Botrány és A legharsányabb hang
Roger Ailes nevéhez két dolgot szokás kapcsolni: a legnézettebb amerikai hírcsatorna, a Fox News elindítását és vele együtt a politika bulvárosítását, valamint az évtizedeken át zajló szexuális zaklatásokat, amelyeknek a csatorna legnevesebb műsorvezetői is áldozatul estek. Botrányával most egy film és egy sorozat is foglalkozik – izgalmasan eltérő szemszögekből.
Botrány
Magyarországon talán kevésbé ismert történet Roger Ailesé, aki Nixon tanácsadójaként kezdte, és az amerikai politika királycsinálójaként fejezte be pályafutását. Nevéhez fűződik a Fox News megalapítása, amely nyíltan vállalta fel republikánus kötődősét és a politika bulvárszintű megközelítését. És 2016 óta a nevéhez tapadnak az addig nyílt titokként kezelt, évtizedeken át folyó szexuális zaklatások is, amelyekbe nem sokkal a #metoo kirobbanása és Harvey Weinstein leleplezése előtt belebukott.
Nem ritkaság Hollywoodban, hogy ugyanarról a témáról két film készül egyidőben, és pláne nem lesz ritkaság a jövőben, ahol már a film- és a sorozatipar is sokkal kiélezettebb versenyt folytat egymással a nézettségért. Ez történt az olajmágnás J. Paul Getty esetében, akinek megzsarolásáról és unokájának elrablásáról pár hónap eltéréssel került mozikba film (A világ összes pénze) és képernyőkre sorozat (Bizalom), és ez esett meg most Roger Ailesszel is, akiről a nyáron a Showtime (nálunk az HBO) vetített egy sorozatot (A legharsányabb hang), most pedig egy hollywoodi sztárokkal teli film, a Botrány is mozikba került.
A kettő közül egyértelműen a sorozat az alaposabb, kiérleltebb munka, viszont egyáltalán nem felesleges mindkettőt végignézni, hiszen különböző szemszögből vizsgálják az eseményeket. A legharsányabb hang életrajzi sorozat, amely Ailes felemelkedését és bukását meséli el, jeles évfordulókhoz (a Fox News megalapítása, a szeptember 11-ei terrortámadás, Obama, majd Trump megválasztása) köti az egyes részeket, és a szexuális zaklatásokat egy átfogó portréba rajzolja bele, amelyben Ailes vezérigazgatói munkásságának és szexuális ragadozó természetének összefüggései is felszínre kerülnek. Vagyis egy összetett antihőstörténetet kapunk, szemben a Botránnyal, amely az áldozatok szemszögéből eleveníti fel a történteket, és a műsorvezetők közös kiállására, a szexuális ragadozóval szembeni fellépésre helyezi a hangsúlyt. A Botrány a #metoo felől közelít a témához, és alapvetően az érzékenyítés a célja: hogy átélhetővé tegye a zaklatás folyamatát, pszichológiai hatásait és felismerhetővé a mérgező munkakörnyezetet a néző számára.
Botrány – Margot Robbie
Sajnos a Botrány inkább csak ismeretterjesztő filmként, felvilágosító publicisztikaként állja meg a helyét, drámaként erőtlen, nem markol húsba – elsősorban annak köszönhetően, hogy kétórás mozifilmként három főszereplőt mozgat, és nincs ideje, se muníciója ahhoz, hogy mindhármuk történetét egyenlő mélységben mutassa be. A sietős tempónak elsősorban Gretchen Carlson esik áldozatul, aki egy éven át rögzítette titokban beszélgetéseit Ailesszel, amely a szexuális zaklatásra, és a szex ellenében tett előmeneteli ajánlatra is bizonyítékkal szolgált. Az Ailesnek ellenálló műsorvezetőt előbb délutáni műsorsávba tették, majd felbontották a szerződését: Carlson ekkor tudta beperelni egykori főnökét. Története #metoo-val fűszerezett politikai thriller, amelybe jogi indokok miatt mégis kevés belátást kapunk, Carlson ugyanis titoktartási szerződést írt alá a kártérítésért cserébe, így mai napig nem nyilatkozhat a Fox Newsnál töltött idejéről. A Botrány kapcsolatuk végpontján, nem sokkal a kirúgása előtt veszi fel a fonalat, ahol a thrillerszerű szembeszegülést és a titkos felvételek készítését már nem tudja beleszőni a történetbe (azt amúgy is meglepő fordulatnak tartogatja), Carlson magánéleti küzdelmét viszont nem színezi elég izgalmasra, ellentétben például Megyn Kellyvel és a fiktív Kayla Pospisillel.
Botrány – Nicole Kidman
Kétségtelenül a republikánus oldal egykori sztárja, Megyn Kelly kapja a legtöbb figyelmet a filmben, aki pedig a legkésőbb állt ki az Ailes-ügyben: akkor, amikor már muszáj volt nyilatkoznia. A Botrány szerencsére nem akar színtiszta hőst faragni belőle, kellően ambivalensre árnyalja alakját, ugyanis a sztori épp akörül csavarodik, miért nem tudtak még a zaklatott nők sem sorsközösséget vállalni egymással, miért nem segítettek akár egy jó szóval, akár tanáccsal a másiknak. A Botrány ebben a legerősebb: úgy érezteti velünk a szexizmussal, zaklatással terhelt munkakörnyezet pszichológiai hatását, hogy megértjük, miért néz inkább tudatosan a másik irányba a „keresztény influencer” szeretője, miután az kisírt szemekkel, elkenődött sminkkel tér vissza az igazgatói irodából.
Más téren viszont igencsak hiányos marad a moziélmény: részben azért, mert a Botrány nem tudja jó tempóban váltogatni és egyenlő arányban kezelni a folyamatosan váltogatott történetszálakat, részben azért, mert nem fejti ki igazán, milyen vámpírtermészetű, diktatórikus alak volt Ailes, és ez az áldozatai drámájából is visszavesz, részben pedig azért, mert az alkalmazott önironikus filmstílus, A nagy dobásból vagy az Alelnökből ismert kikacsintás itt kevéssé működik. A gazdasági világválság bonyolult folyamatainak elmagyarázásakor jó poén volt, hogy Margot Robbie pezsgőfürdőben magyarázza az összefüggéseket, utalva arra is, hogy az ember úgyis csak a felszínt tudja felfogni ebből, és a pezsgőző Margot Robbie-ra fog csak emlékezni. De ez a gyors vágásokra alapozott, a nézőkhöz kibeszélő, Adam McKay által sikerre vitt formula a Botrányban másoltnak, erőtlennek tűnik, és se a Fox News, se a #metoo megértéséhez nem visz közelebb.
Botrány – Balról: Charlize Theron
Ehhez jön még hozzá a profi, de a figyelmet elterelő maszkmesteri munka, aminek köszönhetően Nicole Kidman, de még inkább Charlize Theron valahol a senkiföldjén rekedt meg: arcuk részben a sajátjuk, részben a Fox-híradósoké, de úgy igazán egyikre se hasonlít. A hatás bizarr, és ahhoz hasonlatos, mikor az emberire hajazó CGI-arcokat nézünk, amiken mégsem stimmel valami: kísérteties. Nem véletlen, hogy a filmért Margot Robbie kapott Oscar-jelölést, aki egy fiktív karaktert játszik, és nem kell senkire, csak önmagára hasonlítania. Ráadásul az ő figurájának a sorsa a legtragikusabb: Fox News-rajongóként kerül a csatornához, és végül Ailes közeledésére sem tud nemet mondani, amibe ugyanúgy belejátszik az Ailest hőssé emelő jobboldali neveltetése, a korából fakadó naivitása, és a szexuális ragadozónak őt kiszolgáltató munkakörnyezet.
Mondhatnánk, hogy a tévésorozatnak helyzeti előnye van a mozifilmmel szemben, hiszen ott kettő helyett hét óra jut kibontani ugyanazt a témát, de valójában A legharsányabb hang sem szentel sokkal több időt (2-3 epizódot) a szexuális zaklatásoknak. Csak úgy érezzük, hogy jóval több szó esik róluk, mert mire idáig jutunk Ailes élettörténetében, már pontos képet kaptunk az igazgató visszaéléseiről. Arról, hogyan alakított ki szektaszerű hangulatot a tévénél, ahol mindenkitől teljes és feltétlen lojalitást követelt. Sokaknak biztosított előmeneteli lehetőséget, de elvárta azt is, hogy az illető legyen érte hálás, és háláját gyakran szexuálisan viszonozza. (Volt, akinek a karrierjét a közeledés visszautasítása után is támogatta: ilyen volt például Megyn Kelly.) Tévéje felfuttatásában alapvető stratégia volt, hogy szexualizálta a nőket, és bár ez alapvető tendencia a televízióban (elég csak belegondolni, milyen dekoratív nők vezetik az időjárás-jelentéseket), Ailes minden határon túlment: nála kötelező volt szoknyában járni és élő adásban lábat villantani, Megyn Kellyt azért vette fel, mert a kinézetét „családbarát pornónak” tartotta, Carlsont pedig a földig hordta, amikor a nők természetes szépségére hívva fel a figyelmet, smink nélkül szerepelt a saját műsorában. Ailes gyakran lekicsinyelte és megalázta a nőket: nála még a dicséret is burkolt sértés volt, ami elvett egy kicsit az ember önértékeléséből, a lelkéből.
A legharsányabb hang – Russell Crowe
A legharsányabb hangból érthetjük meg, hogy mindez nem csupán egy önkényes vezető privát szexuális céljainak kielégítését, hanem a hatalom megragadását szolgálta – politikai és szexuális értelemben egyaránt. A Fox News forradalmasította a hírtelevíziózást, amennyiben lerántotta azt a bulvár szintjére. A paranoiás médiadiktátor mottója az volt, hogy ők nemcsak közvetítik, hanem írják is a híreket, és ha egy ellenőrizetlen forrásból származó, összeesküvéselmélet-gyanús „hír” került az asztalukra, azt egyszerűen kérdésként tették fel – a politikailag elfogult néző úgyis készpénznek vette. A legharsányabb hang ügyesen építi fel Ailes karriertörténetét, aki nem a kiegyensúlyozott tájékoztatást tartotta elsődleges feladatának, hanem azt, hogy a saját szekértáborhoz beszéljen, az ő érzéseiket erősítse meg. Bár néha túlzásokba esik a sorozat, és úgy állítja be Ailest, mint aki egymagában intézte el Donald Trump indulását az elnökségért, magyar szemmel mégis különösen tanulságos, honnan ismerősek a hazai politika szófordulatai, honnan importálták a hírszerkesztés és a kampányok stratégiáit.
A legharsányabb hang amellett, hogy meggyőző és részletes portrét rajzol Ailesről, az áldozatainak is kellő teret enged: Carlson küzdelmét folyamatában követi végig (és a Botránnyal ellentétben a peren kívüli kártérítést nem igyekszik egyértelmű győzelemnek beállítani), és Megyn Kelly helyett egy kevésbé ismert Fox-dolgozónak, Laurie Luhnnak ad teret és hangot, aki lelki ronccsá vált, miután Ailes éveken át megalázó szexuális függésben tartotta. Míg a Botrányban Margot Robbie azt közvetítette, milyen apróságokon múlik a szexuális zaklatás, és milyen könnyű átsodródni azon a határon, amin túl az embert már kihasználják egy főnök-beosztott viszonyban, addig A legharsányabb hang a szexuális visszaélések legmélyebb bugyraiba vet Luhn történetével, de a filmhez hasonlóan sosem téveszti szem elől az ízlésességet és a mértéktartást. Tom McCarthy, az Oscar-díjas Spotlight rendezője megint minőséget tett le az asztalra: A legharsányabb hang egy feszesre húzott, meglepően izgalmas sorozat korunk két fontos slágertémájáról, az álhírgyártásról és a szexuális zaklatásról, amelyben még a maszkmesteri munka is kiváló – nem véletlen, hogy Russell Crowe Golden Globe-ot nyert Roger Ailes félelmetesen élethű megformálásáért.
A Botrány és A legharsányabb hang a Magyar Filmadatbázison
