Saul fia /Oscar-díj 2016
Emlékezetkultúránkat sokkszerűen érte a holokauszt legmélyebb poklának majdnem direkt bemutatása. A befogadás, értés, zsigeri feldolgozás nehézségére célzok.
A Türelem című kisfilmből tudtam Nemes László dramaturgiai bravúrjáról, az információmegvonás (csökkentés, minimalizálás) narratív technikájáról – ami kegyetlen, ám egyben további keresésre sarkall. (Mit mondjak, máig nem tudom pontosan, hogy az irodista lány kitől kapta a brosst, amivel gondtalanul játszik a sztori folyamán.) És féltem a Saul fiától. Tudtam, hogy minden eddiginél radikálisabb mélységbe (dokumentációba) vág, mert olvastam a filmcsinálók nyilatkozatait. Aztán – késve – beültem a moziba. (Június közepén hárman voltunk a nézőtéren, egy nő a vetítés közepén kiment, a másik hölgy a végén nem tudott felállni, a jegyszedő megértő volt, hagyta…) Ilyen zsigerileg és egyben gondolatilag ható filmet még életemben nem láttam. Kikészültem.
*
A pokol. Elsőre nem a szervezéstechnika, a halálgyár funkcionális működésének részletezése volt elviselhetetlen, hanem a képi információ deficitjét kiegészítő hangtömeg másfél órás terrorja. (Hang: Zányi Tamás.) A film ugye vizuális műfaj, itt a hangeffektek (jajgatás, parancsszavak üvöltése, kutyaugatás, állandó gépi moraj) ülnek rád, és magyarázzák, amit nem láthatsz. Nem tudod kikerülni. Aztán a sötétség: a történés a föld szintje alatti termekben zajlik – a krema egy szinttel feljebb –, itt lent sötét van, a képtónus ezt még fel is erősíti: eltévedsz. Néha távolból látsz világosabb – elmosódott foltokat meztelen ember-darabokról, rohanó katonákról, lángokról. A sötétség fojtogat. (Látvány: Rajk László.) És az első pillanattól kezdve Röhrig Géza arca, a szubjektív kamera arra kényszerít, hogy közeliből kövesd, azt lásd, amit ő. Őt nagytotálban, minden más elemet (félig) kizárva. Fejét hátulról, oldalról, környezetét az ő szemével, őelőtte kitárulva/elrejtve. Ez az arc mozdulatlan végig a filmen. „Sonderes”, vörös X betű a hátán. (A Sonderkommandó igazítja a gázba menőket, nyomja a hazug, vigasztaló szövegeket, takarítja a maradványokat, testeket.) És Saul Sonderes, akinek arcáról már lekopott az érzelem, a rettenet, a félelem. Nemes itt az Endlösung máig tabuként kezelt rétegébe vágott: a sondereseket a foglyok árulónak tekintették – sőt még a kilencvenes években is folyt a vita, hogy vajon ők a nácik kollaboránsai voltak, vagy áldozatok. (Pár hónapi munka után kivégezték őket, alig maradt pár túlélő.) Nemes nem nyitja újra a vitát, csak bevezet ebbe a világba – és a nézőben engedi szabadon a kérdéseket. Nincsenek jók és rosszak – mondja… Mellékesen: Jean-François Steiner Treblinka című könyve (1966) dobta be a vádat, miszerint a sonderesek bűnös kollaboránsok, mert élvezték a táboron belüli kivételezettséget és véreik ellen fordultak. Aztán publikáltak néhány – ’44-ben elásott és ’45-ben fellelt naplót, ami belülről láttatta ezt a sorsot, valamint azt a szenvedélyt, hogy mint legfőbb tanuk, felfedjék a titkot, mindenáron nyomot, bizonyítékot szerezzenek, hagyjanak a kortársakra, az utókorra e halálgyár működéséről. Aztán arra is fény derült, hogy az auschwitzi lázadást ők – a sonderesek – indították. Felteszem, hogy a film készítői e dokumentumoknak is hasznát vették. (By the way: Steiner a könyv újabb kiadásában javított álláspontján.)
*
Röhrig (Saul Ausländer) sonderes. Egy villanásban felismerni véli fiát, s attól kezdve feladata van: a gyereknek meg kell adnia a végtisztességet, ki kell menteni a boncteremből, egy rabbit kell szerezni, hogy elmondja felette a kaddist. Itt tárul fel a pokol újabb bugyra: a sonderesek egy része – lengyelek, oroszok? – lázadásra készülnek, leköpik Sault/Röhriget, amiért nem tart velük, hogy gyáva, hogy „halottat áldoz be élőért” – ahogy mondják. A kiközösítettek között kiközösített – bár aztán ő szerezné a robbanóanyagot, s együtt rohan a kitörésben részt vevőkkel. E ponton – mellékesen – egy másik mítoszt is áttör a film: ezek a zsidók nem mint sorsukba belenyugvók mentek a gázba: a filmen (persze töredékesen) a ’44-es fegyveres lázadás képeit is láthatjuk. (Treblinkán sikeresebb volt a KZ-lázadás, néhányan el is jutottak a partizánokig.) De ez csak egy mozaikdarab.
*
Saul sorsválasztása a dráma legizgalmasabb rétege. Mert már elsőre nem lehet tudni, hogy a fiú, akire rálel, a sajátja-e, vagy csak képzeli. (Egyik társa mondja, hogy neked nincs fiad…) A szent kötelesség már itt megkérdőjeleződik. De nem Saulban: ő végigcsinálja: senki nem áll mellé, csak rúgásokat kap, ő meg áttör a legképtelenebb akadályokon. Most meséljem el a történetet? Talán a film transzcendens rétege elmesélhető. Ez a réteg azt a kérdést feszegeti, hogy mi a fontosabb, a vallási parancs vagy az élet? Ugyanis Saul kimenti ugyan a tetemet, megpróbálják eltemetni (nem sikerül), menekülnek (elveszíti a hullát) – vagyis lebegtetve ugyan, de látszik az egész szertartás-küldetés abszurd értelmetlensége. Ugyanakkor ez az eltökéltség ad tartást Saulnak – van életcélja a halálban, van transzcendens identitása, bár mindenki leköpi… – ezért ragaszkodik a képtelen feladathoz. A film legmélyebb kérdései ezek – túl a vizuális és hangzásbeli retteneten. Persze csak ha észreveszed őket.
A szubjektív kamera előtt, többnyire nagyközelben fut Saul küzdelme, illetve őt követjük, azt látjuk, amit ő, néha valamivel többet. (A zseniális operatőr: Erdély Mátyás.) Az igazi rémségek mögötte félközelben, vagy a mélységben villannak fel, mint hogy az is, hogy készül valami – csak később tudjuk meg, micsoda (tudniillik az ellenállás akciója) – információmegvonás. Így, az elő- és a háttérsztori találkozásánál kerül szerepbe a fényképezőgép. Sault kiparancsolják lakatosmunkára – figyelemelterelő meló, takarásban egy másik sonderes fotózni akar: egy pár kép nem sikerül, túl nagy a füst. Igen, itt született a négy legendás fotó a krematóriumról, a tábor titkairól. A film eme villanása csak utal e fotók készülésére, a sonderesek dokumentatív törekvésére: vagyis hogy a minden nyomot eltüntetni akaró nácik ellenére a történtek minden lenyomatát át kell adni a kornak-utókornak. Így kerül a fotókészítés a filmbe – futólag és csak érintőlegesen.
A film természetesen hallgat arról a hatalmas vitáról, amit e négy fotó megjelenése és főképp Didi-Hubermann elemzése kiváltott. (Georges Didi-Huberman: Images malgré tout, 2003. A fotókat jóval korábban publikálták.) Az egyik tábor szerint (mondjuk Claude Lanzmann érvelésében) a képek „bizonyítékként” való kezelése relativizálja a század legnagyobb bűntettét, tehát a képek használata elégtelen, vagy épp megengedhetetlen. Mert etikailag is kérdéses a szenvedők, mezítelen áldozatok mutogatása. Még szadista kukkolásra is alkalmasak lehetnek. (A Shoah című filmjében csak visszaemlékezők – jelenbeli – szavaiból elevenedik meg a pokol.) A másik tábor (mondjuk Godard és Didi-Huberman) a képek dokumentumjellege mellett áll, nem kizárólagos bizonyítékként, csak mert azok – mármint a képek – mégiscsak „vannak”. (A direkt képek tilalmát Resnais Éjszaka és köd című filmje (1955) éppúgy betartotta, mint Stephen Daldry A felolvasója /2008/ is.) A vita lassan lezárult, hisz a Schindler listája már szinte a KZ-világ küszöbéig tárja fel a borzalmat. (Igaz, moll-ban előadva, hollywoodi ízléssel – mondják a Saul fia alkotói…) Nemes László filmje ezt a vitát tagadja meg, illetve filmgesztusával véglegesen lezárja: a legkegyetlenebb részletek nem-bemutatása – hazugság. Ezért olyan kíméletlen a film, szinte a nézői elviselhetőség végső határáig. Ezzel azonban új elemet vitt a „fotográfia-párti” vagy a „fotóellenes” tábor vitájába: ma hazugság lenne nem megmutatni, milyen volt igaziból ez a pokol. Ezzel a végső tabukat is ledönti, illetve minden korábbi feldolgozás könnyűnek találtatik. Ugyanakkor a film tartja is magát a korábbi vitákhoz, amennyiben a borzalmakra utaló képi narráció „információ-deficites”, csak a háttérben villan fel egy-egy borzalmas szekvencia – az előtérben egy emberi történetet követsz. És még a háttértörténet is csak hanganyagában „dokumentál” – fokozva persze az elviselhetetlen nézőtéri hatást.
Ez utóbbi mondat már a jelenre utal: emlékezetkultúránkat sokkszerűen érte a holokauszt legmélyebb poklának majdnem direkt bemutatása. A befogadás, értés, zsigeri feldolgozás nehézségére célzok. Nem egyszerű. Mert Nemes Lászlóék számára a korábbi képi-narratív történetek kikerülték a lényeget, felszínesek voltak. Tabutörés nélkül nincs igazság, vagyis itt egy radikálisan új filmcsinálásnak lehettünk tanúi, Nemes László révén nyomokban ott van Jancsó hosszúsnitt-technikája, a Tarr mellett eltöltött asszisztenskedés tapasztalata, és NYU Filmiskolája. De mindez csak előtörténet: Nemes eredetisége, hihetetlen invenciója és monomániája mindent vitt.
A film kulcsmondata: „neked nincs is fiad.”
Térjünk vissza e „lebegve hagyott” tényhez, a Saul-fia ügyhöz. A dolog onnan indul, hogy a főszereplőnek (a Röhrig-figurának) miért Saul a neve. Az Újtestamentumból tudható, hogy Pál apostol a Damaszkuszi út élménye előtt Saul volt, s pogány Saulként részt vett István apostol meggyilkolásában – bűnből, a legnagyobb bűnből indul el.
Röhrig /Aussländer ezt a keresztnevet viseli (felvett vagy valóságos név? nem tudjuk). Amúgy a férfi játékában az a feltűnő, hogy bár tökéletesen lekopott róla minden érzelem, gépiesen végzi ezt a halottrabló munkát – képileg csak lehajtott fejjel jár, nem néz senkinek a szemébe: arcát csak összeesküvő társaival szemben láthatjuk. Nem mer áldozataira nézni. Hisz ő az, aki hazugságokkal tereli hittársait a gázba. Vagyis tudja, hogy bűnös. Miközben a film – mint említettem – nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a „bűnösség”, mint konvencionális bélyeg fel se merüljön. A Saul filmarca viszont arról árulkodik (ha van hozzá szemed), hogy ez a férfi, tudattalanba nyomva – nemcsak átéli bűnösségét, de a „vállalt” gyerek hithű temetésével le is akarja vetni magáról a bűnt (meg akar szabadulni a bűn bélyegétől). A kérdés még ennél is bonyolultabb: a bűn teológiailag, ha egyáltalán, nem levethető, nincs felmentés-megbocsájtás.
Ezért lebegteti a film a „neked nincs gyereked” tényállást, mert itt a Saulhoz tartozás fiktivitása a fontos. Illetve, másképp fogalmazva, Aussländernek ezért végső rögeszméje a temetés. Mert a szertartás betartása egy kvázi hozzátartozó testtel – bűnbánati gesztus, megtérés a vallás feloldozásába. Legalábbis abba, amit Saul annak hisz. Mert a Röhrig-figura rosszul tudja a rítust: egy igazi rabbit keres, aki elmondja a gyerek felett a Kaddist. Csakhogy a Kaddist, mint szertartást, hittételileg nem mondhatja el egyetlen rabbi, a rítushoz legalább 10 férfi kell. Tehát még ha sikerülne is a temetés, nem lenne „érvényes” és Aussländer nem juthatna a vágyott feloldozáshoz. (Ugyanakkor: a rítus betartása sem lehetne felmentő aktus…) Innen nézve másodlagos fordulat, hogy a rítus nem sikerül. A rabbi sem igazi, a Kaddist sem tudja, beérik a nácik és menekülni kell: Aussländernek nem sikerül lefejteni magáról a bűnt, így – saját fejében is – csak a bűnhődés várhat rá. Ezt a néző nem tudhatja: a folyón túli erdő – mintha a megváltás kertje lenne, bájos gyerekarccal.
Ami akár a „saját fiú” alteregója is lehetne, vagy épp ellenkezőleg, ez a gyerek hívja – akaratlanul – a nácikat.
∗
És a vég. (Vigyázat: spoiler következik…) Megvan a rabbi, de már nem tudja (vagy nem akarja mondani) a kaddist, ásnak, menekülnek a táborból kitörtekkel. Folyó, Saul vállán a tetemmel, majdnem belefullad, kimentik. Gyönyörű fenyér – a filmen először csodás zöld táj, kék ég, kis pajta –, meghúzódnak. A remény: pár lépés és már a honi hadsereg (partizánok és a lengyel emigránssereg) segít. Egy szőke kisfiú néz be a csűrbe. Sokáig látjuk, aztán Saul/Röhrig arcát, és ez az arc – először a film során – elmosolyodik. Mind ott pusztulnak. Nincs hepiend – a kék ég és a fák csak a közönyről beszélnek. Azért vagyok kénytelen spoilerezni, mert ez a befejezés is a film metafizikai rétegéhez tartozik: hiába a vallás, az isten – ez a 20. század, a pokolbéli civilizáció. („Hol volt isten a holokauszt idején?” – kérdezte annak idején Lanzmann, holott Nietzschétől tudhatja, hogy „isten halott”…)
Mert hiába volt az áldozat, a megszállott kötelességtudat, a küzdelem a temetésért: nincs irgalom, és nincs transzcendencia. Vedd már tudomásul.
/Frissítve: 2015. 08. 06-án./
Nemes Jeles László: Saul fia, 2015, 107 perc, 35 mm-es film
Operatőr: Erdély Mátyás
Forgatókönyv: Nemes Jeles László, Clara Royer
Hang: Zányi Tamás
Cannes 2015: a Zsűri Nagydíja
FIPRESCI-díj (Kritikusok díja)
François Chalais-díj
Vulcain-díj: Zányi Tamás (hang
Golden Globe 2016: Legjobb idegen nyelvű film
Forgalmazó: Mozinet
