Csuja László: Kilenc hónap háború című dokumentumfilmjéről
A Kilenc hónap háború, ahogy a címe is sugallja, tulajdonképpen egy vajúdástörténet. Megmutatja, hogy egy kárpátaljai félárva fiú hogyan válik felnőtté a kelet-ukrajnai háború közben.
Csuja László Fotó: MAFAB
Ugyanakkor szemtanúi lehetünk annak is, hogy egy anya hogyan félti, várja eközben egyszülött fiát. A kilenc hónap próbatétel nem csak a fiút és az anyját érinti, hanem a történet harmadik szereplőjét is, a lányt, akinek, mint ahogy az az első snittekből kiderül, a fiú épp megkérte a kezét. Körülbelül kilenc hónap múlva tehát szervezni lehet az esküvőt. Hogyan viszonyul ehhez az anya, és kibírja-e a kapcsolat ezt a fajta távollétet? Addig még sok minden történhet. Hisz kilenc hónap van a leszerelésig. Kilenc hónap arra, hogy az összes szereplő feldolgozza a monoton hétköznapi unalom helyébe lépő izgalmakat.
Bár a veszélyes téma némi inkognitót, vagy ha tetszik, akár álneveket is vonhatna maga után – ha az nem volna némiképp idegen a dokumentumfilmes zsánertől –, mégis, jelen film szereplői saját magukat adják, a saját nevükön szerepelnek. Ezzel is segítve a rendezői szándékot: a hétköznapiság szociografikus megragadását. A film megmutatja az érzelmek kifakadását is, ezzel is fokozva a valóság kendőzetlen bemutatásának érzetét. Csuja Lászlónak és kicsiny stábjának a téma különlegessége miatt mindig készenlétben kellett állniuk. Tudták, hogy a forgatási lehetőségeket – például a katona hazalátogatásait – ki kell használniuk, mert különösebb túlforgatásra nem ad a helyzet lehetőséget. Ha a fiú átesik a tűzkeresztségen, akkor már nemigen láthatjuk ugyanazt az embert. Nem ismétlődnek meg többé ugyanúgy a hátországi nyugalom jelenetei. Biztos, hogy másféle közjátékok szakítják majd meg ezután a bensőséges családi időszakokat. A jövőben más perpatvarok, más érzelmi megnyilvánulások keletkeznek. A film szereplői „másban lesznek”.
Kilenc hónap háború Fotó: ELF Pictures
Jani, Erzsike és Zsani hétköznapi kárpátaljai emberek. Szűkebb környezetüket amolyan lakókocsipark-szerű barakkházak képezik – a lakókocsikat a rendező szintén idei, Karlovy Varyban díjazott nagyjátékfilmje, a Virágvölgy juttatta amúgy eszembe. Érezni, hogy a két film egy kelesztőben melegedett. Egyidőben készült. Mondhatjuk azt is, hogy míg a furcsa főszereplőket felvonultató Virágvölgyben a háttérben, kvázi a statisztéria szintjén húzódnak meg elmosódottan, de érzékletesen társadalmunk kisemberei, addig itt, a Kilenc hónap háborúban a kamera rájuk élesít. Ez persze nem meglepő Csujától, hiszen érdeklődésének fókusza már néhány kezdeti, Erdélyben készült kisfilmjén is érződik. Úgy tűnik, a rendező szereti, ahogy a szereplők személyiségei a társadalom peremén csiszolódnak. Ettől lesznek élesek, hasítóak.
A film alanya itt is, akárcsak társa a nagyjátékfilmben, a nihilt viseli magán. Csakhogy Jani a háború által igyekszik kiváltani magát a kiüresedésből. Azaz menekülése a kisvárosi mindennapokból a háború poklába űzi. Tulajdonképpen itt mutatkozik meg a két film közötti lényegi különbség. Itt válik szét a fikcionalizált világ és dokumentálható valóság. A főszereplő, Jani ugyanis hamar rájön arra, hogy a fronton életének idővonalán rém gyorsan fickándozik a csúszka. Itt másak a szabályok. Itt nem melózhatja és/vagy ihatja az ember komótosan a halálba magát. Itt nem fojtogat az unalom, vagy másként: nem vesz körül a láblógatós nihil oltalma. Inkább, mintha egyfolytában a torokban dobogna a szív.
De képes-e a főhős átértékelni a mindennapoktól viszolygó eszképizmusát? Tud-e valaha is élni azzal, amit az egyszerű élet kínál? Teszi fel magának önkéntelenül is a néző a kérdést. Hiszen Janit mind a kamera, és így mind a néző, csak végletekben láthatja. Nincs középút. Nincs megúszás. Nincs a helyzetektől való eltávolodás. Jani benne van a dolgokban. Amiben benne van, azon tipródik is. Otthon az unalomtól, kint a háborútól szenved. Rosszul döntött? Meg van lebegtetve az anyai kívánság is, a nem választott harmadik út: mi lett volna, ha mindebből kivonja magát, és kiszáll? Mi lett volna, ha disszidál? Ez már soha nem fog kiderülni. Jani maradni akart. Jani belül viszi az „élned, halnod kell”-t. Csak azt nem tudja, hogyan kell.
Jani hasonlóképpen éli meg ezt a helyzetet is, mint kisebbségi identitását. Természetesnek tekinti, hogy ő magyar nyelvű ukrán állampolgár. Otthoni környezetben a magyar nyelvet használja természetesen, de ha a hivatalban szólnak hozzá, könnyedén ukránra vált. Amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten. Ez a hiszekegye a seregben is érvényesül. Ha kap egyet, visszaadja. Ha lőnek rá, visszalő.
Jani őrlődését azonban fogságba ejti az idővel való elszámolás. Szinte felfoghatatlanul, túl gyorsan, vagy túl lassan történnek a dolgok. A golyózáporban szinte pillanatokká zsugorodik az idő, míg otthon csak ólomlábakon poroszkál. Mit jelent így az élet? Janit tudat alatt gyötri meg ez a felfoghatatlanság. Ettől nyugtalan. Emiatt nem találja a helyét a világban. Ehhez persze a két nő nem tud igazából hozzátenni, sem elvenni belőle, ezért nem marad más, mint hogy a frontról kimenőt kapott Jani mellett Erzsike és Zsani csupán csak asszisztál.
Fotó: ELF Pictures
A film két síkon mutatja be a szomszédos országban dúló háború poklát. Egyrészt úgy, hogy Jani, akárcsak generációjának besorozott és besorozatlan tagjai, használja a mobiltelefonját. Mondhatni folytonosan rögzíti majdnem minden napját. Így juthatunk el vele a kiképzőtáborba, a körletbe, a sátorba, a fedezékbe, és így láthatjuk barátok közt hülyülni, vagy éppen halálos veszélyben, ütközet közben. Itt már nincsenek rendezői instrukciók. Inkább csak javaslatok hangozhattak el, amik nem veszélyeztetik a fiú és a mobiltelefon kamerájának meghitt kapcsolatát. Ez, az előzetes tanácsok által jelen levő rendező, és főleg a vágás lesz az (Mógor Ágnes és Csuja László közös munkája), ami elkerülteti ezekkel a részekkel a kedves naplóm-szerű monologizálást.
A többi felvétel otthon készült, nagyrészt az anyai házban, egy intim közegben, ahová befogadást nyert a stáb. Az anya mint egyfajta levélváltás ráeső részét, úgy éli meg a bekapcsolt kamera előtti jelenlétét. A stábbal megosztott magányában legalábbis mintha a fiának címezné érzelmeinek kivetítését. Olykor, a hazalátogatások alkalmával az anya viszont, szinte mit sem törődve a kamerával, minden erejével azon van, hogy az iszonyatos lelki átváltozásokon segítse át a fiát. Olykor pedig mintha az atyai szigor helyettesítőjéül hívná segítségéül a forgatást. A fiú is ezek szerint reagál. Néha elérzékenyülve épp hogy megállja, hogy ne sírjon, máskor lázadozik és rúgkapál. Kettejük kapcsolata erős, így sajnos szinte végig háttérben marad a lány. Kár. Ő a legfiatalabb. Hogy mi történik mindannyiukkal, az őrá hathat majd ki leginkább.
Fotó: ELF Pictures
Mint említettem, egy lassú születés, egy hosszú vajúdás története ez. A bebábozódottság és a bábból való kikelés története. Csak az a kérdés, mi lesz a fiúból az események után: nappali pávaszem vagy egyszerű káposztalepke. A belső és intim felvételeken megússzuk azt, amitől ilyenkor tartani lehet, hogy feláldozzuk a képet a valóság oltárán. Nem egy egyszerű home-videót kapunk hát, hanem egy operatőr és egy rendező együttes komponálását, mely csak még élvezetesebbé teszi a valóság ábrázolását. Elvégre jelentős a különbség a családi háttér és a front bemutatása között. Jani a hadszíntéren nem csak alany, hanem szerzőtárs. Ő az, aki mobiljaival rögzíti a katonáskodást. Képei megrázó erejűek, és van, amikor életveszélyben készülnek. Nem beszélvén arról, hogy egyben ez egy szembenézés-történet. Vergődő és személyes. Ezt élhetjük át vele. Felmerül bennünk a kérdés: mi történik Janival? Túléli a tűzkeresztséget, és a kölyökből felelős férfi lesz, vagy a szemünk előtt megy tönkre?
Ami fixen kibomlik a történet során, hogy ez egy átváltozás. Hiszen Jani veszélyes terepen jár. Mondhatni van olyan társa, akinek ő fogja le a szemhéját. Eközben látjuk azt is, ahogy fizimiskája egyre jobban viseli magán a háborús létforma súlyát. Vonásai mélyülnek, de leginkább a szeme változik. Ott lehet leginkább észrevenni az álmatlanságot, és azt is, hogy a lélek tükrének viselője rövid időn belül túl sokat látott már. A film végén nem az a fiú néz vissza ránk, aki az elején optimistán nézett farkasszemet az objektívvel, hanem egy meglett veterán, akivel már többször is szembenézett a halál.
A dokumentumfilm stábja és szereplői a Szarajevói Filmfesztiválon
A film igyekszik követni a kronológiai sorrendet. Nem is igen tehetne másképpen, hiszen alanya visszafordíthatatlan változásokon megy át. Megkapó az is, hogy az anyai szeretet és féltés szintén hogyan transzformálódik. Janit az anyja nemcsak attól félti, hogy a háborúban marad, hanem attól is, hogy túl hamar házasodik, és esetleg nem megfelelő nejet választ. Érzékelhető, hogy a film elején milyen bizalmatlan a fiatal menyasszony irányában. Szép, ahogy a sorsközösség folytán ez a tartózkodás lassan feloldódik. A végső kérdés valóban az életé, vagyis – ezt mutatják meg Nagy Zágon egyszerűségében szép és erős lezáró képei is –, hogy ha Jani leszerel, akkor hogyan tovább, van-e tovább.
Váltottam pár szót a rendezővel a dokumentumfilm Szarejevói Filmfesztiválon elért sikere után a reptéren. Szó esett a Karlovy Varyban díjazott nagyjátékfilmjének, a Virágvölgynek a bemutatásáról is:
