Dosztojevszkij: A félkegyelmű / Pesti Színház
Ha Krisztus lejönne a földre, jó lenne, ha hercegként tenné, különben észre se vennék ebben a mai tülekedésben.
Petrik Andrea, Vecsei H. Miklós, Orosz Ákos Fotó: Dömölky Dániel, Vígszínház
Életveszélyes vállalkozás: Dosztojevszkij regénye rengeteg szereplővel, vallásfilozófiával és egymást keresztező – temérdek – szerelmi szállal van tele. Ifj. Vidnyánszky Attila belevágott, ami dicséretes bátorság. Az első részben a központba állította azt a szerelmi háromszöget, ami végig tartja a regény vázát: a herceg (a félkegyelmű, azaz Miskin herceg: Vecsei H. Miklós), Rogozsin (Orosz Ákos), és Nasztaszja Filippovna (Petrik Andrea) tragikus szerelmét. Mert itt mindenki szerelmes valakibe, de ezek hárman kitűnnek tragikus értetlenségükkel, önzésükkel és gőgjükkel. A többiek, akik így vagy úgy szerelmesek valakibe, az istenért nem árulnák el, vallanák be választottjuknak. A gőg, a belső tartás nem engedi, hogy elmondják, bevallják, elárasztják szerelmüket szavakkal és gesztusokkal. Ezért nehéz a szöveg drámaiságát érzékeltetni: a legtöbb érzelem a sorok között ég, lobog, a gesztusok árulkodnak csupán.
Vidnyánszky jól választotta csapatát, a „fiúk” tudnak gesztusnyelven is beszélni. Olykor a szavak ellenében egy-egy mozdulat árulkodik, arról, mit is éreznek. Főleg Orosz Ákos (Rogozsin) képes erre – a játék elején ugyan túl hangos, de aztán beáll a kettős lélek stádiumába (a szeretlek-gyűlöllek állapotába) és a néző csak-csak megsejti, mi lakik benne. Még inkább ilyen Petrik Andrea (Nasztaszja Filippovna szerepében). A szavak szintjén – melyeket róla terjesztenek, vagy amiket ő mond magáról – sokak által „használt” előkelő kokott. Ám valójában kemény egyéniség, nem ér fel hozzá az „udvarlók” bealázó közeledése. Ugyanakkor képes arra, hogy sejtesse, kibe szerelmes, vagy hogy egyáltalán érez-e szerelmet (a herceg iránt, természetesen). Nem egyszerű feladat, mert szemtől-szembe kerülve a félkegyelművel csak elutasítást produkál, de képes arra, hogy e gesztusban és szavakban érződjék a „szeretem, de nem vagyok képes elmondani neki” lelki kettőssége. André Gide írta egykor, hogy a Dosztojevszkij-hősöket a gőg (orgueil) fojtogatja, ez akadályozza meg szerelmüket, boldogságukat: inkább belehalnak, de nem árulják el, mi ég szívükben. Nos, ezt tudja – ha nem is mindig – bemutatni Petrik Andrea. Muszáj rá figyelni, ő rendezi ezt a fesztivált, ő dirigálja a Jepancsin és Ivolgin családot, meg a többi szereplőt – alakításán lenne csiszolni való, de összességében komoly produkciót nyújt. Talán az egyetlen ezen a színpadon, aki be tudja varázsolni ide, a Pesti Színházba a „Dosztojevszkij-fílinget”.
Az előadás második része – ahol a bonyolult szerelmi, irigykedő, gyűlölködő viszonyok bomlanak ki, a regény narratíváját követve, már nem ilyen egy fókuszra beállított világot mutat. Mit mondjak: ebben a második részben eltévedek, nem tudom, ki kicsoda – rokonságilag, vagy a herceghez való viszonyának alakulásában. Ez a második rész az első felvonáshoz viszonyítva erősen hanyatló ritmusban alakul –kaotikus részeket sem kerülve. A rendezés – úgy látom – itt túlvállalta magát, nem tudott a szöveg felett autonóm módon uralkodni – húzni, elhagyni, a legfontosabbra koncentrálni.
Jelenet az előadásból
Mégis, van ebben a részben egy csodálatos jelenet: Rogozsin megöli szerelmét, Nasztaszja Filippovnát – a kés, a gyilkos szenvedély végig ott remeg kettejük között, aztán egyszer csak győz Rogozsin „ösztönembersége” és a meztelen vas belevág álmaiba. A színpadi megoldás itt csúcsra jár: Vidnyánszky egy ikonba komponálja a szakrális gyilkosságot, főképp a lány halálát: a halott nő áll, feje fél oldalra billenve, aztán mellé kerül a herceg, majd a gyilkos Rogozsin: hármas ikon, mintegy összefoglalva a második rész sokféle érzelmi-gondolati szálát. És a nézőnek persze hogy a Troica (Rubljov Szentháromság-ikonja) ugrik be. Orosz pillanat. Telitalálat, itt jön be igazán a Dosztojevszkij-fíling. Sajnos az előadás során ritkák ezek a pillanatok. De itt nem tudod kikerülni a színpad hatását.
Fentebb kaotikus jeleneteket említettem. Ide tartozik – szerintem – a gyereksereg szereplőként való alkalmazása. Szöveg szerint van értelme – ha jól emlékszem, Lebegyev panaszkodik tizenegy gyerekéről –, ezek a lurkók rohannak be többször is a színpad egyetlen játszó tárgyeleméhez, a hatalmas cserépkályhához, vagy szóródnak szét fegyelmezetten a többi szereplő között. A gyermeki lélek ilyen képszerű bemutatásának nem látom igazi drámai funkcióját. Mert addig rendben van, hogy a herceg földöntúli tisztasága, jósága szinte gyermeki ártatlanságából ered, meg hogy az igazán jó ember csak a gyerek lehet. De mikor ezt ez a kórus magyarázza el nekem, lekapcsolok. Sok. Ráadásul az előadás végén – mintha a tapsrend része lenne –, visszatér a gyermekkórus és a szereplőkkel együtt énekelnek egy angol dalt. Slusszpoénnak jó, dramaturgiailag viszont rontja az egész építmény keménységét.
Arra gondoltam, hogy a Pesti Színház előadása a „ki ma a jó ember” kérdését boncolja, hát mit mondjak, ha Krisztus lejönne a földre nem ártana, ha ezt hercegként tenné, különben észre se vennék. (A „Jézus herceg” metaforát Faludy Györgytől loptam.) Mint ahogy itt is az a furcsa, hogy a főszereplő, Vecsei H. Miklós Miskinje uralja ugyan a játékot, de, mint herceg, képtelen befolyásolni a szereplők önpusztító viselkedését, tompítani vagy oldani a figurák egymás iránti gyűlöletét. Nem Vecsei erőtlen, játéka pompás megoldás, nagyon is precíz és pontosan kimért az a jóság-szeretetáramlás, amit produkál. A második rész köré rendezett összevisszasága fojtja el sugárzását. Jóság-sugárzásának nem marad tere.
Ami rendezői döntés lehetett, nem véletlen fordulat. Nagy truváj, hogy a második részben a herceg, a testet öltött krisztusi jóság alakja többször is felmászik a hatalmas cserépkályha tetejére, mintegy kivonva magát a többiek gyilkolászásából, és onnan nézi, hogy ölik-szeretik-irigylik egymást a rokonok és ismerősök.
Jelenet az előadásból
Az előadás tehát tudatosan tompította a herceg jóságának, különleges emberségének továbbsugárzó hatását. Ez a produkció társadalomkritikai megoldása: így élünk egymást fojtogatva gyűlölő szeretetünkben. De a színen a rendezés talán engedhetett volna a hercegnek – ill. Vecseinek – kicsivel több ráhatást, illetve a cselekménybe való beleszövődést. Hiszen szöveg szerint itt mindenki csodálja és szereti, botlásait megbocsájtják, elfogadják epilepsziás rohamát, csak éppen krisztusi jóságának marad kevés hatása a környezetére. Egyébként Vecsei H. Miklós játéka első pillanattól kezdve elkapott, vezette a figyelmem, néhány kihagyástól eltekintve pompás alakítás. Krisztus a földön, ahogy észre sem veszik – mondanám, egy metafora erejéig. Még akkor se, ha ez a Krisztus éppen herceg.
A kopár színpad (Pater Sparrow munkája) nagyon bejön, a tér ugyanis itt nem a valóságban alakul, hanem az emberek (szereplők) közötti szellemi viszonyokban. Wunderlich József élő zenéje kitűnő asszociációs hátteret biztosít, ugyanúgy, ahogy az olykor a hátsó falon megjelenő írás, vagy egy halottat ábrázoló festmény bevillantása.
