Interjú Jakab Julival és Rajk Lászlóval
Szeptember 15-én, a Napszállta országos bemutatójának napján, a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon alkalmam volt interjút készíteni a film stábtagjaival. Jakab Juli színésznő a szerepével együtt járó kihívásokról mesélt, míg Rajk László, a Napszállta látványtervezője a századfordulós Budapest kialakításának titkaiba avatott be.
Jakab Juli
Jakab Julit láthattuk a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Senki szigete című magyar filmekben, de a Saul fia Ellájaként ismerte meg igazán az ország.
Nagyon sok színész alkalmazza a method acting módszert. Ahogy láttam, a filmben a kalapkészítéstől kezdve a maitól eltérő beszédstíluson át nagyon sok a kihívás. Volt erre valamilyen ráhangolódás, például beszédtechnikai órák, kalapkészítés?
Jakab Juli: Pontosan ezek voltak. Lászlóék nagyon kiterjedten figyelnek minden apróságra, emiatt az előkészületek alatt nagyon intenzíven foglalkoztunk például a beszédmód kialakításával. Mindannyian, akik a kalapüzletben megfordultunk lányok, megtanultunk kalapot készíteni, ami egy elég hosszú tanfolyam volt, nem csupán egy délutánt vett igénybe. De voltak etikettóráink, táncóráink is. A produkció igyekezett biztosítani, hogy minél inkább otthon érezzük magunkat ebben a világban, minél természetesebbek legyenek a mozdulataink. A kalapkészítés esetében pedig különösen fontos, hogy hitelesen nyúljunk az anyagokhoz, gépekhez.
Ezek közül mi volt az, amely a legnagyobb próbatételt jelentette, amihez a legnehezebb volt hozzászokni? A filmben sokkal lassabban mozognak az emberek, amikor Írisz előrenyomul a tömegben, akkor is sokkal megfontoltabban, a mai ziháló tempótól jelentősen eltérően halad.
Igen, ez egy alapvető sarokköve volt az etikettnek. A viselkedés eléggé deklaráltan szabályozott volt száz évvel ezelőtt, ami szerintem nagyon emberi. Ugyan elég művi világot teremt, hiszen a cél az, hogy mindenki nagyon pozitív oldalát mutassa kifelé – például ezért nem rohantak az utcán, nehogy bármilyen izgatottságnak, feszültségnek nyoma legyen –, de közben benne van a törekvés a boldog, nyugodt, vonzó élet iránt. Az, hogy emögött mennyi minden van, mennyire lehet a belső rohadásokat és bűnöket, torzulásokat elleplezni, az egy másik kérdés, ami szerintem szintén nagyon izgalmas.
Mennyire volt nehéz ebbe beleszokni, illetve ebből kiszokni? Nem keveredtek néha a mai és a régi szokások, például egy véletlen rohanó tempó a forgatás közben?
Forgatás közben esszenciális kérdés volt, hogy ki tudjam zárni a magánéletemet, az egyébként futó modern dolgaimat, ami nagy feladatot jelentett. Nem is nagyon volt időm mással foglalkozni, de nem is akartam. László egyik alapvető döntése/kérése volt, hogy izolált szinte a stábtól is engem. Nem volt szükségem arra, hogy a telefonomat nyomkodjam két felvétel között, mert sokkal jobban esett egyedül lenni és gondolkozni azon, hogy mi fog éppen történni.
Ha jól tudom dramaturgként végeztél és iskolapadok között színjátszást nem tanultál. Egy-egy feszültebb jelenetben, ha adott technikához nem is tudtál nyúlni, volt olyan érzelem, amibe bele tudtál kapaszkodni, vagy magával ragad ilyenkor a forgatás?
Minden jelenet előtt igyekeztem egy képet formálni magamban az adott érzelmi töltésről, vagy keresni a saját élményeim közül valamit, amihez tudok kötődni. Ez nagyon sok esetben nem olyasvalami volt, ami az adott jelenet tartalmát imitálta, hanem inkább az érzelmi reakció hasonlított. Több olyan alkalom volt, amikor ezt ugyan használtam, de annyira intenzív volt maga a jelenet – például amikor a hajánál fogva húzzák Íriszt a földön –, hogy tulajdonképpen nem kellett gondolkoznom, annyira igazi volt az egész helyzet. Csak át kellett adnom magam neki.
Dramaturgként ki tudtad zárni, vagy akarva-akaratlanul is megfogalmazódott benned egy vélemény a forgatókönyvről annak olvasása közben?
Nehéz dolog ezeket szétválasztani, hetente olvasok el öt forgatókönyvet, mondhatjuk, hogy tapasztalt szemem van ehhez. Nagyon tudatos volt részemről az elejétől fogva, hogy nem feladatom dramaturgként kommentálni bármit. Egyébként a Napszállta forgatókönyve az egyik legszebb írás, amit valaha olvastam. Elképesztően részletgazdag, szinte érezni a szagokat, hallani a hangokat, látni minden kis apróságot olvasás közben.
Jakab Juli és Nemes Jeles László a CineFesten
Nagyon sok, főleg színházi színésztől hallottam, hogy este „le kell tenniük” a szerepet. Ez nálad is így volt a forgatás végén, vagy el tudtál különülni Írisztől és a sok nyomasztó helyzettől, ami vele történik?
A két és fél hónap alatt, amíg forgattunk, semmi mást nem csináltam, csak ezzel a filmmel foglalkoztam, reggeltől estig a forgatáson voltam. Egy ponton megéreztem azt, hogy jobb is, ha nem kerülök ki ebből az állapotból. Pihentem közben, igyekeztem időt tölteni a kutyáimmal, de nem vágytam arra, hogy nagy társasági életet éljek vagy nagyon mást csináljak, mert sokkal könnyebb és hasznosabb volt benne maradni ebben az állapotban, ami viszont a film történetéből és a figurából fakadóan egy folyamatos feszültséget jelentett. Voltak nagyon érdekes pillanataim egy-egy nap után otthon, például a zárójelenet forgatását követően szinte transzcendens élményem volt, amikor egyedül maradtam a sokarcúsággal. Éreztem, hogy nagyon nagy hatással van rám a film, a forgatási munka és a történet, és nem törekedtem rá, hogy ki tudjam zárni.
Tehát akkor nem is volt szükséged időre, hogy ezeket a feszültségeket, az abúzusokat, amiket nemcsak Írisz, hanem te is átéltél, letedd? Nem volt szükséged „szabadságra” a forgatás után?
Nagyon hamar elkezdtem egy másik filmmel foglalkozni, amiben dramaturgként vettem részt, és aminek a forgatásán is dolgoztam. Nagyon jól esett, hogy belevághattam valami másba. Négy hónappal később kezdődtek a Napszállta hangutómunkái, amivel hirtelen visszafolyt ez a film az életembe. Azt érzem, hogy nagyon egészséges volt, hogy kicsit ülepedett ez az élmény, és aztán csodálatos volt visszakapni és látni hirtelen életre kelni. A forgatás alatt nem néztem vissza anyagokat, így amikor először néztem meg a filmet, nagyon nagy újdonság és nagyon szép élmény volt.
Ha választhatnál, a filmbeli kort választanád vagy inkább a mostanit?
Nagyon jól érzem magam most, de ha lenne egy időgépem, akkor visszamennék megnézni, hogy milyen volt ez a kor igazából, eltöltenék ott pár hetet.
Milyen volt Velencében először végigvonulni főszereplőként a vörös szőnyegen? Az előző filmjeiddel stábtagként vettél részt fesztiválokon, milyen érzés volt, hogy most a te nevedet kiabálják?
Elképesztő. Őszintén szólva a saját kiemelt szerepemet nem igazán éltem meg, inkább azt, hogy együtt van a stáb ebben a helyzetben. Ez egy olyan szűk kör, akikkel összenőve készítettük el a filmet, és a legjobb érzés az volt, hogy ezt a közös titkunkat ennyire szép díszletek között, egy ennyire patinás, glamúros fesztiválon, filmünnepen mutathatjuk meg a közönségnek. Nekem ez inkább egy közösségi élmény volt, hogy itt találkozunk újra. Gyönyörű ruhát kaptam, nagyon különleges volt felvenni. Nagyon ritka és intenzív helyzet volt.
Nehéz beleszokni a hirtelen jött hírnévbe, főként nemzetközi szinten? A kritikákat szoktad olvasni?
Igen, szoktam olvasni. Nagyon érdekeltek a kritikák, vártam, hogy végre megtudjam, hogy mások hogyan tudnak kapcsolódni ehhez a filmhez. Nagyon sok kritikát elolvastam, és izgalmasnak tartom, hogy ennyire szélsőségesek. Sok igazság van bennük, amitől én is talán még többet megértek a filmből. Ez egy pillanatnyi helyzet. Az elmúlt másfél hetem olyan volt, mint soha azelőtt. Hogy a jövőben mi lesz, azt nem tudom, ez most egy izgalmas kaland.
******
Rajk László: Nem az autentikusság volt a cél
Rajk László Fotó: MFA
Rajk László három rövidfilmen dolgozott együtt Nemes Jeles Lászlóval, majd a Saul fia díszleteiért is ő felelt. Ötödik közös alkotásuk, a Napszállta kapcsán arról mesélt, hogyan repítették vissza Budapestet 1913-ba.
Budapest régiesítéséről tudna mesélni? Hogyan zajlott a folyamat, mi inspirálta? Ön is részt vett a történelemkutatásban, nézegetett korabeli képeket? A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára menet mindig megálltam az átalakított utca előtt, pontosan olyan volt, mint egy megelevenedett századfordulós fotó.
Rajk László: Mindig nagyon nehéz helyszínt találni egy filmhez. Ennek vannak technikai aspektusai, aminek meg kell felelni, vannak esztétikai aspektusai, és van maga a város, amit figyelembe kell venni. A város léptékére is ügyelni kell, ugyanis például a Palotanegyedben, a Pollack Mihály tér és a Múzeum utca sarkán lévő épület sokkal alacsonyabb, mint a Pázmány épülete. Változnak a léptékek a városban, mert a két épület között van 50-60 év különbség. Változnak az ablakok méretei, a magasság, ezekkel szintén számolni kell, mikor díszletet tervezek. Ennél a filmnél különösen, mivel Nemes Jeles László rendező kívánalma az volt, hogy azt is megmutassuk, hogy ez a város, Budapest még nincs készen, még épül. Az akkor uralkodó kaotikus mozgásnak vizuálisan is meg kellett jelennie.
A Saul fia viszonylag kevés, ellenben a Napszállta sokkal több helyszínen forgott, emiatt kihívás is lehetett, hogy az ön által említett kívánalmaknak megfelelőeket találjanak. Ön is részt vett a helyszínkeresésben?
Persze. Hierarchikusan ezek a munkafolyamatok úgy szoktak felépülni, hogy a helyszínkereső ajánl nekem helyszíneket, amiket én átnézek, és ezután csak olyan helyszínekre megy a stáb, ami az én szűrőmön átment. Természetesen a végső döntés mindig a rendezőé. Kijelölöm azokat az irányokat, amik mentén kutatnak, mivel elég jól ismerem a várost és jól ismerem azt, hogy mire van szükség az egyes jeleneteknél. Ez a kutatás tehát nem parttalan, hanem irányított.
A kiválasztás során mennyire játszott szerepet az, hogy egy adott helyszínen semmit nem kell átalakítani?
Nincs olyan a filmben, mindegyik helyszínen történt változtatás. Hogy csak pár példát mondjak: villanykörte, konnektor vagy ajtózár. De azt is hozzáteszem, hogy ez a film nem arra törekedett, hogy minden négyzetmétere korabeli legyen. Megkockáztatom azt, hogy nem lehet teljesen autentikus dolgot csinálni, például sokkal gyorsabban beszélünk, mint 1913-ban. Ez is hozzá tartozik az autenticitáshoz, vagy nem? Ezer olyan dolgot tudok még mondani, ami miatt nem lehet. A kérdés az, hogy hol húzza meg az ember a határt. Vannak olyan mozik, amelyekben direkt keverik a mai és a régi elemeket, de attól még tudjuk, hogy ez az adott korban játszódik, és elfogadjuk. Ez a film ott húzta meg a határt, hogy úgy nézzen ki, mint a századfordulón, de azért vannak olyan elemei – nem árulom el, hogy mik –, amelyek nem oda valóak, de akár ott is lehetnének. Manapság például minden kosztümös filmben, ami Budapesten játszódik, azt várjuk el, hogy mindenhol macskakő legyen, de már nincs macskakő. Sőt, akkor már aszfalt is volt. Mi ezt elfogadtuk, ezért néhány jelenetben leföldeltük döngölt földútnak. Nem az autentikusság volt a fő cél, hanem az, hogyan kapcsolódunk bele a városba, a városi textúrába, hogyan működik az általunk létrehozott tér, park, kávéház, kalapszalon. A strukturális kapcsolatok, a térkapcsolatok és az urbanisztikai textúrába való bekapcsolódás voltak a fő elemek, amiket a rendező megvalósítani kívánt, természetesen úgy, hogy hihető legyen.
A kalapszalont mi inspirálta? Kicsit mai, a mostani high end márkák üzletére hasonlít számomra, miközben a régimódi eleganciát ugyanúgy visszahozza a fények miatt.
Minden korszaknak megvan a maga high end része. Manapság lehet, hogy a cipő fontosabb, mint a ruha, ezért egy cipőüzlet lehet, hogy magasabban helyezkedik el a hierarchiában. Akkoriban a kalap volt ilyen. El tudom képzelni, hogy egy nő úgy vágyott egy szép kalapra, mint ma egy férfi egy minőségi, márkás órára, ami fontosabb, mint a zakó. Elképesztően nagy dolog volt kalapos lánynak lenni. Amikor az imént a térkapcsolatokról beszéltem, akkor arra is gondoltam, hogy a kalapos lány ott van a – finoman fogalmazva – szegényes cselédszárnyban, majd megy öt métert, kinyit egy ajtót és már benn van a high end, a felső tízezer miliőjében, de ugyanabban a ruhában. Tehát a térkapcsolatok hihetetlenül fontosak, mert a tereken keresztül lehet érezni az egyéb relációkat.
Míg a Saul fiában nagy rideg, hideg színtónusok uralkodnak, itt kontrasztban állnak a szépiaszerű meleg színek és fények, ami főleg a kalapszalonban, az első képkockáknál érvényesül. Tudatos volt, hogy a cselekmény előrehaladtával egyre inkább kopik a szépiás, képeslapszerű megvilágítás?
Nagyon szorosan együtt kell működnie a rendezőnek, az operatőrnek és a díszlettervezőnek. A kezdő lépést az adta, hogy Pest rettentően poros város volt, mert homokra épült és nagyon sok volt még a burkolatlan utca. Ha az ember régebbi úti beszámolókat olvas, akkor mindenütt azt találja, hogy a fogak alatt ropog a por, a tésztán, a levesben is ott van a homok. Ezzel kezdtünk el foglalkozni, egy poros város pedig nagyon megváltoztatja a színeket, a napfény szűrt, érdekes színű lesz a portól. A színeket általában az operatőr tartja kézben és rakja össze. Lehetnek vitáim, de mindig ő dönt, mert ő látja azt, ami a vásznon lesz. Nagyon sok tesztet csináltunk, hogy milyen port használjunk, milyen színű, milyen sűrű legyen, hogy szálljon, ezt pedig nappal és éjszaka is megvizsgáltuk.
Lászlóról köztudott, hogy alkotás közben nem igazán használja a modern technikát. Volt esetleg olyan épület, amit sokkal egyszerűbb lett volna a modern technika segítségével megvalósítani úgy, hogy minőségében is ugyanazt a színvonalat hordozza, mint az eredeti, fizikailag létrehozott megoldás?
Óriási a különbség. Ez olyan, mint mikor valaki computernyomatot csinál vagy olajfestményt. Mindkettőt lehet művészetnek tekinteni. Ez egy döntés, aminek következményei vannak. Ha kiválasztom, hogy olajfestékkel dolgozom, akkor tudom, hogy mennyi idő alatt szárad meg, hogy le kell lakkozni, hogy van, aki szereti, van, aki nem szereti a szagát. Fantasztikus dolgokat lehet vele művelni. Ez egy olyan strukturális rendszer, ami sok olyan lehetőséget kínál, amit a modern technika nem tud. Ez László döntése volt, hogy mi ehhez térünk vissza, és szerencsére terveztem már díszletet akkor is, amikor nem volt még modern technika, így nagyon ismerem ennek a tervezési és díszletépítési folyamatnak minden kis részét, és bevallom, nagyon szeretem. Nagy élmény volt ekkora, és egy filmben ennyire fontos szerepet játszó, az 1910-es évekre visszautaló, hatalmas díszletegyüttest felhúzni a XXI. századi Budapest közepén.
