Pokoli kollázs

|

Szvetlana Alekszijevics: Secondhand – szovjetetűdök / Örkény Színház

A költőiséget nem mindig sikerrel erőltető, vérben tocsogó tanszöveg? Ezrek kezével írt mozaikos napló? Lelkiismeret-monológ? Nem más ez, mint egy pokoli kollázs, melyet az író maga oral historynak nevez. Talán innen jött az ötlet, hogy élő hangok adják elő színpadra zanzásítva az emberi szenvedés oratóriumát.

Fotók: Horváth Judit

 

 Az emberben nem sok van az emberből.

Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő Fiúk ​cinkkoporsóban című dokumentumregényében 1991-ben már megírta az afganisztáni háború hústépő rettenetét, a Csernobili imában pedig mindazt a nyomorúságos, szívtépő pusztulást, ami a megnyomorított lelkeket még tovább zsigerelő, darabjaira hullt, posztkommunista Szovjetunió elvadult gyilkos módjára vérengző hatalmi machinációival együtt mind benne van a Secondhand című, meghatározhatatlan műfajú színpadi darabban. Dokumentumdráma? A költőiséget nem mindig sikerrel erőltető, vérben tocsogó tanszöveg?

Ezrek kezével írt mozaikos napló? Lelkiismeret-monológ?

A kegyetlenséget kegyetlen szókimondással, kendőzetlenül fölvonultató tényirodalom? Polifonikus szövegek színpadi lenyomata? (Ahogy az Alekszijevics könyveiben megteremtett műfajt hirdetik.) Bárhonnan is nézzük, nem más ez, mint pokoli kollázs, melyet az író maga oral historynak nevez. Talán innen is jött az ötlet, hogy élő hangok adják elő a színpadra zanzásítva az emberi szenvedés oratóriumát.

Bagossy László és Kovács D. Dániel mellett a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hat tagja – Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi és Walters Lili – jegyzi rendezőként az Örkény Színházban bemutatott előadást. Oktatási célzattal (is) született tehát a produkció, s ez, ha jól gondolom, nem csupán a filmművészeti egyetem hallgatóira, hanem a darab nézőire is vonatkozik. Alekszijevics szókimondása ugyanis valószínűleg készületlenül éri a körúti művészszínház ízlésvilágán nevelkedett közönséget. A tényirodalom olyan egyedi, (nem véletlenül Nobel-díjjal jutalmazott), sikítóan őszinte, vérfagylaló szókimondása ez, aminek színpadi érvényességéhez nem igazán volt módja hozzászokni.

Csuja Imre

Hiába az emelkedettség, a szenvedés végeérhetetlen történetei közé csempészett savanykás humor, a kortárs történelem mélyére hatoló, önálló irodalmi műfajjá burjánzó tényregényfolyamot döntően formailag sikerült csak a színpadhoz idomítani. A forma ugyanis stimmel, a kollázstechnika magába olvasztja a színházi beszédmód legváltozatosabb eszközeit, az előadás alapjául szolgáló interjúkötetek súlyos közlendője azonban mintha nem lényegülne át drámai műfajjá. A mozaikos szerkezetű szöveg összegyűjti ugyan a regények föltárta valóság legrettenetesebb pillanatait, de azok megmaradnak annak, amik. Elborzasztani elborzasztanak, de nem sűrűsödnek drámai egésszé.

Túl direktek, túl fájdalmasak ahhoz, hogy költőivé magasztosuljanak.

Mit kapunk hát, a valóság drámáján túl? Leginkább intelmeket. Ha az ember nem vigyáz, Csernobilban születik és élve elég. Ha az ember nem vigyáz, lelövik a kölykedző kutyáját ugyanitt. Ha az ember nem vigyáz, úgy átmossák az agyát, hogy elvi alapon nap mint nap azt gyakorolja, hogyan végezze ki hazafiatlan gyerekeit. Ha az ember nem vigyáz, jó hazafi módjára, darabokban kapja vissza Afganisztánból a fiát. Ha az ember nem vigyáz, elnyomják, kizsigerelik, továbbá az emberi lét válogatott kínzásainak lesz a részese…

Jelenet az előadásból

Huszonegy színész játssza a nyolc rendező történetét. Annál emlékezetesebben, minél rettenetesebb szöveg jutott nekik.

Volt egy birodalom, úgy hívták Szovjetunió. Van egy újabb. Az utódállama. A lakóit homo sovieticusnak nevezik. Mind a mai napig. (Lám, lám, van ebben azért költészet is.) Ez a híres birodalom tőlünk keletre fekszik. Azaz kelettől keletre. Secondhand ország. Nincs vele egyedül. Elhordott ruhákkal, másodkézből való, ámde strapabíró múlttal. Bár alig van nehezebb, mint a Szovjetunióban születni és ezzel a múlttal Oroszországban élni, itt nem a kommunizmusról és az antikommunizmusról van szó. Hanem a fejekben születő elnyomó rendszerekről. Amelyeket a homo akármi gyermeki énje keres (és talál) meg magának. Az élete árán is. Szóval ne dőljünk be a szövegnek. („Kommunista az, aki olvasta Marxot, az antikommunista, aki meg is értette.”) Az emberi lényeg, sokkal mélyebben van ahhoz, hogy a társadalmi berendezkedés képes legyen alapvetően megváltoztatni. Rendszerfüggetlen.

El lehet menni, meg lehet nézni az előadást. El lehet menni és vissza lehet riadni a valóság színpadon tobzódó rettenetétől. Ha valaki magától a valóságtól elfelejtett volna visszariadni. El lehet menni megsiratni a névteleneket. Gyerekeket, gyászoló szülőket, százával kivégzett háziállatot, sírból kimászó kutyakölyköket. El lehet menni, mert a színház a lelkiismeretünk része. Műfaját tekintve maga a lelkiismeret. De nem jó este.

Fordították: Iván Ildikó, Pálfalvi Lajos, Enyedy György, M. Nagy Miklós, Földeák Iván

Díszlet: Bagossy Levente, jelmez: Ignjatovic Kristina, zene: Kákonyi Árpád

CÍMKÉK: