Nehéz egyértelmű mérleget vonni a magyar film idei évéről, de egy biztos: 2018-ra úgy fogunk emlékezni, mint amikor a valóság arcon csapta a magyar filmet. Sokféle értelemben.
Egy nap – Szamosi Zsófia
Az első, legnyilvánvalóbb és legpozitívabb módon úgy, hogy végre jobban szem elé került a magyar dokumentumfilm mindig erős hagyománya. Ha a legjobb, legaktuálisabb, legprovokatívabb, legintimebb, és további leglegleg magyar filmeket vesszük sorba, bizonyára dokumentumfilmeket fogunk többet találni a sorban. A Nagyi projektet, amelyben a 20. század történelme három nagymama visszaemlékezésében bomlik ki torokkaparó drámák és izgalmas filmnyelvi játékok közepette. A Könnyű leckéket, amely egyedüli magyar filmként mert reflektálni a három éve velünk élő menekültválságra, méghozzá úgy, hogy annak legnagyobb buktatóját, a politikai elfogultságot messziről elkerülte. És az Egy nő fogságbant, amely nemcsak arra a dermesztő tényre irányított figyelmet, hogy rabszolgaság még ma is, Magyarországon is létezik, hanem arra is, hogyan alakíthatja a valóságot, akár csak egy, magára hagyott és elveszett nő életét a filmkészítés, ha a rendező segítséget tud nyújtani neki.
Idén vált nyilvánvalóvá, hogy felbukkant és hamar be is ért egy rendezőgeneráció, amelyik legalább olyan érdekesnek és fontosnak tartja a magyar valóság feldolgozását, mint a szórakoztatást. Míg a magyar játékfilmeken épp azt szokás számon kérni, miért nem szólnak élesebben, pontosabban, nyilvánvalóbban az ittről és a mostról, amely körbevesz minket, a dokumentumfilmek látványosan pótolják ezt a hiányt. Filmre viszik, hogyan élik meg a kárpátaljai magyarok az ukrajnai konfliktust (Kilenc hónap háború), hogyan bokszolhatja ki egy cigány sportoló a mélyszegénységből (Gettó balboa), és mire számíthat egy szomáliai menekült, ha Magyarországon szeretne letelepedni (Könnyű leckék).
Kilenc hónap háború
Az idei magyar dokumentumfilmeket az is közös nevezőre hozza, hogy többségük rangos nemzetközi filmfesztiválon debütált a Sundance-től Locarnóig, és utána hagyományos moziforgalmazásba került a nemrég startolt, kis és művészi filmekre szakosodott forgalmazócégeknek köszönhetően. Ennek köszönhetően a sajtóvisszhangjuk is nagyobb, kedvezőbb volt: ahelyett, hogy nyom nélkül felszippantotta volna őket a köztévé éjszakai műsorsávja, aki akarta, ideális körülmények között (értsd: moziban) nézhette a kiállításban, dramaturgiában amúgy is egyre inkább a játékfilmes megformáltsághoz közelítő dokumentumfilmeket.
Talán nem véletlen, hogy a magyar film legnagyobb sikertörténetét idén az az Egy nap írta meg, amely épp keresetlen realizmusával vágta tarkón a nézőket. Szilágyi Zsófia, aki eddig Enyedi Ildikó filmjeiben asszisztenskedett, első filmjében torkon ragadta azt a folyamatos teperést és kínzó időhiányt, amit a hétköznapokban érez az ember, de legjobban mégiscsak egy háromgyermekes családanya életével lehet modellálni, akinek egy szabad pillanata sincs megbeszélni férjével a házasságukat összeroppantó érzelmi hűtlenséget, mert rohanni kell óvodába, munkába, vívásra, csellóra, balettre. Az Egy napot sokan feminista filmként, az anyák láthatatlan munkájának ünnepléseként nézték, és Szilágyi kétségkívül elvégezte ezt a filmes munkát is, de közben zsigerileg átélhetően beszélt rengeteg dologról, ami nemcsak a háromgyermekes anyákat érintheti a napról napra pár ezer forintból élésen át a mindig rosszkor érkező vízvezeték-szerelőig.
Virágvölgy
2018-ban a szokottnál is több rendező indíthatta el a pályáját, és ez részben az elsőfilmeseket támogató Inkubátor Programnak köszönhető, amelynek keretében a Könnyű leckék és az Egy nap is készült. Ez a finanszírozási forma kevés pénzt (62 millió forintot), de annál nagyobb szabadságot ad az alkotóknak, akiknek nem kell végigmenniük a hosszadalmas forgatókönyv-fejlesztésen, és így spontánabb, és talán aktuálisabb filmeket forgathatnak. Elég csak Csuja László Virágvölgy című, szintén inkubátoros bemutatkozására gondolni, amely a magyar film Szomjas Györgyhöz köthető, szórakoztatóan szociorealista hagyományába lehelt életet. (Csuja egyébként arra is kiváló példa, hogy a fiatal filmalkotók számára a játék- és dokumentumfilm már könnyen átjárható kategóriák, hiszen a Virágvölgy szinte egyszerre debütált a Kilenc hónap háború című dokufilmjével.)
Valami Amerika 3
A rendezőknek a magyar filmipar valóságával is újra szembe kellett nézniük idén, nevezetesen azzal a törvényszerűséggel, hogy tömegeket továbbra is csak vígjátékkal lehet beültetni a moziba. Vagy legfeljebb olyan, szórakoztató formába csomagolt drámával, szakmai nevén dramedyvel, mint a Teljesen idegenek újrázása, a BÚÉK. Idén csak két magyar film – a BÚÉK mellett a Valami Amerika 3 – lépte át az álomhatárnak tekintett százezres nézettséget. Nagypál Orsi szexkomédiájának, a több, mint 50 ezer nézőt gyűjtő Nyitvának ez sajnos nem sikerült – talán túl prűdek voltak a magyarok a monogámia korlátait feszegető, többségében okos és ízléses poénokhoz.
Tavaly 1,3 millió jegyet adtak el magyar filmre, ennek idén a fele, ha össze fog gyűlni. Ha ebből messzemenő következtetéseket szűr le a Filmalap, akkor a továbbiakban a nagy költségvetésű látványfilmekbe fogja csatornázni a pénzt, hiszen 2017-ben az olyan milliárdos projektek hozták százezrével a nézőket, mint a Kincsem, A Viszkis, vagy a Pappa pia. Idén – a túlköltekezés utáni derékszíjszorítás miatt – a közepes költségvetésű filmek, a sokszínű midcult dominált, amely félúton helyezkedik el a művész- és a közönségfilmek között, hogy mindkét oldal erényét magába építhesse. Legtöbbjük sajnos csalódást keltett: a Lajkó – Cigány az űrben fekete komédiájából épp a fekete humor, a társadalomkritikus krimiből, az X – A rendszerből törölve című filmből pedig az az éles, nem mellébeszélő társadalom- és politikakritika hiányzott, ami az Aranyéletet a legnépszerűbb hazai sorozattá avatta. Félsiker volt a magyar film csodagyerekének tekintett Nemes Jeles László második filmje is, amelynek a filmes holokausztábrázolást új alapokra helyező, Oscar-, Golden Globe- és cannes-i nagydíjas Saul fia után egyébként is irreális elvárásoknak kellett megfelelnie. Nemes Jelesnek nem sikerült másodszor is filmnyelvet újítania: ugyanazt a szubjektív, filmet a főszereplő tarkója mögül mesélő stílust adaptálta a századelő forrongó Budapestjére, amit már a Saul fiában tökéletesre csiszolt. Erényei mellett a Napszállta ennek a stílusnak a korlátait is felmutatta, mert ez a forma egy másik történelmi közegben már nem tudott olyan elemi erővel hatni – hiába képezte le a politikai erők által szétfeszített, kiismerhetetlenül forrongó valóságunkat.
Napszállta
Ez a politikai realitás 2018-ban pedig a filmiparba is begyűrűzött. Először a Kojot körüli botrány fodrozta fel a magyar filmszakma – az Andy Vajna személyét ért támadásokat leszámítva – politikamentes állóvizét, amikor a filmet forgalmazó Megafilm megpróbálta elrejteni a filmet, amelynek a vidéket bekebelező Döbrögi-figurájában többen Magyarország legsikeresebb vállalkozóját vélték felfedezni. Ősszel pedig már magát a Filmalapot is utolérte a kultúrharc, melynek szószólói globálmarxista összeesküvést láttak a 2014 óta gyártott szinte összes magyar filmben. Valószínűleg a fokozódó politikai nyomásnak engedve, előzetes tűzoltásként írta ki a Filmalap is a történelmi filmes pályázatát, de ez nem volt elég ahhoz, hogy ne állítsák fel a Televíziós Film Mecenatúrát és Filmkollégiumot, amelynek ötfős döntőbizottságát a Médiatanács elnöke és miniszterek fogják kijelölni. Hogy ez mennyiben jár politikai befolyással, vagy a filmszakma a jövőben is megőrzi az eddigi politikai függetlenségét, az hamarosan kiderül – de hogy a Filmalap bírálói nem erre a megoldásra gondoltak, amikor az egyablakos rendszert kritizálták, az biztos.
Jakab Juli és Nemes Jeles László a CineFesten
A Filmalapnak ebben a politikai össztűzben minden korábbinál nagyobb szüksége lenne a munkáját legitimáló sikerekre, de erre az évre díjból kevesebb jutott. A Napszálltát Velencében, az Egy napot Cannes-ban, Bucsi Réka dán finanszírozásban készült űranimációját, a Solar Walkot pedig Berlinben díjazták, de a Saul fia és a Mindenki nyerő Oscar-szériája megszakadt. A tavaly Arany Medvét nyert Testről és lélekről idén nem váltotta díjra az Oscar-jelölését, és ha a Ruben Brandt, a gyűjtő csodával határos módon nem gyűjt be egy jelölést az animációs filmek között, akkor jövőre nem tudunk magyar nagyjátékfilmnek drukkolni a gálán, hiszen a Napszállta – papírforma szerint – nem jutott be a külföldi Oscar-jelöltek szűkített listájára. Hogy 2018-ban mégsem maradtunk Oscar-díj nélkül, azt egy „pályakezdőnek”, Kovács Istvánnak köszönhetjük, aki a szarajevói ostromot bemutató, szimplán csak Ostromra keresztelt SZFE-s vizsgafilmjével nyert bronz fokozatú diák-Oscart. És ha jövőre is hazahozunk egy szobrot, az szintén egy kisfilmet fog dicsérni: a külföldi rövidfilmek ún. shortlistjére bekerült Tóth Barnabásnak a Susotázs című alkotása, aki pár éve a Youtube-on hatalmasat futó Újratervezést rendezte.
Remélem legközelebb sikerül meghalnod:)
Bár az Ernelláék Farkaséknál vagy a Fekete leves már adott róla életjelet, idén az is biztossá vált, hogy ereje teljében van a magyar függetlenfilm. A Filmalap sajnos nem tartotta támogatásra érdemesnek Schwechtje Mihály első filmjét, pedig a már címválasztásában telitalálatos Remélem legközelebb sikerül meghalnod erőssége épp az átgondolt, feszes forgatókönyvben rejlett. És persze abban az érzékenységben, amellyel nem egy kiáltványfilmet gründolt az internetes zaklatásról, hanem a kamaszok labilis lelkivilágának vizsgálatába izgalmasan ágyazta be ezt az aktuális és fontos problémahalmazt. Év végére pedig az év magyar filmje is befutott: a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal kultstátuszba került Reisz Gábor a Rossz versekkel bizonyította, hogy a filmnyelvi játékok, a generációs életérzést megfogalmazó gondolatok, és a magyaros önirónia akár egy filmben is közös nevezőre hozható – és se a keményvonalas művészfilmek, se a szórakoztató vígjátékok felé nem kell hozzá engedményeket tenni. Ha a drága látványfilmek mellett ez a vonal is legalább akkora súllyal fog latba esni a magyar filmben, akkor emlékezetes mozikból 2019-ben sem lesz hiány.
Rossz versek
Urbán Balázs: A magyar színház, 2018
