Fred Ebb & Bob Fosse – John Kander – Fredd Ebb: Chicago – a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vendégjátéka a József Attila Színházban
Az általam látott estén két nagyszerű színésznő, Kosik Anita és Zsigmond Emőke robbantotta szét a színpadot. Mindkettőjükben van valami folyamatos ringás, lüktetés, valami folytonos egyensúlykeresés és oppozíciós készenlét, mint a teniszjátékosokban.
Roxie Hart: Zsigmond Emőke Fotók: Móricz Zsigmond Színház
Olyan színház ez, amit kedélybetegek számára írna föl az orvos, ha lenne efféle emberbaráti célra fölhasználható recept. Olyan színház, amit a testi munkában megfáradtak is örömmel néznek, a kényes értelmiségiek meg észre sem veszik, hogy műveltségük és készültségük burka egyszer csak megpattan rajtuk, s körülveszi és befogadja őket a zene, meg a bűnbánatra érett emberi életek kavargása.
Akiket látunk, mind-mind bűnözők, szélhámosok és gyilkosok, kisebb vagy nagyobb karizmával megáldva, esetleg az előbbiek sikeres működéséhez szükséges balekok, hogy úgy érezzük, van azért még nálunk is esendőbb a földön. Tizennégy éven felülieknek játsszák a nyíregyháziak a sztárrá válni kívánó, de gyilkossá lett, mindazonáltal élni vágyó nők történetét, mégpedig úgy – és ez fontos –, ahogyan azt 1920 környékén, a vörös-fekete színekben játszó Onyx bárban fellépő táncosok és énekesek előadnák, valahol, Amerikában. Mindehhez Hamvai Kornél jól bevált fordítását és Varró Dániel dalszövegeit veszik igénybe.
Egy revübár, ha ad magára, rendelkezik egy központi primadonna-lépcsővel, pár csillogó ruhával, libegő tollas fejékekkel és változatos parókákkal. Kellenek működő füstgépek is, egyrészt, hogy a lámpák fénye valamin meg tudjon támaszkodni, másrészt, hogy el lehessen takarni a hiányosságokat. (Díszlettervező: Ondraschek Péter, jelmeztervező: Kovács Andrea.) Kell egy effektekre is rábírható dzsessz-zenekar, melynek tizenöt remek muzsikusát itt Tamás Attila vezényli. Kellenek erős sminkek, s a sminkek alá kellenek énekelni és táncolni tudó, bombázó nők, olyanok például, mint a mostani produkció páros csillaga. A befutott, dögös dizőzt, a fekete Velma Kellyt Kosik Anita, a démonian közönséges, gyönyörű vakarcsot a szőke Zsigmond Emőke játssza. Kell egy, a társulat képességeivel tisztában lévő koreográfus, vagy inkább kettő: Kocsis Andrea és Lukács Ádám. S kell persze egy ritmusérzékkel bíró rendező, akinek egyre jobban kezére áll ez a műfaj, ő jelen esetben Szőcs Artúr.
Szőcs Artúr a lehető legtöbbet tette az előadásért: súlyán kezelve a történetet, a társulat tagjaiból, terhelhetőségükből, s a belőlük kinöveszthető karakterekből indult ki, s így mindenki jól járt. Csak az derülne ki egyszer, hogy Szőcs miért érzi frappáns bohózati indításnak a nézők kétségbe ejtését. Újfent azzal igyekszik a dolgok többértelműségére felhívni a publikum figyelmét, hogy valamelyik szereplőjét – jelen esetben a Konferansziét játszó Tóth Károlyt – kiküldi a rivalda elé, hogy az harsány, majd sírásba hajló nevetéssel nyissa meg a játékot. Ezzel már a miskolciaknál nemrég rendezett Feydeau-darab, az egyébként jól sikerült A hülyéje kezdésekor is ijesztgette a közönséget. Mindegy. Valamit valamiért. Mert ami utána jön, az szinte hibátlan.
A történetet mindenki ismeri. Roxie Hart, a feltörekvő kóristalány azt hiszi, hogy alkalmi lovagja elő tudja segíteni az ő karrierjét. Mikor rájön, hogy ez nem igaz, lelövi a fickót. Bekerül a börtönbe, ahol a belső hierarchia csúcsán egy kettős gyilkosság gyanúsítottja, a híres Velma Kelly a sztár, s Morton mama (Kuthy Patrícia) a szabályok alkotója. Kicsit töprengeni kell, hogy a smasszer Morton mama miért is jelenik meg tornyos-bodros, fehér parókában és sellő módra csillogó ruhában, de alighanem az Onyx bár női között kialakult csípési rend miatt volt muszáj a belépőt operettesre venni. A bár privát élete aztán csak ritkán és nagyon finoman jelenik meg a játék során. Leghelyesebb pillanata ennek talán Billy Flynn, a sztárügyvéd, meg a rejtélyes öltöztető intim kivonulása.
Velma Kelly: Kosik Anita
A hol leereszkedő, hol felhúzódó rácsok mögött minden elítélt ehhez a Billyhez, a sajtót kezéből etető védőügyvédhez eseng. Nagyidai Gergő Billy Flynnje magát „színészkirály”-ként megélő, sikeres pojáca, Amerika Jusztíciájának érdekérvényesítésben edződött, link és pénzéhes udvari bohóca. Külsőre, főként, ha a parókáját is fölteszi, leginkább az egyik hazai drogérialánc testőr termetű, macsó reklámarcára hasonlít. Megjelenése egyébként metroszexuális finomságú. Könnyed, üres és elegáns, s ha néha nem csúszna föl és nem vékonyodna el a beszédhangja, még delejezőbb lenne. Ellentéte, Amos (Tóth Zolka), a kisember, Roxie csóró kis hasitasit viselő, s övéről csüngő franciakulcsokkal zörgő férje, akinek még egy „Abgang”-ja sincsen. Az ő lénye tényleg „halovány, mint a celofán”, az alakítás azonban rejt néhány mély emberi pillanatot. Mary Sunshine, a korabeli média-naccsága alakját sokszor férfiak játsszák. Horváth Margit operai hangjának segítségével sikerült olyan dermesztő ufólényt faragni belőle, ami pont fedi az alakot. Rendezői figyelmet bizonyít, s nézői elismerést érdemel a Törvényszolga bravúrosan csetlő-botló figurája, a pár pillanatra megjelenő Bánhidi Krisztián.
A szépen dolgozó tánckar mellett van még egy rendezői és dramaturgiai szempontból igen hatékony szereplője az előadásnak, és ez a magasban lévő lámpasor maga. Ezek az ide-oda tekintgető lámpák öltöztetik fel igazán a történetet. Arra is képesek, hogy selymes, sárga fénnyel simogassák Jenei Judit kék szemhéjú, s alighanem ártatlan ukrán lánykáját, aki végül nem ússza meg a kötél halálos szorítását.
Roxie szerepét Czvikker Lilla e.h. is játssza, van tehát az előadásnak egy másik arculata is. Az általam látott estén két nagyszerű színésznő, Kosik Anita és Zsigmond Emőke robbantotta szét a színpadot. Mindkettőjükben van valami folyamatos ringás, lüktetés, valami folytonos egyensúlykeresés és oppozíciós készenlét, mint a teniszjátékosokban. Jó a humoruk, ismerik a poentírozás törvényeit, s ragyogóan táncolnak. A sötét mellhangra is képes Kosik Anita Velmája pattog és dobban, a macskamód ruganyos Zsigmond Emőke Roxie-ja tekereg és örvénylik, egyik balanszpozícióból a másikba. Ha túltesszük magunkat az értékrendjükön, már nevetni is tudunk rajtuk. Roxie például azon kesereg, hogy a legújabb gyilkos viszi el a sajtót, és őt le se fényképezik most már.
Zsivány mindkét lány, de nem lehet nem melléjük állni. Azért a bűnözőkkel való együttérzésünk nemcsak minket nyugtalanít. Füst Milán meséli magáról: „Egy várószoba nyugalmában egyszer, kivételesen elolvasván egy rémregény néhány fejezetét, a következőket tapasztaltam magamon: Hogy kezdek félteni egy feleséggyilkost!” Majd ismerteti a főhős rémtetteit, s elgondolkodik: „Hogy ne fogják el, abba nem megyek bele. Viszont a halálos veszély egyre fenyegetőbb közelségekor mégis a menekülő pártján vagyok. Hogy van ez? Tehát mit is kívánok?…” Aki tudni szeretné, Füst szerint mi szab határt az azonosulásnak, keresgéljen tovább a Látomás és indulat a művészetben című kötet sűrű oldalain. Ám akit nem aggaszt e probléma, adja át magát nyugodtan a nyíregyházi előadás lendületének. Jó lesz.
