Próféta a saját hazájában

|

Jean Anouilh: Jeanne d’Arc / Katona József Színház, Kamra

Egy Isten nélküli világban mindenki lekési a saját életét, és ezen a csoda sem segíthet.

Mészáros Blanka és Kocsis Gergely         Fotók: Dömölky Dániel

Jean Anouilh darabja az ötvenes évek elején született a francia történelem talán legismertebb és legkevésbé érthető alakjáról. Egy írni-olvasni nem tudó parasztlány – nagy szó, alig tudtak akkoriban –, bekerül az országos politikába és felrázza az országát: képes elhitetni, hogy legyőzhetők a legyőzhetetlennek tűnő angolok. Csodákat művel, mert megmutatja az embereknek, hogy többre képesek, mint hiszik. Hogy azok lehetnek, akik nem mernek lenni.

Jeanne d’Arc a csapatok előtt vonul, de a csatákat a tábornok és a katonák nyerik. Megszerzi a koronát, de nem ő lesz a király. Csupán lehetőséget ad, hogy mindenki megtalálja a jobbik énjét. És ez lesz az erénye és a veszte is: akiket hatalomhoz segített, sosem felejtik el, hogy korábban gyengének látta őket. Hite van egy olyan világban, ahol a körülmények alakítják a véleményeket, ráadásul a hit nem teológia, hanem világlátás kérdése: az a gondolat, hogy részei vagyunk a reménylett dolgok valóságának és beteljesülhetnek a reményeink.

Bár az előadás szórólapja arra kérdez rá, hogy „átfordulhat az eltökélt hit fanatizmusba, a kiválasztottság érzése önhittségbe”, Hegymegi Máté rendezésének az a fő kérdése, hogy mikor és hogyan kell határt szabni a reményeinknek.

Az előadás elején egy fekete nadrágos, fekete pulóveres lány elmondja, hogy hisz Istenben, az emberekben, abban, hogy lehet tenni valamit. Jöhetne a Ferenciek teréről vagy a Felszabról, Jeanne d’Arc Antigoné kései, de köztünk élő rokona. Aztán felveszi a lovagruhát, bebújik az színpadot uraló, az alcímben is szereplő „jelenidő vitrinébe”. Fekete Anna díszletét, amely egyszerre múzeumi kiállítótér és egy divatbemutató kifutója, Kálmán Eszter jelmezei teszik teljessé: a fekete Jeanne d’Arcot és a fehér falakat ellenpontozó gyönyörű színek és anyagok éppen a fenyegető látszatot mutatják meg.

Mészáros Blanka és Máté Gábor

A dráma a per története, amelyben felidéződnek Jeanne d’Arc tettei. A boszorkányság vádját vizsgáló egyházi fórum nem ad sok esélyt az elfogulatlan és független bíráskodásra, de ennél is fontosabb, hogy a bírák képesek Jeanne-t is megingatni saját igazában. Hideg profizmusuk éles ellentétben áll a lány hitével, aki őszintén és komolyan próbál válaszolni kérdéseikre.

Ami a darabban előny, az az előadásban hátránnyá válik. Jeanne d’Arc naivitása Mészáros Blanka alakításában többször is súlytalanná válik. Nem lehet érteni, hogy ez az átlagos lány hogyan képes elhitetni az emberekkel, hogy ők maguk tehetnek csodákat. A keresetlen nyitómonológ nem igazán őszinte, igaz, a párbeszédek hitelessé válnak. Ám így sem lesz érthető az a lányból áradó erő, ami miatt például Cochon püspök (Kocsis Gergely) végül visszakozna a halálos ítélettől.

Jelenet az előadásból

A színészek nagy része több szerepet játszik és a szerepösszevonások azt mutatják, hogy a velünk történő csodát a legnehezebb felismerni. Máté Gábor mindhárom figurája nagyon jó, különösen Jeanne apja és a gróf, azok az átlagemberek, akik hiszik is, meg nem is a lány szavait. Vajdai Vilmos Kékszakállként és hóhérként egyszerre ördögi és komikus, ahogyan a darab is cinikus és fatalista módon áll hozzá a történelemhez. És éppen Jeanne d’Arc pere mutatja, hogy a boszorkányság vádja könnyen teljesíthette be a karaktergyilkosságot, ha a nehéz sors úgy hozta. Mészáros Béla mindkét szerepében segíteni akar Jeanne d’Arc-nak, de kénytelen tudomásul venni a világ szabályait; a pap és a katona megformálásakor mindkét meghasonlás tragikumát felmutatja. Tasnádi Bence ebben az előadásban jobban basszusgitározott és énekelt, mint ahogyan Warwickot játszotta. Királyként Dankó István azt a gyenge embert formálja meg, aki elhiszi magáról, hogy erős, de a komikus jellem dacára sincs kedve a nézőnek nevetni. Az ügyész Elek Ferenc a pojáca, Rába Roland pedig a hidegfejű politikus szerepében remekel. S bár a per során semmit nem bíznak a véletlenre, Bezerédi Zoltán epilógusa a munkaköri veszélynek számító szégyenteljes bukást is megemlíti.

Rába Roland és Mészáros Blanka

A Jeanne d’Arc-ot a Kamrában érdemes megnézni. Bár van, hogy megbosszulja magát a túl direkt áthallás, nem értem például az analfabéta lány által falra írt grafittit, jó a darabválasztás, jók a színészek, lenyűgöző a színpadkép, erős és világos a rendezői koncepció. A félelem, hogy ezen a világon csak a csoda segíthet, és a belátás, hogy ebben a világban nincsenek csodák. Csehov alakjai abban bíztak, hogy kétszáz év múlva boldogok lehetnek, Anouilh hőse ötszáz évnyi spéttel szentté lett. Egy Isten nélküli világban mindenki lekési a saját életét, és ezen a csoda sem segíthet.

/Az előadás szövegkönyvét írta: Garai Judit/

/A szerző irodalomtörténész/

CÍMKÉK: