Nyaktörő reneszánsz

|

Napszállta

Nemes Jeles László várva-várt második nagyfilmje nem teljesen váltja be reményeinket. Szemkápráztató hullámvasút Budapest század eleji pompájába, ami a látszat mögött sötét titkokat és csikorgó történetmesélést rejt.

Jakab Juli

Az Urániánál valószínűleg keresve sem lehetne testhezállóbb helyszínt választani Nemes Jeles László epekedve várt új filmjéhez. Az archaikus és fényűző közeg több szempontból is tökéletes a Napszállta-élmény megtapasztalására, amellett ugyanis, hogy az épület a film történelmi korszakából származik, egy klasszikus értelemben vett, valódi filmszínház. Épp úgy, ahogy ez a film is egy klasszikus értelemben vett, valódi nagybetűs Film. És mint olyan, páratlan és különleges utazással kecsegtet, kiszakítva kicsit nézőjét a digitális filmözön sodrásából. A kérdés az, hogy milyen áron.

Friss Oscar-díjas magyar filmrendezőként egyszerre van könnyű és rettenetes kihívást jelentő feladata az embernek. Amellett, hogy a következő filmötletét, bármilyen költséges is legyen, garantáltan finanszírozzák, addig soha nem ismert elvárásokkal is szembe kell néznie. Mivel a fent említett csoport kiváltképp szűk körű, a “magyar film reneszánsza” idején rengeteg múlik az irányzatteremtő új alkotók világsikert követő filmjein. Nemes Jeles számára viszont, a magyar filmszakma és a filmalap közös fellélegzésére, Hollywood szóba se jöhetett következő filmje szempontjából. Témája ugyanis adott volt. Egy nyolc éve dédelgetett történetet és ambíciót valósított meg ezzel a huszadik század kezdetén játszódó filmmel a rendező, melyben Budapest fénykorába és egyben morális hanyatlásába enged testközeli betekintést múzsáján keresztül. Múzsáján, ugyanis Jakab Juli, a dramaturgból lett színésznő által alakított Leiter Írisz karaktere nem nevezhető főszereplőnek a szó klasszikus értelmében. Ahogy ezt, úgy tűnik, már megszokhattuk Nemes Jeles Lászlótól, egy rendkívül sajátos szerzői látásmódot szeret alkalmazni történetei elmesélésére. Nem is annyira történetmesélésről van itt szó, inkább egyfajta filmi idegenvezetésről az érzelmi hatások túraútvonalán. Egy kiválasztott szemszögön keresztül könyörtelenül rántja be nézőjét a világába, így objektív szemlélődésről szó sem lehet. Ha tetszik, ha nem, Nemes Jeles filmjének 142 perces játékidejéig mi is a történet részei vagyunk.

Egy szerzői filmesnek meg kell, hogy legyen a maga elidegeníthetetlen narratív stílusa. Nemes Jeles ezt az elvet követve, egy valóban szokatlan és újszerű vizuális és elbeszélési technikát alkotott meg a 2007-es Türelem című első rövidfilmjével, egy látásmódot, mely nyolc évre rá a világsikert, a Saul fiát eredményezte számára. Ez a stilizált és rendkívüli precizitással koreografált vizuális narráció megbontja a hagyományos filmes elbeszélésmód konvencióit és a történetmesélés klasszikus eszköztárát félredobva főszereplője közvetlen élményein keresztül, szubjektív nézőpontból meséli el történetét. Hogy a várt hatás megszülessen, a legkomplikáltabb kamerakoreográfiákra van szükség. Hosszú beállítások, hatalmas statisztéria, gazdag díszletek és egy kulcskarakter, akit a rászögezett kamera követ végig ezen a káoszon. Egy ilyen felvétel elkészítése elképesztően időigényes, kockázatos, és tekintve, hogy a tradicionális filmgyártást támogató Nemes Jeles filmje 35mm-es filmre forgott, óriási a nyersanyagigénye. Hatása azonban kétségtelen. Szokatlan és magával ragadó, egy valódi, klasszikus filmélmény, olyan, amit manapság ritkán élhetünk át moziban. A szerző így elérte célját. Nézője bekerült egy világba, aminek a film teljes idejére részese lesz, a karakterrel együtt sodródik a kibontakozó eseményekkel, amerre a hullámvasút viszi.

A Napszállta tehát, a Saul fiához hasonlóan, egy utazás hősünk zaklatott lelkiállapotának legmélyebb bugyraiba, és mint olyan, a nézőre komoly felelősséget hárít. Az élmény megszületéséhez teljes szintű érzelmi odaadásra van szükség. Mindez a Saul fia esetében, témájából és helyszínéből adódóan nem volt nehéz feladat. A film első kockáival berántotta a nézőt a lágerkrematóriumok poklába és nem engedte el az utolsó feszült pillanatig. Az őrület határára került főhős szemén keresztül tapasztal meg a befogadó egy teljességében dehumanizált közeget, ami annyira borzalmas, annyira intenzív és klausztrofób, hogy egyszerűen nem tudjuk levenni róla a szemünket. Egy ilyen speciális jelrendszer azonban nem ültethető át bármilyen témára.

Írisz története egy gyökértelen lány útja, aki gyermekkorában elhagyott szülőhazájába tér vissza fiatal nőként válaszokat és kapaszkodót keresve. Válaszok helyett egy fényűzésbe burkolózó, belülről rothadásnak indult társadalom titkaira talál rá, elindítva őt egy meredek lejtőn a morális hanyatlás felé, melybe magával rántja a nézőt is. A kamera nem hagyja őrizetlenül, néhány méternél messzebb csatangolni modelljét, aki elegáns kalapszalonok, sötét kocsiszínek, fényűző bécsi paloták és lázongó embertömegek sodrásán kalauzol keresztül minket egy rejtélyt kutatva, ami a film előrehaladtával egyre zavarosabbá és víziószerűvé válik. És sajnos nem úgy, hogy az a dramaturgia javára váljon. A hipnotikus atmoszférateremtés, a káprázatos díszletek és kosztümök mellett a narratíva mintha elveszett volna valahol félúton. Amennyire a Saul fiának „jól állt” ez az elbeszélésmód, olyannyira nem működik, ha elválasztjuk izolált, lidércnyomásszerű közegéből és belehelyezzük egy virágzó nagyváros mozgalmas utcáiba. Nemes Jeles mégis elszántan, szinte dogmatikusan ragaszkodik megteremtett szerzői eszköztárához és ezzel sokat feláldoz története lehetőségeiből.

A képi világ mellett a Saul fia dialógushasználata is visszaköszön. Beszélgetések helyett egyoldalú beszédfoszlányokat kapunk, melyek vagy Írisz által feltett, megválaszolatlanul maradt kérdések, vagy elutasítások és figyelmeztetések a főszereplő felé, melyek olyan gyakran ismétlődnek, hogy már-már önparódiává fajulnak. A megszólalások Nemes Jelesnél nem annyira a cselekmény vagy a karakterek építésére szolgálnak, mint inkább az atmoszféra elmélyítésére. Az olyan eszközök pedig, mint a látóhatáron túlról feltörő és Melis László (Saul fia, A nyomozó, Új Eldorádó) zseniális hangulatteremtő filmzenéjével keveredő sejtelmes suttogások, amellett, hogy elősegítik a film álomszerű hatását, hamar egyhangúvá és öncélúvá válnak. Olyan érzésünk támad, mintha az alkotók szándékosan próbálnák összezavarni és kételyek közt hagyni a nézőt, pusztán a hatás kedvéért. Ha pedig ez ilyen nyilvánvalóvá válik, ott valami nincs rendben.

A felszíni identitáskrízis, a személyes kutatóhadjárat és a politikai összeesküvések mögött természetesen egy mélyebb, allegorikus jelentés is megbújik. Nemes Jeles László, ahogy ezt minden interjúban kiemelte, tulajdonképpen egy civilizáció hanyatlásáról forgatott filmet, mindezt mikrokozmoszban ábrázolva, Írisz karakterének személyes tapasztalásain keresztül. A rémálomszerűség az emberi társadalom rémálma, mely a filmben az első világháború kitörésével manifesztálódik, és persze mindezt nem lehet nem párhuzamba állítani jelenkorunkkal is.

A Napszállta egy vitathatatlanul szerzői és hátborzongatóan látványos film, mesterien megkomponált jelenetekkel, melyek számítógép bevonása nélkül készültek, egy intenzív, régi vágású mégis újító mozis élményt létrehozva, ami miatt az alkotók minden lehető elismerést megérdemelnek. Ahogy azonban a film harmadik részében elhangzó ikonikus mondat is megfogalmazta, „a temérdek szépség mögött ott rejlik a világ minden borzalma”. Amilyen agyasnak és erőltetettnek hat ez a kulcsmondat a filmbéli kontextusában, az tökéletesen érzékelteti a Napszállta legnagyobb problémáját. Azt, hogy alkotója ragaszkodik a formabontáshoz.

A Napszállta a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: