Virágvölgy
Nem feltétlenül színészekkel kell dolgozni, hanem amatőröket kell helyzetbe hozni. Ez adhatja meg egy film egyediségét. Még akkor is, ha maga a történet bolondos, gyermeki, önző és kegyetlen is egyben.
A magyar filmben egyszer csak szinte minden előzmény nélkül megjelent egy nő. Méhes Mariettának hívták, és persze hívják most is, hiszen él. Persze nem itthon, hanem az Egyesült Államokban. A közönség számára azonban megmaradt olyannak, mint rég, azokban az izgalmas években, mikor öngyilkosok lettünk, valamit túllőttünk, vagy szimplán elmenekültünk. Emigráltunk, disszidáltunk, aztán hazajöttünk, vagy itthon maradtunk, lázadtunk, kiégtünk és beletörődtünk. Nem sok film készült vele, mégis ikon lett. Idegen volt és hamis a vásznon, de mégis ismerősnek hatott a nyolcvanas évek női között. Bárdos Deák Ágihoz, a kor másik ikonjához mérve, habitusát és kinézetét tekintve Méhes Marietta volt a megtestesült ’penészvirág’. Amatőr volt, nem tanult színészetet. Előadó volt, előadói attitűd nélkül. Énekelt, vagy legalábbis sajátos affekcióval dalolni próbált. Méhes Marietta mégis, uszkve kétéves tevékenységével, szimbólummá nőtte ki magát, a vele született ’semmit’ megragadva.
Pont ez volt a lényege, hogy nem játszott, hanem a semmit, a körülötte és benne lévő nihilt az egyéniségével sugározta széjjel. Xantus János eszkimó asszonya, akárcsak Csuja László Virágvölgyének Biankája, ugyanannak a növénynek a két vadhajtása. Persze muszáj megemlíteni, hogy ebből a szárból igazi virág is nyílhat, erre bizonyíték Tóth Orsi pályája, aki a korai szerepeiben szintén magában hordozza ezt a semmit. Csupán azzal a különbséggel, hogy a gyakorlat során, vagy mert jó mesterei voltak, ő ezt megtanulta irányítani. Irányítani, ahogy kell. Tudatosan, színészi módon, ésszel és érzékkel. Marietta ezt nem tette. Nem is akarta, vagy nem is tudta, tudhatta. Nemigen kérték tőle. Nemigen próbálta. Nem akart színésznő lenni. Marietta tudott lenni.
Berényi Bianka az első filmes főszerepében szintén ehhez közelít. Önmaga akar lenni. Félreértés ne essék. Nem is kellett neki nagyon játszani. Hiszen Csuja László rendező valószínűleg ezt a csiszolatlan, kikupálatlan nyerseséget szerette volna a vásznon látni, láttatni. Hiszen a dokumentumfilmek felé is elkötelezett rendező meglehet, hogy a magyar filmtörténetben oly fontos budapesti iskola hagyományait követné. A metódus pedig, hogy nem feltétlenül színészekkel kell dolgozni, hanem amatőröket kell helyzetbe hozni. Ez adhatja meg egy film egyediségét, ez adhat hitelt neki. Még akkor is, ha maga a történet bolondos, gyermeki, önző és kegyetlen is egyben.
Három hőse van a filmnek. Egy szellemileg kissé visszamaradott srác, akit irányítanak, de mégis képes a jellemfejlődésre. Holott elsőre épp őtőle várná ezt legkevésbé a néző. Egy lány, akiről azt hihetnénk először, hogy a fiúhoz hasonlóan szellemileg kissé szintén visszamaradott, vagy legalábbis megrekedt egy gyermeki szinten. (Bianka és Laci: a szereplők saját nevükön személyesítik meg a filmbeli karaktereket.) Továbbá egy ellopott csecsemő, aki már csak korából kifolyólag sincs az önállóság szintjén. Hármójuk véletlen találkozásáról szól a film, amire egyiküknek sincs befolyása, mint ahogy későbbi döntéseik is súlytalanok. Hármójuk egymásra utaltságában ugyanis kevéssé fedezhető fel a bármilyen jellegű racionalitás. Nem az ész és az érvek fonalán fut a cselekmény, de még nem is annyira az érzelmek mentén. Hanem a semmi elkerülése végett, a folyamatos nihil megszüntetését célozva mozdulnak. Áldott állapot így az övék, mondhatnánk, de hazudnánk magunknak akkor is, hiszen lehet-e így áldott egy állapot, ha nem tart örökké. De távolodjunk is el gyorsan mindenféle keresztény analógiától, hiszen ami itt folyik, az egyszerű szóval élve is istentelenkedés.
Holott a fiatal párnak, mi tagadás, lett a semmiből egy gyereke. Így egy pillanat alatt családdá válnak a külvilág szemében. Szent család, nem vallási értelemben, de nem is úgy, ahogy a Brando alakította Paul aposztrofálja Bertolucci filmjében (Az utolsó tangó Párizsban), de nem is, mint a Petri által kanyarított versben. De ebben a családban nincsen szeretet. Nem azért, mintha helyette gyűlöletet találnánk, hiszen az sincs. Hanem mert minden igyekvés csak arra lenne jó, hogy a történet alanyai kilábalhassanak a nihil állapotából. De ezt nem tudják megtenni, hiszen ilyen a belső természetük. Ezt hurcolták magukban egész eddigi életük során.
A lánytól, Biankától is távol áll minden gonoszság. Ösztönösen cselekszik. Nem is akar mást, nem is tud másként tenni. A társadalmi normák felől nézve tehát egyszerre őrült, bunkó, önző, azaz deviáns. Hogy miért ilyen, arra a film nem ad választ. Csak azt láthatjuk, hogy zsurlóként van megtapadva a periférián. Környezetében élősködőnek hat: ha úgy tetszik, ő képviseli a gyomnövényi arroganciát.
Vadászatra is a lány buzdít. Egy eltulajdonított lakókocsi, egy nem túl stabil otthon képzetét keltve, hamarosan egyfajta véd- és dacszövetséggé kovácsolja össze őket. Hippiszerű pillanatnyi életvitelük támogató közegét a társadalom peremén élők jelentik. Érdekes és egyben érthető módon nem a lecsúszottak jelentik számukra a veszélyt, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalom belső rágcsálói az igazi ellenség: akik kívülre a jól működő vállalkozót kommunikálják, de igazándiból a kizsákmányolás, a más tulajdonának nem tisztelése a rájuk jellemző személyiségvonás. Természetesen a rendezői koncepció hagyja, hogy a történetben felbukkanó pisztoly az elvárásunknak megfelelően el is dörrenjen. Ha kell, egy életre szóló leckeként, mint egy igazi gengszterfilmben. Ugyanakkor megkapó az az ártatlanság, ahogy Laci, akárcsak Menzel filmjének, Az én kis falumnak Otíka (emlékszünk, ugye, Bán János játékára) nem bírja kitekerni egy madár nyakát, hiszen oly gyámoltalan, hogy a légynek se árt. Laci teljesen vak az emberi gonoszságra, Bianka nem látja a valóságot, a csecsemőnek pedig, mondhatni, még nem nyílt ki a csipája. A Virágvölgy melankolikus betétdalának sorai pedig az elvakult bolyongásról és az önhazugságról, miszerint jól van minden így, ahogy van, akár a film mottójaként is szolgálhatnának.
Némi felelősségérzet azért csak megkörnyékezi őket. Ezt pedig a baba lehetséges betegsége váltja ki. Az erre következő kapkodás lesz az, amely ad egy újabb gázfröccsöt a cselekménynek: a tempójában kissé lelassult film feszültségét nem hagyja lanyhulni. Hiszen tudjuk, hogy antihősei a tilosban taposnak. Azt is tudjuk, hogy korlátoltságuk miatt csak idő kérdése, hogy lebukjanak. Ezzel lehetett komolyabb dolguk a forgatókönyvíróknak. Nagy V. Gergő és Csuja László leleményességére volt tehát bízva, hogy mégis milyen lezárása legyen ennek a kitalált történetnek, hogy az mégis meglepetést okozzon a nézőnek.
Műfajilag persze road movieként is értelmezhetjük a Virágvölgyet, ami, mint általában, itt is jót tesz mind a történetnek, és természetesen mind a képeknek. Vass Gergely operatőr így számos esetben megkapta a lehetőséget a változatosságra, és számos esetben élt is vele.
Berényi Bianka már, gondolom, csupán instagram-sztárságából kifolyólag is, messze dominálja extrovertáltságával szereplőhármasukat, -kettősüket. Így Réti László paraolimpikonnak elég statikusnak illett maradnia, hogy ne növelje a két személyiség közti distanciát. Akkor ugyanis könnyen érezhetné a néző, hogy túlzó a karakterábrázolás. De azért mégis szerettem volna egy kicsit többet kapni állítólagos szellemi visszamaradottságából, hiszen a film elején van arra egy erőteljes utalás, hogy a szereplő azért eltérőbb az átlagosnál. De feltételezem, hogy Biankából nemigen lehetett visszavenni, így ez maradhatott a legjobb megoldás.
Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz majd a nézői fogadtatás, főleg a két szereplő saját generációjának a közegében. Az biztos, hogy Hajdu Szabolcsék után most Csuja László megint árnyalt egyet a Karlovy-Varyban a magyarokról kialakított képen. Kíváncsi vagyok továbbá arra is, hogy egy kárpátaljai magyar fiú ukrán frontszolgálatáról szóló dokumentumfilmje hogyan szerepel a napokban a szarajevói filmfesztiválon. Ott leszek. Ha tudom, megnézem.
A Virágvölgy a Magyar Filmadatbázison
(A szerző a kritikát a Szarajevói Filmfesztivál előtt írta. Örvendetes fejlemény, hogy a fesztiválon Csuja László dokumentumfilmje elismerésben részesült.)
Beretvás Gábor interjúja Csuja László filmrendezővel Szarajevóban:
