Kecskeméten, Egerben
A Csárdáskirálynő a nemzeti operett. Fűződik hozzá annyi érzelem, mint a Bánk bánhoz. Vagy sokkal több.
A Csárdáskirálynő Kecskeméten Fotó: POSZT
Ha jól játsszák, azon röhögök, ha rosszul, azon, én bizony a Csárdáskirálynőt még soha nem untam, ellentétben temérdek mindennel, akár a drámák drámájával, a Hamlettel is. Azt is agyon lehet csapni, totálisan élvezhetetlenné tenni, de valahogy a Csárdáskirálynőn nem fog a mennykő, ha kevésbé invenciózus a rendező, fádan érdektelen a primadonna, valahogy akkor is hat. Ha megszólalnak a dalok, ha ezek előadása közben a színészek legalább két lépést sasszéznak balra, kettőt jobbra, szóval valamiféle táncot imitálnak, és az énekhangjuk pirinyóval jobb, mint ami csak fürdőszobai használatra elfogadható, akkor ez az operett megmozdít valamit a nézőkben, élni kezd, hatni kezd, sikert arat. Lehet persze fintorogni, szájat húzni, hogy olcsó ez a siker. Az egész műfajt is lehet utálni úgy, ahogy van, és ez persze mindenkinek szíve joga. Csak közben a színpadi eszközöknek, hatásoknak olyan garmadáját termelte ki, amikről lehetetlen nem tudomást venni, mint ahogy az is figyelemre méltó, hogy blődségbe hajló humorával mennyire közelít a groteszkhez, az abszurdhoz, és ilyen értelemben akár igencsak korszerű.
A jó operettelőadás nem rózsaszín köd, nem érzelgős szirup, akár forradalminak is számíthat, mint ahogy sok tekintetben annak számított a híres, akkor 22 éves Szinetár Miklós által 1954-ben rendezett produkció az Operettszínházban, Honthy Hanna és Feleky Kamill halhatatlan kettősével, ha ilyen egyáltalán színházművészetben létezik. De szerencsére készült belőle felvétel, néhány éve én is ott ragadtam a képernyő előtt, aztán meglepődtem, hogy hányan mesélték, bizony ők is, meg ők is, olyanokat ugyancsak beleértve, akik amúgy nem nagyon „zsuppolhatók be” egy operettelőadásra.
Két héten belül két Csárdáskirálynő-előadást is láttam a minap. Az egyiket, a Kecskeméti Katona József Színház előadását, a Pécsi Országos Színházi Találkozón, voltak is többen, akik erősen összehúzták a szemöldöküket, és azt kérdezték, ugyan már mi a fenét keres a versenyprogramban? A másikat, az Egri Gárdonyi Géza Színház produkcióját, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján néztem meg, ott nem tették a versenyprogramba. Nem is fáradt el a zsűri megnézni. Ahogy a szakmai közönség sem nagyon. Egyetlen kollégámat bírtam a nézőtéren felfedezni, de ő is meglógott a szünetben. Amúgy persze zsúfolt ház volt az úgynevezett Bagolyvárban, ami a Várszínház felújítása miatt a szabadtéri helyszínt volt hivatott pótolni.
Pécsett a nagyszínházban volt látható Kálmán Imre remekműve, persze ugyancsak totális teltház előtt. Itt a szakma tagjai is megjelentek, igencsak szép számban, és bizony, láthatóan élvezkedtek is. Szó sem volt pedig arról, hogy Béres Attila rendező valami fene nagy új koncepcióval rukkolt volna elő. Ő csak becsülettel, elmés szarkazmussal, csipkelődő humorral, a színészek többségének áradó játékkedvével, színpadra tette a darabot. Ami különösebb kunsztok nélkül is hatott, minden előadásbeli fogyatékosság dacára.
Szó nem volt tehát olyan eredeti értelmezésről, mint évtizedekkel ezelőtt, Mohácsi János kaposvári rendezése esetében, amikor komolyan vette, hogy a Csárdáskirálynő az I. világháború idején játszódik, ezért a harmadik felvonást díszletéül jókora hadihajó szolgált, ami végül még el is süllyedt az egész dajdajozó, szerelmi perpatvarozó, díszesen kiöltözött, idejétmúltan monarchiabeli, díszes társasággal egyetemben. És naná, hogy nem a múltbéli hölgyek és urak elsüllyedésére gondoltunk, hanem olyan akkori emberekére, akikről úgy véltük, hogy már jó ideje nekik is süllyesztőben lenne a helyük. Amikor a produkciót leadta a tévé, jókora botrány kerekedett belőle. Sokan gyalázatnak vették, amit Mohácsi a művel csinált. Olyan hazafias felhanggal háborodtak fel, mintha a Bánk bánt gyalázták volna meg. És hát valljuk be, a Csárdáskirálynő a nemzeti operett. Bizony fűződik hozzá annyi érzelem, mint a Bánk bánhoz. Vagy sokkal több. Azt szokták vitatni, hogy a Bánk bán milyen darab, azt is, hogy Az ember tragédiája milyen, de, hogy a Csárdáskirálynő a maga nemében a csúcs, azt kevesen. Lehet azon problémázni, hogy az eredeti vagy a Kellér Dezső-Békeffi István-féle átirat a jobb, amiben megnövelték Honthy és Feleki kedvéért Cecília és Miska főpincér szerepét.
Hajdú Melinda és Szemenyei János
Kerényi Miklós Gábor a Budapesti Operettszínházban az eredeti verzióhoz közelített, és azt alakította a saját szájíze szerint. Amikor Mohácsi 2011-ben újrarendezte a művet, lényegében megtartotta évtizedekkel ezelőtti értelmezését, de azért, bár Székesfehérváron is igen jó előadás született, mégis sokkal szelídebb, mint Kaposváron. A Vörösmarty Színházban már nem okozott felháborodást a produkció. Ott is voltak pedig benne kemény részek, ahogy Béres Attila kecskeméti elgondolásában ugyancsak vannak. Ő nem csinál mást, mint komolyan veszi a szituációkat. A megcsalásokat, árulásokat, a könnyen sebezhető, rajongó szerelmet, a gőgös úrhatnámságot, az ostoba nagyzolást, a rangkórságot, némiképp még az erotikát is, bár azért én az orfeumban bírnék abból sokkal többet.
Lehet molyolni azon, hogy melyik színész mit nem tud a műfajhoz, és ki lehet lyukadni oda, hogy például táncolni úgy istenigazából egyikük sem tud. A Bóni grófot parádésan alakító Szemenyei János lázas ugrabugrálásba fog helyette, és ebbe viszi bele a figura hevületét, humorát. Jól áll neki. Stáziként Hajdú Melinda helyes és tűzrőlpattant. Az abszolút primadonnát, az orfeum körbeajnározott csillagát, Szilviát megszemélyesítő Dobó Enikő kimondottan jól énekel, de játékkal, tánccal szinte nem is próbálkozik. Kőszegi Ákos Miska főpincérként pedig bölcs, rezignált iróniával van jelen. Cecíliaként Sáfár Mónika – ő Kaposváron még Szilvia volt – eljátszik egy karizmatikus nőt, aki valaha imádott primadonna volt az orfeumban, de aztán csak törtetett és törtetett fölfelé. Gazdag, utált hercegnő lett, aki mindenáron még magasabbra tör, ahogy ő mondja, a lejtőn fölfelé sincs megállás.
Barta Dóra koreográfiájával nem különösebben zaklatta a színészeket, de megdolgoztatta a táncosokat. Cziegler Balázs díszlettervező és Pilinyi Márta jelmeztervező megteremtette a fényes külsőségeket, Drucker Péter karnagy feszes tempót diktált. Minden hibája ellenére a produkció él, lüktet, svungja, sármja, játékossága, humora van.
Saárossy Kinga, Sata Árpád, Török Tamás és Füredi Nikolett Fotó: Gárdonyi Géza Színház
Az egri előadásban sokkal több mindent kell megbocsájtani, mint a kecskemétiben, de valahogy az is él és működik. Halasi Imre rendezőként az ég egy adta világon semmi eredetit nem talál ki, de abszolút üzembiztos, amit csinál. Megy minden a maga útján, beindul a színpadi gépezet, élvezik a nézők, amit látnak, hallanak. Nincs benne különösebb spiritusz, de üzemel a darab. Bóniként például Rácz János annyira se táncol, mint Szemenyei, ő még csak nem is ugrabugrál vehemensen, de becsülettel bemondja a poénokat. Saárossy Kingának Cecíliaként nem feltétlenül jönnek be a poénok, de a pózoló nagyasszony figuráját jól hozza. Balogh András joviális Miska. És sorolhatnám is meg nem is, tovább a szereposztást, de az a helyzet, hogy többekre már alig emlékszem. Betöltötték az előadásbeli funkciójukat, úgy, ahogy elénekelték, amit kell, elmondták, amit kell. Nem voltak kínosak, de nem is voltak különösen jók. Emlékszem még a nagy elánnal a lelkes zenekart vezénylő Nagy Zoltánra, meg Berki Péter első hegedűsre, aki prímásként a színpadon is megjelent, és annyira a lelke legmélyéből húzta, hogy hallgattam volna még sokáig. Hiteles volt, érzelmes, szenvedélyes, remek fazon.
Bóni: Rácz János
Az előadás a vége előtt úgy negyedórával megszakadt. A nézőtér fedett volt, ahogy a színpad is, csupán a zenekar játszott a szabad ég alatt. Színész ázhat, néző ázhat, a hangszer viszont biztos, hogy nem, ezért az eső eleredésekor a muzsikusok, teljes joggal, menekülőre fogták. Kár volt elspórolni felőlük azt a néhány méter ponyvát. Így sajnos elmaradt a feltehetően erős, és hosszú taps, hiszen majdnem biztos, hogy nagy sikere lett volna a produkciónak, mert a közönség igen jól vette. A Csárdáskirálynőben ugyanis annyi élettapasztalat, színpadi tapasztalat, humor és fájdalom van, hogy bár számtalanszor láttam, egészen különböző színvonalú produkciókban, még tényleg sohasem untam.
