2018 könyvei
Költészetben erős volt a tavalyi év. S félek, ez annak is betudható, hogy a magyar líra újra kénytelen azon a politikai hangon megszólalni, amelyikben a tizenkilencedik század óta hagyományosan erősnek számít, s amit elvár tőle a közönség.
Krasznahorkai László Fotó: Szilágyi Lenke
Ritkán vannak az irodalom történetében a változásokat, az új utakat azonnal biztosan kijelölő évek, de az szinte biztos, 2018 nem ilyen volt. Bár számos jelentős könyv jelent meg, de ezek jelentős része az írójától megszokott hangon szólal meg. Jóllehet nem folyamatos újításnak gondolom az irodalom menetét, ez mégis azt mutatja, hogy az irodalom sem találná a választ arra a világra, amiben létrejön. És ha nem talál az helyzetre új nyelvet, akkor a nyelv tökéletessége mellett sem lesz a világ ábrázolása maradéktalan. A 2018-as könyvekben mindenki a saját nyelvét próbálja a mondandójához hozzáidomítani.
Az idősebb vagy középkorú szerzők közül sokan, akik láttak már diktatúrát, mintha korábbi tapasztalataikat akarnák felidézni, és azok alapján magyarázni ezt a szép új világot. Ám a baj abból fakad, hogy egyrészt a nyelv is félúton maradt a két rendszer között, így nem teljesen adekvát, másrészt a 2018-as könyvek nyelve nem találja meg a jelenlegi rezsim hétköznapjainak a világát, csupán analógiákat, modelleket kínálhatnak. Ráadásul ennek az irodalmi, tehát kulturálisan pozícionált nyelvnek, akármelyik szakaszában is született az elmúlt ötven évnek, egy olyan világot kell megteremtenie és reprezentálnia, amely már nem az általa ismert kulturális paradigmák alapján működik.
A líra
A lírában különösen erős volt az év. Takács Zsuzsa A Vak Reménye (Magvető), címével Csokonaira utal, de huszadik századból ismerős kiszolgáltatottság és idegenség állapotát helyezi újra nagyon is konkrét térbe és időbe. A mediatizált megsemmisülés, a katasztrófa-turizmus éppen a pusztulás tragikumát, az egyéni vagy kollektív saját halál lehetőségét vonja vissza, és a versírás gesztusa csak az önazonosság illúzióját tartja fenn. Mit is mond egy idelátogató utazónak, aki csak a humanizmus megerősítésének igényét illusztrálja a mások balsorsával, az a szókapcsolat, hogy vak remény? Ki gépen száll fölé, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Csokonai Mihály.
„(…) Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.
Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott
étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.”
Kemény István Nílusa (Magvető) olvasásakor a költőre jellemző forma- és nyelvkészlet mellett két dolog tűnik fel: az egyik az áttételes, de határozott világmagyarázat-igény további erősödése, a másik pedig az autotextusok megjelenése. A Rakpartos ballada ritmusa az Ördögérseket idézi, a Patai második éneke a Kedves ismeretlen egyik legfontosabb figuráját, az Egy emlék a Célszerű romokat:
„Kétszer kettő az négy, mondtam, de kiröhögtek.
AZ ÚJKOR VÉGE táblát ásták be a földbe.”
A létállapot megjelenítése Keménynél ugyanolyan fontos, mint Takács Zsuzsa kötetében, de ez jóval absztraktabb módon történik, s a szituáció, a helyzetleírás helyett a hangulat képszerűsége a meghatározó. Jól mutatja ezt az Igen, most:
Igen, most folyik be az ajtó alatti résen.
Igen, most az előszobaszőnyeg felszív belőle egy kicsit.
Igen, most tűnnek el benne az ágy lábai.
Igen, odakint esik.
A kötetben most is kiemelt helyet foglal el a kommunikációnak az élet minden szintjén meghatározó lehetetlensége. A magánéletben A távoli Olümposzont felidéző Zsidókeresztény társas, a társadalom szintjén pedig a Kommunikáció egyszerre folytatja és újítja meg a szerzőtől már jól ismert gondolatokat:
Betegségről a betegeknek,
Halálról a halandóknak,
Reményről a reménykedőknek,
Ugyanazt mindig ugyanazoknak
Elhagyott családjaikról, kicsi gyermekeikről
az apokalipszis négy lovasának,
Ugyanazt mindig ugyanazoknak,
Mintha ki se nyitnád a szádat.
Az év fontos lírai kötetei közé tartozik Wirth Imrétől az Ő volt a rejtélyes állat (Scolar). A versek a József Attila- Petri György- Parti Nagy Lajos – Kemény István hagyományba illeszkednek, az elégikus hang ugyanúgy napjaink érzéseit mondja el, mint a pályatársak könyvei. A folyamatos megszólítottság mögött a magány, a rímek mögött a világ rendetlensége rémlik fel.
Cím a hanyatló tartalomból,
a szívedre ne vedd, benne élsz,
csak vigyázz, itt minden sejtelem,
mint antik szobron a zöld penész.
A számot ne tárcsázd, forma sincs,
vagy van, csak titkos, mint az élet –
csitt, ma este egyikünk
szájához emeli a mérget.
(VOLT A REJTÉLYES ÁLLAT
KI ÉL MÉG, ÉS SZENDEREG
SŐT EGÉSZSÉGESEN BETEG)
Szabó T. Anna most Határ címmel (Magvető) egy olyan kötetet adott ki, amelyben a prózát a hangzás és a mondatszerkesztés szintjén is a líra logikája határozza meg: „A lélek hálni jár belénk, igen, csukott szemünk mögé beköltözik. Az álmainkban működik, cselekszik, teszi a dolgát, dolgavégezetlen. Pulzál bennünk egy messzi jel, lakik bennünk egy nagy madár, egy denevér, barlangban él, csapong, elrepül, visszatér, szárnya örvényt vet és lehúz, lüktet, mint parázsban a tűz, és levegőért kapkodunk, és halálunkra gondolunk, lélek, nyirkos lidércnyomás, a koponyára gondolás, lélek, vámpír, farkas, bagoly, ki elalszik, mind tudja jól.” (Kontrollált kísérlet) A szövegek olykor fenyegető és uralhatatlan látomását a vers ritmikai-akusztikai szabályai tartják kordában.
A próza
A prózatermés végigtekintése is arra a megállapításra vezet bennünket, hogy a szerzők a tőlük megszokott hanghoz igazítják az új témákat. Péterfy Gergely most nem időben utazott messzire, mint a Kitömött barbárban, hanem térben távolodott el, és feleségével, Péterfy-Novák Évával írt kínai útinaplót. A panda ölelése (Kalligram) kimondottan olvasmányos, a XX. század nagy magyar elbeszélőinek zsurnalisztikus hagyományát folytatja, főleg Márai átmeneti szövegeit a szépirodalom és a publicisztika között. A megfigyelések pontosak, jellegzetesek és ironikusak: „(…) az otthonról is ismerős típus, benne van minden szavában, kulturális érdeklődésében, iskolázottságában, de még a ruházatában is az a fajta bölcsészmentalitás, amely csak a Monarchia utódállamaira jellemző, és amit olyan jól ismerek Budapestről. Farmer, bőrcipő, kék posztókabát, szürke pulóver alá vett inggel, barna bőrtáska, viszonylag elhanyagolt szakáll és haj, liberális politikai orientáció, görög bölcselet francia kortárs filozófiával, Borges és Kafka, Wagner és Rolling Stones. A családja egyik ága temesvári román, a másik bácskai magyar, van benne spliti dalmát és bécsi zsidó. Tudod, a keverék kutyák nem mindig a legszebbek, de többnyire a legokosabbak –mondja, és ezzel finoman arra céloz, hogy a fejformájában csakugyan van valami különös aszimmetria.”
Krasznahorkai László új könyve, az Aprómunka egy palotáért (Magvető) a szerző védjegyévé vált hosszú, értekező mondatokból álló monológját az amerikai íróra, Melville-re való fanyar utalásrendszerrel fűszerezi. A narrátort, ahogyan a szerző pályája során annyiszor, a megértés vágya hajtja, ám éppen ez a megértésvágy ejti egyben foglyul is. A Sátántangó óta a világ megértésére tett kísérlet olyan hübrisz lenne, amelynek az a büntetése, hogy a meg- és a félreértés nemcsak feltételezi egymást, de szétválaszthatatlanok is.
A szövegbeli Melvill – így, e nélkül – a fogalmazáskényszer dacára olyan idegen lesz a világban, mint Melville hallgató és passzív Bartlebyje. Amit Krasznahorkai hőse kimond, az is kívülállását erősíti: „Meg kell mondani őszintén az embereknek, mi az univerzum, amiben élnek, a szemükbe nézni, és megmondani, hogy az univerzumban háború van, hogy az univerzumban nincs béke, hogy az univerzum, az veszély, kockázat, feszültség és: rombolás, hogy nincs semmi ép, hogy az ép fogalma hazug, hogy minden béke, csendesség, állandóság és pihenés: áltatás.”
Ha a Krasznahorkai tételmondata „A valóság nem akadály” lenne, akkor Dragomán György Rendszerújra című novelláskötete (Magvető) az irodalom eszközeivel éppen a valóságról szól. A – szabadulástörténetek – alcímet viselő könyv a múlt történeteit meséli, az ajánlás szerint „Fiaimnak.” A hetvenháromban született szerző két totalitárius rendszert is megtapasztalhatott: gyerekkorát Romániában töltötte, aztán kamaszként látta a Kádár-féle puha diktatúra összeomlását. Ezért veszi fel azt az elbeszélői pozíciót, ahonnan „fiainak” próbálja történetté és történetmesélési móddá alakítani a diktatúra elmondhatatlan, de megtapasztalható állapotát. A szerző úgy fogalmazott egy beszélgetésben, hogy „paradox módon mondhatjuk, hogy az a diktatúra, ami élni hagy, veszélyesebb annál, ami el akar pusztítani, mert a második fajta legalább nem kínálja fel a kompromisszum és megalkuvás lehetőségét. A jó diktatúra mindent és mindenkit összeken a saját mocskával, és ha igazán jól csinálja, akkor minden mocskos is marad örökre, a diktatúra pedig velünk marad, és nem is múlik el sose teljesen.” A Rendszerújrában pedig így ír a múlt és a jelen viszonyáról: „Minden, amit látsz, ismerősnek tűnik, annyira, hogy határozottan azt érzed, jártál már itt. Ez a meggyőződésed minden lépéssel erősödik: egyszer már álltál ezen a dombháton, egyszer már lenéztél innen a völgybe, egyszer már végigjöttél ezen az ösvényen, egyszer már láttad ezt az ég felé nyúló, nagy fekete fát, egyszer már rátértél a töredezett aszfalttal borított útra, egyszer már elmentél ezek mellett az épületek mellett, egyszer már belestél a bedeszkázott ablakok résein, egyszer már láttad ezeket a szétdobált tárgyakat.”
Konrád György visszaemlékezés-sorozatából az Öreg erdő (Ásatás 2.) is a Magvetőnél jelent meg. A könyv a memoár és a bölcselet, a regény és az esszé keveréke, egy közép-európai értelmiségi visszaemlékezése arra a világra, amit ő és sorstársai teremtettek. Legalábbis ez az illúzió kell a harmóniához, hogy ez az emlékezés a Konrádra jellemző módon megidézze, megépítse és megbocsássa azt a világot, amit immár több mint nyolc évtizede él, túlél, és öt évtizede írásaival meg is alkot. „Elvégre attól vagyunk, hogy emlékezünk rájuk, kortársainkra, és magunkra is egy kicsit. Ahogy körülnézek, egész jól összejöttünk. Az összeboronáló véletlen bölcsességét nem lehet eléggé méltatni.”
Garaczi László Hasítása (Magvető) a lemúr-sorozat ötödik részeként szintén egy visszaemlékezés töredékeit kínálja az olvasónak. Minden fejezet egy-egy tipikus életszakasz: gyerekkor a hatvanas, fiatalkor a hetvenes-nyolcvanas években, satöbbi. Olvasmányos leírások a magánmítosz és az önéletrajz határán, de ami korábban irodalmi téma volt, az mostanra olyan nyelvvé vált, amin csak ezt a felnövéstörténetet lehetne elmondani. Egy olyan nemzedékét, amelyik nem nőtt fel, és nem is öregszik meg soha. Tudja, hogy van idő, de azt soha nem érzi a sajátjának. „Győrbe szállítanak, aztán Pestre. Bejön egy ügyvéd, pár nap múlva elengednek. A túlélőkésemet is visszakapom. Hosszú rendőrségi és bírósági procedúra vár ránk. Még aznap kimegyünk Mikivel a Lyukba VHK-ra. Hajnalban a Golgota téren ébredek. Véres az ingem, nem látok az egyik szememre, mindenem ellopták. Egy hete nem volt cipő a lábamon. Ülök a földön, és tudom, hogy bármi történhet, soha nem leszek ilyen boldog. Az élet megrágott, kiköpött, végre magam lehetek.”
Egy újabb nemzedék új jellegű memoárja lehetne Bartók Imrétől a Jerikó épül (Jelenkor), amely a fülszöveg szerint „önéletrajz, családregény és nevelődési regény elegye”. Ám egyrészt személyesebb, másrészt mindezen írásmódok radikális meghaladása is. A könyv kevéssé olvasóbarát módon újítja meg az apa- és családregény, a felnövés-elbeszélés bevett formáit: „A dolgok titka, hogy nem dolgok. Nem funkcionalitásukban jelentéktelenek, hanem annyiban, amennyiben elfedik lényegüket.” – írja a szerző. A regény történetében a cselekmény leírása keveredik Bartók más műfajokban, más módon írt szövegeivel, például kritikáival, és ezek a beemelt részletek magát a Jerikó épült is értelmezik: „A történelem/fikció/emlékezet paranoid hármasegysége folyamatosan felbomlik, elemei átjárnak egymásba, illetve egyik sem létezik akként, ami. Nincs önmagában, emlékezet nélkül történelem, ugyanakkor az emlékezet és különösen az, amit az emlékezet erejének tulajdonítunk, fikció, habár ezt a fikciót mégis a kétségtelenül megtörtént múlt kényszeríti ki.”
A valóság és a fikció közötti határt elbizonytalanító könyv úgy összegzi Bartók eddigi írásait, hogy közben meg is haladja azok puszta együttesét.
Szöllősi Mátyás Simon Péter című regénye (Európa) jobban illeszkedik abba a hagyományosnak számító prózába, amelyet már nem a tizenkilencedik század vagy a Nyugat tradíciói, hanem a Krasznahorkai-féle epika jelöli. A könyv a szerző nagy sikert aratott novelláskötetének, a Váltóáramnak egyik novelláját viszi tovább és alakítja regénnyé. A mű pillanatfelvételek és a folyamatos énkeresés együttese, ahol a személyiség kontinuitását a mondatok éles elkülönülése ellenpontozza: „Egyszerre van minden annyira közel, hogy akár meg is érinthetnéd, s közben távol is, és ez valamiféle ellentartásból fakad. A város nem enged közel magához. Itt lenni idegenség, nyomás, kényszerű figyelem. A tél lassan múlik. A hideg talán kitart az utolsó leheletedig.” A hétköznapokba helyezett megváltás lehetősége, amely a bibliai eseménytől Nádas Péternek az Egy családregény végéig több szinten is egy mitikus alapú történet elbeszélésnek igényével lép fel, miközben éppen a lényeg válik az írás által továbbadhatatlanná: „Hányan képtelenek elképzelni, hogy aki ír, nem írhat mást, mint ami ő maga. Bosszantó, milyen szegényes egyesek képzelőereje. Mindegy, mert most itt vagy te. Sokkal több van benned, mint amit elmondok rólad, sőt leginkább az vagy, amit elhallgatok.”
Meg kell még említeni Máté Gábortól a szintén a Magvető Tények és Tanúk sorozatában megjelent Színházi naplókat. A színész és rendező nem válik professzionális íróvá, azt mondja magáról: „Nem vagyok grafomán, akkor írok, amikor jólesik, vagy kifejezetten kedvem van hozzá. Az utóbbi pár évben ezt úgy módosítottam, hogy ébredés után akármi van, nekiülök és írok.” A könyv emlékezetes előadásokat segít felidézni az olvasónak, s Gábor Miklós naplóira emlékeztetve a világról is gondolkodik.
Színházi könyvek, tanulmánykötetek
A színházi könyvek közül Pintér Béla Újabb drámák (Saxum) gyűjteménye a Titkaink és az Ascher Tamás Háromszéken bemutatott verziója mellett ez utóbbi darab szerzői változatát is tartalmazza. A mindig színházi eseménynek számító Pintér-drámák olvasása azért is érdekes, mert a leírt szövegek és az előadásokon elért hatás különbségére is felhívják a figyelmet. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a kötetből a zenének az előadásban betöltött szerepe miatt érthető módon kimaradt a Bajnok. Ám ebben az is benne van, hogy éppen a nyelv küzd azzal, hogy korunk hőseit, a rendszer tipikus irányítóit és mozgatóit megjelenítse. A paródia kevésnek tűnik, az egyéniségük nehezen megfogható. Míg a Titkaink Pánczél elvtársa „a valóság józan fanatikusa, a jó kompromisszumok robotosa” egyszerre nevetséges és fenyegető, addig a mai hatalomgyakorlókat nehezebb megteremteni.
A tanulmánykötetek közül Radnóti Sándor A süketnéma Isten és más bírálatok (Magvető) című könyvét választottam. A több évtizednyi műkritikák során annak a kánonnak a megerősítését látjuk, amelynek létrehozásában a szerzőnek igen jelentős szerepe volt. Ezek az írások sem szorítkoznak csupán a művek bemutatására és értelmezésére, hanem azt az esztétikai és etikai látásmódot is kirajzolják, amely Radnóti kánonját megalapozza.
Magvető, Jelenkor, Kalligram, Scolar, Európa, Saxum. Bár válogatásom szubjektív, és tükrözi személyes ízlésemet, úgy érzem, hogy a választott könyvek kiadóinak aránylag kis száma nemcsak azt mutatja, milyen jó, hogy a cégek határozott profillal jelennek meg a piacon, hanem azt is, hogy mennyire káros, hogy a szépirodalom néhány nagy szigetre húzódott vissza, a kis kiadóknak igazán jelentős szerző és babér nem terem. Az ígéretes pályakezdés egyben átjárást is jelent a nagyobb kiadókhoz.
Költészetben erős volt a tavalyi év. S félek, ez annak is betudható, hogy a magyar líra újra kénytelen azon a politikai hangon megszólalni, amelyikben a tizenkilencedik század óta hagyományosan erősnek számít, s amit elvár tőle a közönség. Ám ha a lírában megszólaló hang számára egyértelműek a „mi” és az „ők” kategóriái, illetve ha az én koherenciája elsősorban az ellenséges külvilág viszonylatában határozódik meg, az hosszú távon a líra világképének, így megszólalási lehetőségeinek is rosszat tesz. A választott kötetekben azonban a megjelenített létállapot esetleges pátoszát ellenpontozza a megszólalás szikársága, amely nem engedi, hogy a stílus vigasztalása elfedje a lényeget: az elnyomás mindig a teljes lét lehetőségét számolja fel, és a személyiségen kívül tartható romlás mindig illúziónak bizonyul.
Az epikában az újítás igényével fellépő könyvek, még ha kevésbé kiforrottak is, de adekvátabb hangon szólalnak meg. A többség a visszaemlékezés, a napló, az önéletrajzi regény, az útirajz olyan variációi, melyben a szerzők a szöveg jelenét a visszaemlékezés múltjával ötvözik, és a múlt történeteit a jelen túlélési stratégiáival állítják párhuzamba. Ám a két világ nem teljesen párhuzamos.
Urbán Balázs: A magyar színház, 2018
Soós Tamás: 2018: Az év, amikor a magyar filmet is utolérte a valóság
