcsolókat és szobákat tár fel az agyunkban, és a közélet híreit, melyek elől inkább mi is elfordulunk, összeköti a látottakkal. A kisördög halkan ránk szól, mi pedig megértjük miért nevetjük szembe a sírnivalóan megalkuvó emberi létformákat: „Tragédiának nézed? Nézd legott. Komédiának s múlattatni fog.”
Az előadás egyik erőssége az egészen természetesre komponált tömegjelenetekben rejlik, de a Mohácsihoz képest meglepően szolid és tiszta kavalkádban azért minden alaknak megvan a saját története, tennivalója, nyomora, amit a játszók meglehetősen pontosan, a figyelmet a szükséges mértékben magukra vonva visznek a fővágánnyal párhuzamosan. A színpad szélén helyet foglaló élőzenekarral megtámogatva születhet olyan tömény szürreális atmoszféra, ahol többé már Tapsihapsi sem csak egy Ivan Alekszandrovics fejében ugráló kokszos látomás. Az előadás egyébként mindent felhasznál, hogy ne a tér és idő kereteire figyeljünk, hanem a tekintetekben, sorsokban és a gurgulázó humorban mélyedjünk el: az alaposan átírt eseménysorok csak két hétköznapi helyszínen, egy korunkbeli hotelszobában és polgármesteri palotában játszódnak.
A játékidő végére a mese kiüresedik, mi pedig lassan teljesen tompák vagyunk az újabb gegek felfogásához: rádöbbenünk, hogy nincsen kiút egy ennyire előrehaladott állapotból, mint amit a színpadon látni vélünk, így a feloldozásról már a befejezés előtt lemondunk. Holnap ugyanúgy megtelik Zajcev hivatala közemberekkel és elöljárókkal, mindenki folytatni fogja a társasjátékot, hiszen itt, ugyan maguknak köszönhetik, de tényleg a lét a tét. Így az előadás fő kérdése és erénye nem az, hogy vélhetően pontosan ábrázolja ezt a félelmetes világot, hanem inkább az, hogy elmerenghetünk azon, miért ennyire vicces; pedig a háttérben még füstölög a harmadik emeleti irattár.
