Ernelláék Farkaséknál
A recept: 3 millából csináljunk olyan játékfilmet, melynek minden perce szórakoztató, ugyanakkor igazi mélységei vannak.
Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs
A közel nyolcvan perces játékidő alatt újra és újra feltűnő, fejjel lefelé a sarokba vágott, bekeretezett Délibáb című film plakátja beszédes: ilyen módon történő elhelyezése, komor és sötét egyszínűsége mintegy megjeleníti a rendezőnek a mai magyar filmes viszonyokról, elvárásokról és kötöttségekről alkotott véleményét, tapasztalatát, mellyel szemben a legújabb filmjét pedig, mint kitörési kísérletet pozicionálja. A korábbi munkája, a plakátja által keltett gyanúval ellentétben gyönyörű képi világa miatt megérdemelte a széles vásznat, ám egyben egyértelmű bizonyítéka volt annak is, hogy az alkotás folyamata alatt egyedi védjegyeit elnyelték a folyamatos kompromisszumok: a belső világ üres maradt.
Ez a rendező által finanszírozott, alacsony költségvetésű, négy fal között megrendezett játékfilm azonban, ami az emberi lélek mélységeit, viszonyait és konfliktusait illeti, valóban nagyon sokszínű, eleven és élénk. Csak úgy árad ránk a kreatív megoldásokba oltott jelenetek sora. A film nem is lehetne ennél jobban a lehető legjobb értelemben Hajdu Szabolcs-os.
Az Ernelláék Farkaséknál esetében a számtalan filmes erény közül talán azt emelhetjük ki leginkább, hogy rendkívüli módon sikerül elfeledtetnie velünk, hogy egy megrendezett, beállított, előre megírt jelenetsort látunk. Megdöbbentő módon hitelesre jött ki az egész: szinte minden filmes manírt, műviséget sikerült levetkezni a szereplőknek. A gesztusok, a megnyilvánulások, a dialógusok, az érzelmi kitörések, elszólások és tettetések, de még a hosszú, kínos csendek is úgy hatnak, mintha az valóban a szereplők lelkének mélyéből jönne. És nem is hiába, hiszen a rendező saját családtagjaival és barátaival forgatott és bevallottan gyúrta bele magukat, saját gondjaikat ebbe a másfél órás drámába. A megújulás, az önmagára találás és a nemzetközi siker épp abban a bátorságban áll, mellyel a rendező kész volt szembeúszni az árral és teljesen önmagára hagyatkozni. Hogy ebben az esetben nincs kontroll, az kifejezetten üdítő.
Ez esetben a recept a következően hangzik tehát: zárjuk magunkra az ajtót, 3 millából csináljunk egy olyan játékfilmet, melynek minden egyes perce szórakoztató, ugyanakkor komoly mélységei vannak. Mutassunk be őszintén olyan – bevallottan – minket is személyesen érintő, általunk is nehezen megélt családi konfliktusokat, régi sérelmekben gyökerező jelenlegi viszonyokat, melyeknek van ugyan egy kis hazai éle, de univerzálisan is teljes mértékben eladhatóak.
Történetünk alapszituációja szerint az idősebb lánytestvér visszatér családjával Skóciából, jobb híján pedig a húgáék lakásában, Farkaséknál húzzák meg magukat. Elsőre úgy tűnik, hogy nagy volt a boldogság, rajongtak a nyitott társadalmi viszonyokért és a helyi mentalitásért, és anyagi okok miatt kellett mindent hátrahagyniuk, ahogy azonban telik-múlik az idő, egyre világosabbá válik, hogy személyesebb, magánéleti okai is voltak a hirtelen távozásnak. A kisebbik testvér és családja itthon maradt, mégis beutazták a világot, sikeresek lettek, és jólétben élnek, és nagyvonalúan, némi leereszkedő éllel fordulnak a váratlan látogatókhoz. De nem telik sok időbe, mire kiderül, hogy ez a szívélyesség némiképp kényszeredett, s hogy az ő kis családjuk is az összeomlás szélén áll.
Farkas mindig kimondja amit gondol, őszinte, egyenes embernek tartja magát, és az esetek kirívó többségében valóban neki van igaza, ám egészen brutális módon fel sem fogja, hogy többnyire mekkora kárt okoz azzal, hogy nem képes hallgatni bizonyos szituációkban. Amikor persze arról van szó, ő is képes saját érdekében a szőnyeg alá söpörni a dolgokat. Eközben pedig hiperaktív fiát okolja azért, hogy egy helyben toporog és nem találja a helyét. Fő konfliktusuk feleségével valóban a gyerek, ahogy Farkasné mondja: nem lettek a háromból egyek. Ha a hiperaktív lurkóról van szó, valóban kicsit mindketten túlzásokba esnek, és szemet hunynak az olyan gondok felett, hogy például Farkasnak eszébe sincs kivenni a részét az otthoni feladatokból, a felesége pedig néha valóban elfelejti kikérni a véleményét olyasmiről, ami a kettejük döntése kellene, hogy legyen.
Ernelláék sem épp mintaszülők, a saját komplexusaikat, elégedetlenségüket, elfojtott indulataikat abban vezetik le, hogy lányukat tartják terror alatt. Becsületességükre, tisztességükre a végletekig érzékenyek, de közben mégiscsak folyton kerülőutakon járnak. Bár a férfi elsőre úgy tűnik fel, mint aki jobbára érzéketlen, és kifejezetten régimódi értelemben tölti be a családfő szerepét, hamar kiderül, hogy alapvetően ő egy érzékeny és bizonytalan embertípus, aki könnyen befolyásolható.
Egyre inkább kiélesedik a kis testvér-nagy testvér probléma is, az, ahogy ezt a két mára már felnőtt nő megélte és megéli. A szülők szeretetének kiegyensúlyozatlanságát és az eltérő bánásmódot máshogy értékelik: jelenlegi élethelyzetüket, korábbi kudarcaikat eredezteti belőle a nagyobbik lány, míg a kicsinek folyamatosan mentegetőznie kell: érezhető, hogy nem teljesen alaptalanul. Ebben a tekintetben a két asszonyról sejthető, hogy olyanok, mint két klasszikus bakelitlejátszó, amin beakadt a tű: ugyanazt a kört futják hosszú évek óta. Ezért van, hogy tulajdonképpen összeférhetetlenek. Az, hogy régi dolgokon nem tudnak túllépni, hogy önmagukat ismétlik, és hogy a szüleikkel való viszonyukat kivetítik a jelenre, nem csak az asszonyokra, hanem Farkasra is jellemző. Farkas és a felesége gyakorlatilag ugyanazt a játékot játssza le a történet elején – nyilván nem először, amit a két nővér később. Ez az, ami éket ver kettejük kapcsolata közé, de mindez ebben az esetben inkább már egyfajta tünete és nem generátora a problémáiknak.
A kényszeres, berögzült cselekedetek, kötelességérzet, a helyes és a helytelen megítélése, az örökös kettős mérce mögött pedig valóban részben ott vannak a minták: a láthatatlan szülők. Vagy ezt szoktuk meg, vagy ettől iszonyodunk: de az egyre világosabb, hogy a nagypapa érkezésére való ráhangolódás, készülődés görcsében a nézőnek is hamar az az érzése támad, hogy tükörbe néz: ha sorsunk nem is eleve elrendeltetett, de valamiféleképpen mindenképpen meghatározott a szüleinkkel való kapcsolat minősége által. Teljesen ettől senki soha nem fog tudni szabadulni. A történet zárása nyitott marad, a kérdés meg ott lebeg a levegőben: vajon lesz e katarzis, ha eljön, akire várunk, vagy nem történik majd semmi sem.
A „négy fal között játszódó, egy család viszonyairól szóló” történetben csak azt látjuk, ami a lakásban történik, de pontosan ez a zseniális benne. Ettől lesz igazán izgalmas és kerek egész. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy mindaz, ami ezeknek az embereknek az egész életét alakítja, valamilyen mértékben befolyásolja, de nincs megjelenítve láthatóan és halhatóan a filmben, nem lenne így is része azoknak az alkotóelemeknek, melyekből a mű atmoszférája összeáll.
Az Ernelláék Farkaséknál a Magyar Film Adatbázison
