Hollywood még él, és ha kell, visszavág

Oscar-díj 2020

A színpadon már voltak pillanatok, főként a legjobbnak ítélt filmek legjobb pillanatai, s a nézőtér sztárdömpingjében is sikerült elkapni egy-egy spontán mosolyt, sokatmondó arckifejezést.

Fotók: MAFAB

Unalmasan, mondhatni szánalmasan indult az idei Oscar-gála vörösszőnyeges fölvonulása. Izgatott sztárok kínosan ostoba kérdésekre adtak közhelyes válaszokat, miközben senki nem arra figyelt, amit épp csinált. Milyen érzés volt közreadni ezt a filmet – kapta a kérdést Bong Joon-ho, az Élősködők című remekmű rendezője. Milyen érzés volt Scorsesével dolgozni – kérdezték Az ír című film kapcsán minden idők egyik legbevállalósabb párosát, Al Pacinót és Robert de Nirót. Milyen érzés az Oscar-jelölés – szegezték a kérdést akkor már nem meglepő módon a Botrány című film főszerepét alakító Charlize Theronnak. Renée Zellweger, szegény, pedig gondolkodhatott azon, milyen érzés volt Judy Garland dalát elénekelni. Brad Pitt sem úszta meg, törhette a fejét, milyen volt forgatni Tarantinóval. Megtudtuk azt is, hogy az 1917 rendezője, Sam Mendes jól használta a szemeket (jó eséllyel a színészek szeméről volt szó), a rémült Penelopé Cruz pedig, aki Pedro Almodovar filmjében Almodovar anyját játszotta, ekkor már csak annyit tudott kinyögni, hogy mindannyiunk anyja fontos a számunkra…

A legjobb film: Élősködők

Nem csodálkoznék, ha ezen a ponton többen kiiratkoztak volna az idei Oscar-gálából, még mielőtt az egyáltalán elkezdődött volna. S ha nem is, hát, elgondolkoztak volna azon a nem túl rokonszenves felhajtáson, ami az egészet körülveszi. Innentől pedig már csak egy lépés, hogy eltemessük a hollywoodi filmet, de minimum az azt körülvevő – tudjuk, kötelező – álságos hóbelevancot. A színpadon aztán már voltak pillanatok, főként a legjobbnak ítélt filmek legjobb pillanatai, s a nézőtér sztárdömpingjében is sikerült elkapni egy-egy spontán mosolyt, sokatmondó arckifejezést. Elcsordogált az az öt-hat óra, egészen odáig, amíg a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat át nem nyújtották Joaquin Phoenixnek.

Gondterhelten, kissé zavartan állt a közönség elé, és olyasmiről beszélt, amiért már önmagában is érdemes volt végignézni a mozi rommá hájpolt, legnagyobb ünnepét. Átlátva a helyzetben rejlő lehetőséget (nagydumás, kitárulkozós díjátvevő egyébként, és erre a Jokerrel volt is pár lehetősége) elmondott valamit a körülöttünk lévő világról, beleértve az emberi lény felelősségét. Valamit, amit ilyen szenvedéllyel és ilyen lényegre törően nem sokan fogalmaztak meg előtte. És akárhogy is, de abból, amit mondott, az embernek az az érzése támadt, hogy Hollywood még él. Hogy nem lehet simán leírni. Hogy nem mindig rokonszenves körítés ide vagy oda, megteszi a magáét. Fanyalgunk, visszavág.

https://youtu.be/4Fl2h-nwGww

És akkor álljon itt a legjobb férfi főszeplőnek járó Oscar-díj nyertesének, Joaquin Phoenixnek a gálán elmondott beszéde:

Nagyon sokat gondolkodtam azokon a problémákon, amelyekkel szembe kell néznünk.

Úgy érezzük, különböző ügyekért kell kiállnunk, és ki is állunk értük. Akár a nemi egyenlőtlenség, a rasszizmus, a melegek jogai, az őslakosok vagy az állatok jogai kerülnek szóba. De bárkinek a jogairól legyen szó, valójában nem másról, mint az igazságtalanságról beszélünk. Arról az igazságtalanságról, amely lehetőséget ad egyetlen fajnak, nemzetnek, rassznak büntetlenül kizsákmányolni a többit. Úgy vélem, eltávolodtunk a természetes világunktól, és nagyon sokan esünk abba a hibába, hogy egocentrikusan szemléljük a környezetünket. Abban hiszünk, hogy mi vagyunk az univerzum központja és ezért megengedhetjük magunknak, hogy kizsákmányoljuk a természetet, annak erőforrásait.

Úgy érezzük, jogunk van arra, hogy mesterségesen megtermékenyítsünk egy tehenet, és mikor életet ad a borjának, elraboljuk tőle annak ellenére, hogy kiabál fájdalmában. Majd pedig a tejet, amit a borjának szán, ne neki adjuk, hanem a reggeli müzlinkre, illetve a kávénkba öntsük…

Lehet, úgy érezzük, nem tudunk változni, mert az áldozatokkal jár. De az emberi lény zseniális. Rendkívül kreatív. És ha a szeretetet és az együttérzést kiáltja ki vezérelvének, akkor olyan változásokat hozhat létre, ami jótékony hatással van minden gondolkodó lényre és vele az egész környezetre.

Én magam gazember voltam, önző, sok esetben kegyetlen. Nehéz volt velem együtt dolgozni. Hálás vagyok azért, hogy sokan, akik itt a teremben ülnek, adtak nekem egy második esélyt. Mert ebben vagyunk a legjobbak. Hogy támogatjuk egymást. Nem zárjuk ki a másikat, hanem támogatjuk a fejlődésben. Ebben van az ereje – ebben jó az emberiség…