Sylvia Plath: Az üvegbúra / Örkény Színház, Stúdió
Widder Kristóf remek rendezése eszköztelen és intenzív játékra készteti a három tehetséges színészt.
Kókai Tünde, Zsigmond Emőke, Dóra Béla Fotók: Horváth Judit
Néhány hónappal Sztálin halálát követően, 1953 nyarán Rosenbergék kivégzése foglalkoztatja az amerikai közvéleményt. Ez nem is csoda, hiszen két évnél is hosszabbra nyúló per végére kerül pont azzal, hogy a törvénykezés a nem meggyőző bizonyítékok ellenére, ám a tömeghisztéria hatására, mint szovjet kémeket küldi villamosszékbe a házaspárt. Ugyanekkor az írónak készülő Esther Greenwood élete lehetőségeként egy hónapot tölt el ösztöndíjjal New Yorkban. Ám az alig húszéves lánynak nem sikerül élnie a kínálkozó eséllyel, mert összeroppanása után sikertelen öngyilkosságot követ el. A rehabilitáció adja a történetét Az üvegbúra című regénynek.
Sylvia Plath prózája szépítések nélkül szembesíti olvasót a késő kamaszkori rettegéseinkkel. Ez az az életszakasz, amikor a régóta dédelgetett vágyak először csapnak össze a kíméletlen rögvalósággal, és nem biztos, hogy a fiatal álmodó jön ki jól az ütésváltásból. Esther összeroppanása emiatt következik be.
A regényből készült színpadi változatot Kálmán Eszter látványtervező egy absztrakt ábrákkal díszített csempés fürdőszobaszerűségbe vagy kórházi teremre emlékeztető térbe helyezte az Örkény István Színház Shure Stúdiójában. Jó döntés ez a ridegül kényelmetlen környezet. Egyrészt a külvilágot az életéből mindinkább kizáró főszereplő kedvenc időtöltése, hogy órákat képes feküdni a forró vízzel színültig telt kádban, mialatt a plafon repedéseit böngészi. Másrészt az eszközök és a kellékek hiánya letisztult színészi játékot eredményez.
Az utóbbi különösen Zsigmond Emőkére igaz, aki egyszerre meséli és játssza a főszerepet. A helyzeteket nemcsak megéli, hanem egy-egy mondatos kiszólásokkal tudósít Esther mindjobban elkeseredett lelki életéről. Elegánsan kis távolságot tart a karaktertől, és ez a szikár keresetlenség teszi olyan átérezhetővé a lány szenvedéstörténetét. Látjuk Esther menekülését a mindennapok kihívásaitól, később pedig a közvetlen környezetétől. Tárgyilagos stílusban mesélve idéződik meg például az egyik öngyilkossági kísérlet, amikor nyaktilóként ejti a lábszárára a borotvapengét a lány, majd szinte kívülállóként szemléli, ahogy kiserken a vér. Így válik idegenné már a saját teste is.
Dóra Béla, Zsigmond Emőke
A másik két színész kabinetalakításai jól eltalált „apróságokból” állnak össze, így teremtve meg a lány elidegenítő társas kapcsolatait. Kókai Tünde emlékezetes percei Joan figurájához köthetők. A szintén pszichiátrián kezelt hölgy végletesen egybemosódó, mert pontot, vesszőt nem ismerő beszédfolyama váltakozik a rövidebb megszólalásaival. Az egyik szóáradat befejezése után hosszú pillanatokig követi szemével a padlón a csempe mintázatát. Aztán ott van a lányával a hangot nem látványosan, de annál biztosabban nem találó édesanya, akinek tartása, nézése csupa-csupa szemrehányás, amelyet az őt szégyenbe taszító gyerekének szán.
Dóra Béla több szerepében az esetlenség közelképét adja érzékenyen. Ezek a férfiak másnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában. Buddy Willard két ujjal kapaszkodik a fehér garbójába, így éreztetve a kétlakiságot, hiszen a fiú szeretne magabiztosnak, sőt lazának látszani, holott belül labilis. Hasonlóan nagyszerű, ahogy a nőgyűlölő Marco lehengerlő lendülete mögött az agresszivitás bujkál. Ahogy a matematikaprofesszor Irwin életidegenségét is frappánsan jelzi a jókora, tudálékosságot kifejező szemüveg.
Szakma, szakma, halljuk nemegyszer, legalább három „k”-val hangsúlyozva. Az érzékeny Esther az élet előli meghátrálásában nagyban közrejátszanak az elvárások, amelyeknek, úgy érzi legalábbis, nem tud megfelelni. Ezért talán hiányként róható fel Mikó Csaba egyébiránt fordulatos színpadi verziójának, hogy az előadás nem tematizálja az unitárius gyülekezet a nőket szülő- és háztartási gépként meghatározó elveit. (Fordító: Tandori Dezső.) A vallási közösség abbéli törekvése, hogy a tagok magánéletét szabályozza, árnyalhatná Esther és Buddy görcsös kapcsolatát.
Zsigmond Emőke, Dóra Béla
Widder Kristóf remek rendezése eszköztelen és intenzív játékra készteti a három tehetséges színészt. Az igazán szívhez szóló történet végén azért felcsillan a remény a gyógyulásban, valamint az esély az újbóli beilleszkedésre – ez az egyfelvonásos Az üvegbúra az Örkény István Színházban.
