Georg Büchner: Woyzeck / Szkéné Színház
A Hegymegi Máté által rendezett produkció kiváló csapatmunka, éles és fényes, mint a kés, metsző, mint a borotva, s mindeközben merő költészet, minden összetevőjét illetően.
Tóth Zsófia és Major Erik
Fél az ember ettől a darabtól. S jó oka van erre. Aki ismeri a történetet, a sokadik előadásra is úgy készül, hogy tudja, ha érvényes a játék, bár ő csak néző, meg fogják ütni, s fájni fog. Remekművek esetén múlhatatlan sebet kap.
„Úgy rohangál itt a világban, mint egy nyitott borotva!” – szól rá a Kapitány (Terhes Sándor) a már hosszú ideje transzállapotban szédelgő Woyzeckre (Major Erik e.h.), az épp most harminc éves, nyomorult kiskatonára, akiről már a rajta áltudományos kísérleteket végző Doktor (Csoma Judit) is megállapította, hogy „Aberrációja van!”. A Hegymegi Máté által rendezett kilencven perces produkció kiváló csapatmunka, éles és fényes, mint a kés, metsző, mint a borotva, s mindeközben merő költészet, minden összetevőjét illetően.
Büchner a Danton halála (1835) után, 1836-ban írta meg a Leonce és Lénát, s még abban az évben a Woyzeckből is elkészült több jelenet. A szerzőt azonban 1837 februárjában, 27 éves korában bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy korabeli bűnesetek által ihletett darabjának végleges formát adjon. Irodalomtörténészek hadának köszönhető, hogy az alig olvasható papírlapokból mára mégis közkinccsé lett negyvennél is több, ám töredékes jelenet. Az tudható, hogy két késes gyilkosság híre volt az inspiráció: Daniel Schmolling 1817 őszén, Johann Christian Woyzeck pedig 1821 nyarán ölte meg a szeretőjét.
Fotók: Slezák Zsuzsi
A ránk maradt töredékek sorrendje vitatott. A mindenkori színre vivőknek ezért minden esetben újra kell fogalmazniuk, mit is kívánnak elmondani. A Garai Judit dramaturg által gondozott jelenlegi szövegkönyv Thurzó Gábor és Halasi Zoltán fordításából, Peer Krisztián dalszövegeinek felhasználásával készült, a jobbára fájdalmas effektekből álló, igen impresszív zenét Kákonyi Árpád szerezte. A szükséges zörejeket, a jeleneteket tagoló, földi mennydörgéseket azonban maga a színpadkép, illetve a díszletelemek mozgatása állítja elő.
Egészen nagyszerű Fekete Anna díszlete. Sokadszorra állapítható meg, nagyon értik egymást a rendezővel. A világvégi katonatábor itt a vacogtató űr maga. Mintha egy homokszín planéta körszelete lenne, olyan a talaj. A közepén tátongó mélyedés fölött lebeg, szinte kapaszkodik az ég felé egy madzagféleségből kötözött, derékvastagságú fa, melynek lelógó gyökerei közé hatalmas kövek szorultak. A nyitóképek egyike határozottan bibliai ihletésű: Woyzeck és Marie (Tóth Zsófia e.h.) alakjában mintha Ádámot és Évát látnánk a fa előtt megállni.
Három nagyobb, sok mindenre használható térelem szolgálja ki a játékot: két fehér műanyagszék képez egy padot, akárha tribünön, vagy kopott orvosi váróban lennénk. A padhoz, egyik oldalt, fölmagasodó, fogasféle rúd van ragasztva. Minden gördíthető (ha kell, erős zajok közepette), így a kintet és bentet jelző ajtó is, melynek csúcsíves kivágása ablakként is használható, s mely megdöntve szerelmi búvóhely a Tambúrmajorral (Nagypál Gábor) való cicázáshoz. Kivételesen pontosak a fények, ritmusban és térben is igen sokat ad a játékhoz a világítás, fénytervező: Payer Ferenc. A leginkább nyomasztó tárgy egy bádogkád, ami hol a katonai lét kíméletlenségét, hol a bajtársi összetartozás erejét jelzi, Woyzeck és Andres nevű katonatársa (Horkay Barnabás) szépen megkomponált jeleneteiben.
Bánki Gergely
Kálmán Eszter military vonalvezetésű, szürkésdrapp ruhái szinte világítanak a Doktoron, meg a Kapitányon. Csoma Judit orvosát a nyilvánvaló, hideg őrület lengi körül, Terhes Sándor Kapitánya viszont nem is tudni, mikor ijesztőbb, akkor-e, amikor egyszerűen csak kegyetlen, vagy akkor, amikor szabadjára ereszti az önsajnálatát. Sátáni éjfeketében van a delejes hatalma tudatában lévő Tambúrmajor. Nagypál Gábor egy vívómester pontosságával mér be minden pillanatot. Egy kicsivel több már sok lenne, kevesebb nem is működne. Marie szoknyája is fekete, fölötte sárszínű kötelekből sodort fűzőt visel. Marie és Woyzeck gyermeke kötelekbe pólyált, könyéknyi, sötét uszadékfa. Akárcsak Major Erik, Tóth Zsófia is Rába Roland és Pelsőczy Réka osztályába jár. Játéka dús és színes, s nagyszerűen „gyorsul” a kiemelt pillanatokban.
Bolondként jelzi a színlap a darab Kikiáltójából, Kintornásából, Nagyanya figurájából és Bolondjából összegyúrt ördögi mutatványost, akit az egyre inkább Garas Dezső kisugárzását idéző, nagyszerű Bánki Gergely játszik. Egy hatszögletű harmonikácskát pontos kotta szerint húzogatva, szobornivaló mozdulatokkal és égő lélekkel, szó szerint a földből előbukkanva meséli végig a történetet. Benne is, mint a játék többi szereplőjében, van valami növényi szervesség, valami bomlásra és fölszívódásra kész állapot, kövek és gyökerek közé tapadtan. Ennek a Hegymegi Máté által használt mozgásszínházi nyelvnek köszönhető, hogy szemünk se rebben, amikor egy-egy szereplő hirtelen úgy viselkedik, mint egy megriadt bokor. Természetesnek tűnik, hogy ezt a mozdulatot kell tennie.
Fekete trikóban, afféle szolgálati ruhában vannak a kiskatonák. Emlékezetes az estből az az aggódó figyelem, s az a mély megértés, amivel Horkay Barnabás követi barátja, a főhős vergődését. Gyászének az, ami lefut előttünk. S hogy kiket sirat el? Elsősorban a védtelen ifjúságot.
Amikor megjelenik előttünk a főhős, gyerekábrázatú, s mégis kész férfit látunk. Kezében kőkés, amit a hátára szíjazott „menetfölszerelés”-hez, egy több kilós, mohos kődarabhoz, vagy elkövesedett farönkhöz dörzsöl időnként. Baljós hanggal jár a művelet, s bár fölfogható úgy is, hogy a fiú csak a szokásos csicska-tevékenységre, a Kapitány megborotválására készül, többről van szó. Szemében könny ég, légzése szaggatott, s egész fiatal testét ijesztő elesettség uralja. Hátrálnánk, de behúz bennünket a történet. Megtudjuk, hogy mások is tudják, milyen világ az, mikor őrültek és lelketlenek taposnak gyámoltalanokon. Megtudjuk, milyen azzal ébredni minden reggel, hogy senki vagy. Milyen rájönni újra meg újra, hogy tehetetlen vagy, úgy is, mint ember, úgy is, mint férfi. S bár nap mint nap megaláznak, nincs mód a menekülésre. Ezt a helyzetet csak megszüntetni lehet.
Jelenet az előadásból
A díszlet padlatának középütt lévő, kör alakú kivágása a gyilkossági jelenethez adja a legtöbb segítséget. Az eredeti szövegek is tartalmazzák, hogy hiába a kés, hiába a kétségbeesett erő, Marie nem bírja megadni magát a halálnak, a gyilkosnak újra és újra döfnie kell. Mikor sikerül, leválik az eddig hordozott, hatalmas kő Woyzeck hátáról. Elérkezett a megkönnyebbülés. Aztán erős dramaturgiai fordulat jön: az eddig haldokló Marie kicsúszik szeretője, meg a fagyökerek szorításából, s elénkbe áll. Kitágítva az időt, mintegy áriaképpen, elhangzik egy monológ, ami a régen élt Daniel Schmolling Ruttkay Zsófia által fordított, dermesztő, eredeti vallomása. Elmondja mért ölt, és hogyan. S bennünk visszhangzik rá a vers: „Ölni szeretnék, mint mindannyian.” – J.A. Nehéz megélni a rettenetet, de talán nem hiábavaló.
A 16 éven felülieknek ajánlott előadás, mely az évadkezdés jelentős eseménye lett, Budapest Főváros Önkormányzata, a BVA Budapesti Városarculati Nonprofit Kft., a Staféta Program és a FÜGE Produkció támogatásával valósult meg.
Az előadás a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett STAFÉTA-program keretében valósult meg.
