Istentelenség és istenkeresés

|

Székely Csaba: 10 / Radnóti Színház

A 10 bemutatója színházi tett. Fajsúlyos előadás. Nem adja könnyen magát sem színésznek, sem nézőnek. Mellre kell szívni, nem ritkán nagyon fáj.

László Zsolt és Lovas Rozi         Fotók: Dömölky Dániel

Nyilvános gyónás húsba vájó kérdésekről a 10 című produkció a Radnóti Színházban. Fájdalmas, de nevettető is. A cím a tízparancsolatról szól, amiről a szerző, Székely Csaba eléggé egyértelművé teszi, hogy semelyik pontját nem tartjuk be. Az egyik szereplő ki is mondja, hogy isten itt hagyta nekünk ezt a tíz pontot arról, hogyan éljük, aztán lelépett. Provokatív kijelentés. Ha úgy tetszik, istentelen. De hát ez a darab az istentelenségről is szól, olyan értelemben is, hogy a léte erősen megkérdőjeleződött, ezért akár fel is fokozódott az istenkeresés, vagy éppen ellenkezőleg, az istentelenség, ha úgy tetszik, az igencsak nekiszabadult, akár elvetemültnek nevezhető viselkedés, ami jó kis káoszhoz, totális fejetlenséghez, sőt pusztításhoz is vezethet.

A szereplőknek mindössze egy-egy szám a nevük, mint a személyiségüktől megfosztott raboknak. Ez annál is kevesebb, mint amikor Spiró György például annyit ír a Kvartett című darabjának antihőseiről, hogy Feleség, Öreg, Vendég, Nő. Típusoknak is meglehetősen lazán meghatározottak, Székelynél tán még kevésbé. Az igazi egyéniség, sőt sajnos a jelentős formátum is a semmibe veszett. Ők olyan kis csetlő-botló „vakarcsok”, mint amilyenek mi vagyunk ott lent a nézőtéren. Egy nagy masszából valamennyire azért mégiscsak kiemelkedő, soha ki nem teljesedő egyéniségcsírák, akik nem jutnak el odáig, hogy érdemes legyen megjegyezni a nevüket. Tán annyira a meggyónni való titkok, élettörténetek sem olyan személyesek, hogy érdemes legyen velük elbújni egy gyóntatófülkébe, és valakibe bizalmat helyezve, megvallani neki. Ebben a világban már tán nincs is ilyen személy. Ez már a „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek,” szituációja. Ezért a szereplők meglehetősen gyakran nem egymással vannak interakcióban, hanem teljesen szembefordulva velünk, monologizálnak, mondják és mondják és mondják a magukét. Közben szemük végigpásztáz a publikum tagjain, kérdéseket is feltesznek nekünk, de válaszokat nem várnak, sokszor eléggé magukba vannak fordulva, miközben azért beszélnek és beszélnek.

Martinovics Dorina és Kováts Adél

Nem állítom, hogy ez mindig jót tesz a drámaiságnak, ha az adott jelenetben éppen a színésznek nincs kellő fajsúlya, nem hevíti át vagy nem idegeníti el kellőképpen a figuráját, keletkeznek üresjáratok, olykor el-elnyúlónak érezhetjük a produkciót. Ugyanakkor meg általában meglehetősen ütősek a szövegek, feszülten elregélnek élethelyzeteket. Fel kell tölteni ezeket mégiscsak nagyon is személyes érzésekkel, indulatokkal, fájdalmakkal, szeretettel, ridegséggel, paradoxonként a színészeknek ezekbe a már csak számmal jelölt emberekbe mégiscsak bele kell adniuk a teljes egyéniségüket. Aztán a pillanat tört része alatt el kell távolodniuk tőlük, mert az alapfigurájukon kívül egészen másokat is megformálnak.

Sebestyén Aba oratóriumszerűen rendezte meg a produkciót. Ez azt jelenti, hogy valamennyi színész végig ott van a deszkákon, jobbára a háttérben ül, vagy még hátrébb áll, így bármikor belegyalogolhat egy másik szereplő jelenetébe, keresztezheti az útját, vagy segítheti őt. Bianca Imelda Jeremias jelmezei a civil ruhákra hajaznak, szintén nem különösebben egyénítettek, ezért, ha valaki éppen mást játszik, majd megint mást, akár ugyanabban a viseletben is megteheti. Szóval eléggé behelyettesíthetők vagyunk. Bartha József díszlete sem változik, tíz szék, elől dobogó, amire, mintha szószék lenne, léphetnek a szereplők, az agora hangulatát megteremtve, leghátul egy tömegközlekedési járgány belseje, fogódzkodókkal, amikbe sokszor kell is kapaszkodni rendesen. A történetek és történetfoszlányok egymásba gabalyodnak, a monológként megkezdett históriák összefonódnak, szétválnak, gubanccá gócosodnak. Ahogy Székelytől már a Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz című drámatrilógiában megszokhattuk, amellyel Erdély után nálunk is méltán robbant be a színházi életbe, akár drasztikusan tragikus dolgokon röhögünk. Összekapaszkodik tragikum és komikum, ütős abszurdot képezve. Bohózati elemek, helyzetkomikumok is beleférnek, de ezeket is főleg elmesélik, a stand up elemeit hathatósan felhasználva.

Vilmányi Benett és Sodró Eliza

Nem csupán a forma oratorikus, hanem a tartalom szintén, hiszen Cári Tibor dobhártyába kúszó, ott vehemensen zakatoló, lélekbe maró, katartikus zenét írt, ahogy például tette ezt már a Barbárok remek nagyváradi előadásához ugyancsak. Abban a produkcióban adott egy jókora zenekar, ezúttal két parádés zenész, Rozs Tamás és Wágner-Puskás Péter, no meg a tíz kiváló színész, akik meglepően remekül énekelnek. A tízparancsolatot fújják, harsogják, máskor suttogják, óriási érzelmi skálán, hatalmas átéltséggel, ráadásul latinul. Hogy éppen mit, azt kivetítik magyarul.

Egyébként is sokat vetítenek, a színészek a legtöbbször saját magukat veszik fel kis kézi kamerával, az utolsó képet pedig gyakran kimerevítik, ez leginkább karikaturisztikus, torz arckifejezés, furcsa grimasz, groteszkbe forduló tekintet, ami ott marad bizonyos ideig a háttérben, mint annak a szituációnak az elrajzolt mementója. A színészek, Vilmányi Benett, Pál András, Martinovics Dorina, Kováts Adél, Márfi Márk, Sodró Eliza, Lovas Rozi, László Zsolt, Schneider Zoltán, Tóth Ildikó bámulatos összpontosítással vannak jelen, mindannyian egyszerre főszereplők és statiszták. Bedobnak apait-anyait. Egyéni teljesítményük irigylésre méltó összteljesítménnyé áll össze. Sebestyén Aba, aki igencsak emlékezetesen rendezte a Bányavirág és a Bányavakság ősbemutatóját Marosvásárhelyen, a ritmuszavarokat és üresjáratokat, az este háromnegyed 11-ig tartó, némileg talán rövidíthető játékidőt sem letagadva is csúcsteljesítményre ösztönözte a társulatot.

Előtérben: Schneider Zoltán és Tóth Ildikó

A 10 bemutatója színházi tett. Fajsúlyos előadás. Nem adja könnyen magát sem színésznek, sem nézőnek. Mellre kell szívni, nem ritkán nagyon fáj. És közben azért rafinált módon szórakoztat.

CÍMKÉK: