Mózsik Imre–Bodó Viktor: A Krakken művelet / Kultúrbrigád–Átrium
Tiszta őrület, Bodó-módra. Makutyi dumák, halandzsa-hablaty, stílparódiákba oltott társadalomkritika, röhögtető szürreáliák. A képtelenség poézise. Valami után vagyunk. Vagy közben. Vagy ki tudja.
Fehér Balázs Benő, Kurta Niké, Gyabronka József, Bálint András Fotók: Mészáros Csaba
Bodó Viktor rendezői stílusjegyei végig ott virítanak az abszurd történet szatirikus fordulatain. Itt minden lepusztult, világvégi, akárha rozsdaövezetben járnánk. Korrupt, pancser potentátok próbálnak a felszínen maradni, úszni az árral, menteni a menthetőt. Egy a baj: nem értik a bennszülöttek nyelvét. Azazhogy nem beszélik a szép, ízes sarntrölli nyelvet, azt a halandzsa-dumát, ami nélkül aligha lehet boldogulni a világnak eme kies szögletében. A tolmács meg sehol, s amikor előkerül, akkor sincs benne sok köszönet. De mulattató az a szcéna is, mikor a miniszter interjút próbál adni a helyi tévének. Tajtékzik, szentségel a derék főhivatalnok, mert a nyilatkozat sehogy sem akar összejönni, pedig hát, ugye, vizslató szemek követik mindenütt, odahaza és a nagyvilágban.
A kultuszminiszter úr, Recsord Rables (Gyabronka József) felavatni készül egy monumentális nemzeti objektumot, egy hatalmas Holdat az elvarázsolt ország elvarázsolt világkiállításán az ő hűséges (?) államtitkárával, a snájdig dr. Roburt Pondorral (Bálint András). Ám mire a helyszínre érnek, a régió katasztrófa sújtotta övezetté válik, azaz lecsap az országra egy titokzatos homokvihar, a Krakken, mindent elborít a homok, semmi nem működik, s a bennszülöttek valami érthetetlen törzsi nyelven kommunikálnak. Hőseink próbálnak úrrá lenni a helyzeten, s legalább menteni, ami menthető. Nagy nehezen előkerül az ugyancsak széltoló titkár, Jácekson Ajvar (Fehér Balázs Benő), aki a tolmácsi szerepet is betölti. S akkor megpróbálják megtekinteni a sok tízmillió dollárért elkészített projektet, a Holdat, amiről kiderül, hogy…
Molnár Piroska, Lázár Kati
S e ponton szembe kell néznem a spoilerezés veszélyével is, mert hát Bodó rendezése egybefüggő, kacagtató poénzuhatag, verbális és szcenikai ötletek sűrű láncolata, amely persze logikus rendbe szerveződik az előadásban. Szóval a Hold: a kiakadt, idetévedt miniszteriális vándorok csak hüledeznek azon, hogyan lehetett annyi pénzt elbokázni vagy lenyúlni erre a vacakságra. (A miniszter valamivel durvábban fogalmaz.) Az objektumnak persze vannak különleges tulajdonságai, be is mutatják őket (de hát a spoiler, ugye). És mivel a prezentált tárgy nem lesz nyerő, mentőötletként felmerül, hogy le kell gyártatni újra, immár a megtervezett, letenderezett, impozáns méretben. Ehhez azonban ki kéne nyitni a páncélszekrényt – ott lapulnak ugyanis az eredeti tervek–, amihez viszont a helybéli varázsló közreműködése is szükségeltetik. Meg is érkezik a sámánasszony (Lázár Kati), aki vajákos varázsigék elmormolása és egynémely, erőteljes hangokat kibocsátó altesti művelet közepette hozzásegít a páncélszekrény kódjának feltöréséhez. Jöhetnek a mesterek a flexszel.
De ekkorra már javában elszabadult a pokol, a miniszternek meg kéne oldania a lehetetlen helyzeteket, közben megőrizni a renoméját is. Ám itt minden képtelenség maga a nyers valóság, s ami valóságos, az egyben képtelen. Abszurdisztánban vagyunk, nemdebár.
Bodó minden jól ismert stíluseszközét beveti az előadásban, filmes effekteket, reccsenő csonttöréseket, sivító flexszel vaslemezvágást, dulakodásokat, horror-revüt, és persze láttatja valamennyire a masinéria mögöttesét is. Telefon nincs, hát kerítenek egyet, az archaikus szerkezet egyik darabja mintha csak levágott emberi karcsonk lenne, tán a vér is csöpög belőle.
A mesebeli, elvarázsolt történet egy pontján Honoshország kultuszminiszterének, Recsord Rablesnek azonnal készpénzt kell előteremtenie, sok millió dollárt, hogy meg tudja vesztegetni a megfelelő helybéli hatalmasságokat, s le tudja gyártatni újra az áhított, világkiállításra szánt monumentális Holdat. Fölhívja hát asszonyát, s a sokadszori próbálkozás után az asszonyka, aki hallhatólag épp hancúrozik valakivel odahaza, elutalja az áhított zsozsót, ami hamar meg is érkezik, hatalmas láda helyi, ócska papírpénzre átváltva.
Gyabronka József
De hát a raklapnyi pénz kevés az üdvösséghez, kivitelezőt is kell találni az új projekthez, tányérsapkás, khakiruhás katonák érkeznek, akik vállalják a lebonyolítást. A kivitelezést már nem látjuk, csak hallunk róla, illetve elmesélik: a város víztornyát hasznosítják ily módon, igaz, ezzel megszűnik a vízszolgáltatás.
Az előadás végig szatirikus, ironikus alaphangot üt meg, sebesen peregnek a jelenetek, pattognak a szópetárdák, zuhognak a látványos képek, van némi lövöldözés is, akcióbetétek is, harsány rockfíling is; hangkulisszák zenéje, meg testi poénok sorozata, miközben a játék fölött s mögött végig ott lebeg egy szétzilált, megzakkant, kusza összevisszaságba s mágikus képtelenségekbe révült elfuserált világ nagyszabású, kacagtató víziója.
Nyelvileg is bravúros az a miliő, amelyet az alkotók, Mózsik Imre, Bodó Viktor s alkotótársaik létrehoztak. A sokszorosan kiaknázott halandzsa-nyelv, a szépen cizellált sarntrölli beszéd, a képtelen, ám beszédes nevek világa (dr. Roburt Pondor, Jácekson Ajvar, Uli Retek stb.) vitriolos fantáziáról tanúskodnak. (Efféle szóleleményekkel, bevallom, Spiró György A Jégmadár című regényében találkoztam utoljára.)
A színészek hibátlan összhangban, lendületesen játsszák végig az abszurdabbnál abszurdabb, zaklatott epizódokat. Gyabronka József pattogó, ámuldozó kultuszminisztere gyorsan elveszíti a fejét az újabb és újabb csapdákba bonyolódva. A hepciás, hisztérikus zsebcézárból hamar lesz rettegő államhivatalnok: ha nem prezentálja, amit elvárnak tőle, alighanem a fejébe kerül. Delikát epizód, amikor simulékony, ám minden helyzetet megoldó államtitkára egyszer csak fellázad: a Bálint András által megformált, minden hájjal megkent, s eleganciájára oly kényes dr. Roburt Pondor előbb visszaszól főnökének, majd kiömlik belőle a megalázottság dühe, s lehordja a minisztert, aki csak pislog, megszeppenve, mert ilyesmi nem volt eddig a pakliban. Molnár Piroska és Lázár Kati helyi hatalmasságai nagyasszonyi gőggel, a felfuvalkodott potentátok öntudatával packáznak a messziről jött idegenekkel. Fehér Balázs Benő Jácekson titkára és tolmácsa akrobatikusan piruettezik a színen, s úgy siklik a lehetetlen, ostoba helyzetekben, mint hal a vízben. Némedi Árpád komótos, slemil bonyolítója, Rainer-Micsinyei Nóra unott sminkese, Kurta Niké felvágott nyelvű, ide-oda csapódó riporternője hű képviselői egy konfúzus világnak. Schnábel Zita koszlott, zsúfolt, ipari miliőt mintázó színpadképe félbehagyott, felállványozott építési területnek hat, Tihanyi Ildi színes, csiricsáré és snájdig jelmezei az eleganciától a leromlottságig mesélnek a szereplők szociális környezetéről.
Gyabronka József, Bálint András
Az előadáson rengeteget lehet nevetni, mert a komornak álcázott, különféle stílusokat is ironizáló, pszichothrillert imitáló, ám újra meg újra bohózati blődlibe hajló cselekvések rendre vicces szcénákat produkálnak. A nevetés felszabadít: a sokszoros áttételeken át, mint valami monumentális, széttört tükör színes apró cserepeiben, villódzik, csillámlik korunk úgynevezett valósága: a kisvilágok őrületei s a globális tébolyok.
Bodó előadása az évad kiemelkedő produkciója. Azt a színházi gondolkodói, színházcsinálói módszert követi, s folytatja, amelyet a vígszínházi Revizorból, a grazi Liliomból, a szputnyikos Bérháztörténetekből, a még korábbi Esztrád sokkból és sok más Bodó-előadásból megismerhettünk. Üdítő újra megtapasztalni, hogy az a gyilkosan szatirikus szemlélet, amely Bodó világlátásának sajátja, újra jelen van a pesti palettán.
