Unokák és nagyszülők mindig egymás cinkosai

|

Beszélgetés Révész Bálinttal, a Nagyi Projekt rendezőjével

Amikor odajön valaki és nem a filmről kezd el beszélni, hanem saját magáról, akkor tudom, hogy volt értelme. Ahhoz, hogy magunkat megértsük, tisztában kell lennünk a szüleink és a nagyszüleink hagyatékával.

Révész Bálint

         

Hét évig készült a Nagyi Projekt, voltak-e olyan időszakok, amikor úgy érezted, hogy nem fog megvalósulni a projekt?

Igazság szerint a nagyszüleink miatt nem volt pofánk nem befejezni, bár több ideig tartott a készítés, mint terveztük. Közben születtek kisebb produktumok, mert ebből az anyagból csináltam a diplomafilmemet is. Voltak hullámvölgyek, de feladni soha nem akartuk, mindhárman tudtuk, hogy előbb vagy utóbb, de kész lesz a film. Bár a nagyik már talán el is felejtették, hogy ebből egy film készül majd a nagyközönségnek.

Ők miért voltak szkeptikusak? Hamar belementek, hogy ők legyenek a filmetek főszereplői?

Egyrészt a hosszú forgatás miatt, másrészt szerintem nem gondolták, hogy képesek vagyunk megcsinálni ezt a filmet.  Egyáltalán nem volt nehéz rávenni őket, hogy főszereplők legyenek, mert az unokák és a nagyszülők mindig egymás cinkosai. Másrészt hetven, nyolcvan évesen ki nem akarja, hogy az unokája időt töltsön vele, még akkor is, amikor lehet, hogy olyan témákról is szó esik, ami szégyenérzetet, fájdalmat okoz. Mert összességében ez nekik tényleg megéri, és persze nekünk is.

Direkt nem lettek belevonva a szülők?

Igen, mert ebben a történetben éppen a nagyszüleink és a mi harmadik generációnk kapcsolata az érdekes. A szüleink gyerekfejjel látták, hogy az ő szüleik mennyire nehezen élték meg ezeket a dolgokat. Míg a nagyszüleink nekünk már az eltelt idő távlatában objektívebben tudnak mesélni az életük korábbi szakaszáról. És mi is sokkal felszabadultabban tudjuk ezt befogadni, mint a szüleink, akiknek már prekoncepcióik vannak, nekünk pedig még nem. Ez a távolság segített abban, hogy szabadon fogalmazzunk a Nagyi Projektben.

Mióta készülsz filmes pályára?

A filmezés mindig érdekelt. Gyerekszínészként kezdtem és 12-20 éves korom között kisfilmekben és iskolai színházi truppokban dolgoztam. Aztán bekerültem a Nemzetibe kvázi biodíszletnek és háttértáncosnak, de ezt nagyon szerettem, mert teljesen beleláttam a színházban történő háttérmunkákba. Középiskola után egy filmes, színházas egyetemre jelentkeztem, amiről később ugyan kiderült, hogy képzőművészeti orientáltságú az oktatás, de megtaláltam azokat az embereket, akik hasonlóan és hasonlót gondolnak a világról, mint én. A Nagyi Projekt hátán alapítottuk meg a cégünket és kezdtünk el rövidfilmeket, reklámokat, klipeket és live session-öket  gyártani a folyamatosan készülő film mellett.

Milyen irányba fogod folytatni a filmezést, maradsz a dokumentumfilmezésnél?

Számomra szerelem a dokumentumfilmezés. Nagyon erősen látom ebben a potenciált, hiszen ma már a doksi is bekerülhet a mozikba. Személyes véleményem az, hogy főleg azok a filmek az igazán érdekesek, amikről nem lehet eldönteni, hogy fikció volt-e vagy dokumentumfilm.

Mennyire fontos az, hogy a szakma miként vélekedik arról, amit csinálsz?

Fontos, és jólesik az ember lelkének, ha megdicsér egy olyan ember, aki számodra sokat jelent a szakmában. De az mégis sokkal fontosabb, hogy ezt a filmet most világszerte nézik és személyesen megérinti az embereket. Több fesztiválra is beválogatták, de a nap végén sosem az számít, hogy nyerünk-e. Hanem az a sok személyes történet, amikkel az emberek a vetítés után odajönnek hozzánk és ismeretlenül is megosztanak velünk egy részt az életükből. Amikor odajön valaki és nem a filmről kezd el beszélni, hanem saját magáról, akkor tudom, hogy volt értelme. Még ma is meglepődünk azon, hogy ez nem csak ránk van hatással, hanem másokra is. De számomra már maga az is egy nagyon nagy ajándék, hogy a világ több pontjára  eljutott ez a produkció, és hogy a vágónk megkapta érte a legjobb vágás díját.

Gondoltatok arra, hogy újra filmgyártásba fogtok, s akkor azt is együtt fogjátok csinálni?

Természetesen. Én februárban költözöm Indonéziába egy dzsungelbe és Ruben, a német operatőr jön márciusban, aztán az angol fiú is megérkezik a májusi forgatásokra. Három indonéz őslakos életéről fogunk forgatni, ami félig mese, félig dokumentumfilm lesz. A kapitalizmusról próbálunk egy népmesei szatírát csinálni.

Megváltoztatta-e a forgatás a nagymamáitokkal való kapcsolatotokat?

Számomra nem, mert nekem egy nagyon különleges és mély kapcsolatom volt mindig a nagymamámmal,  szülő és nagyszülő volt egyszerre. Nagyon sokat foglalkozott velem és aztán én is vele, ez különböző családi dolgok következtében alakult így. Amikor a filmet elkezdtem forgatni, akkor a szülői törődésből már visszalépett teljesen nagyszülői szintre. De a mi kapcsolatunkhoz hozzáadódik az is, hogy én nagyon sokat videóztam már előtte is nagyanyámat, akkor még nem tudtam, hogy film lesz belőle, de így számára a forgatási folyamat nem volt idegen dolog.

A másik két fiú életében viszont nagyon nagy volt a változás, főleg a brit fiú számára, aki egy volt a huszonvalahány unokatesó közül. Náluk olyan sokfelé oszlott a figyelem és a szeretet, hogy előtte soha nem tudott ilyen sok időt tölteni vele kettesben, mint a forgatások alatt. Ők annyira közel kerültek egymáshoz, hogy a legfontosabb pillanatokban is ott lehetett a nagymamája mellett.

A német fiú családjában pedig ő volt az elsőszülött unoka, aki még ismerte a nagypapát, azaz a nagymama élete szerelmét. Ez nagyon kiemelt helyzetbe hozta Rubent, hiszen ő pontosan tudta, hogy kiről van szó, amikor a nagymamája a szerelméről mesélt.

Mennyire befolyásolta a Nagyi Projekt készítése a ti kapcsolatotokat?

Ahhoz, hogy magunkat megértsük, tisztában kell lennünk a szüleink és a nagyszüleink hagyatékával. Ennek az analógiának a mentén a legjobb barátodat is sokkal jobban meg tudod érteni, ha megismered a családját. Ez történt velünk is, nagyon mély nyomokat hagytunk egymásban. Ezek olyan fontos barátságok, amiket soha nem tudunk ignorálni. A forgatások közben mi még ráadásul együtt is éltünk, egy iskolába jártunk. A legmeghatározóbb éveket töltöttük együtt.

Te mennyivel kerültél közelebb magadhoz és a családod történetéhez?

Az indirekt nexusok tisztázódtak a fejemben. Sokkal élesebben átlátom a családi relációkat és ezzel együtt természetesen magamat is.

A Nagyi Projekt a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: