Filmkultúra 67/1.
Okkersárga papírborító. Rajta jókora fekete betűkkel és számokkal: cím, évszám és a kiadó neve. Filmkultúra 67/1. Kiadja a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. Megjelenik kéthavonként.
Beljebb lapozva ott áll a szerkesztőbizottság tagjainak neve, élén a főszerkesztőjével, aki nem más, mint Bíró Yvette. Jelenleg Párizs városának lakója, e napokban, azaz 2024 áprilisában töltötte be kilencvennegyedik életévét. Isten éltesse, túl az emberi kor legvégső határáig. No de nem születésnapi köszöntőt írok, hanem lapszemlét. Ha már rátaláltam egy folyóiratkupac mélyén erre az antikvár ritkaságra, lapozzunk csak bele. Kik publikáltak huszadik évem táján ebben a folyóiratban, melynek idővel magam is egyik szerzője lehettem a sok közül.
A folyóirat élén gazdagon illusztrált, hosszú interjú Sára Sándorral Filmköltészet és képkompozíció címmel. (Huszárik Zoltán szövegközi grafikáival.) Hiába pörgetem a lapokat, nem találom a tizenkét nyomtatott szövegoldal, azaz a beszélgetés készítőjének a nevét. Gyanítom, sőt, biztos lehetek benne, hogy a korabeli sajtószokások szerint a névtelenség a főszerkesztőt rejti. Sára még a Szindbád fotografálása előtt áll, éppen első rendezésére, a Földobott kő önéletrajzi elemekkel zsúfolt opusára készül.
A szerkesztő mintha a jövőbe látott volna, mert a Sára interjú után mindjárt Latinovits következik. A játék: őszinteségünk vizsgája. Így szól a cím, melyet a cikk készítője, bizonyos B. E. K. adott. Aki nem más, mint a Filmintézet egykori munkatársa, Barótiné Egey Klára. Nota bene, azaz jegyezzük meg, hogy L. Z. már ebben a nyilatkozatában arról beszél, hogy rendezni szeretne. Ekkor éppen, és először, eljött a Vígszínházból, és a folyóirat megjelenésének napjaiban Örkény Őrnagyát próbálja a Tótékban, a Thália Színházban.
S lássunk csodát, pár oldallal később Örkény István nem drámaíróként, hanem esszéistaként egy éppen új magyar játékfilmről, a sok vitát, sőt, külhoni szellemi viharokat is kiváltó Fábri-filmről, az Utószezonról elmélkedik. Írásából kiderül, hogy csak a humorát csillogtatta, mikor egyszer korábban azt mondta, hogy dramaturgként általában nem csinált semmit.
Oldalakat ugrok át, mert a folyóirat a modernista filmművészet korabeli nagyságairól, jelesül a számomra mindig kedvesebb francia film mára óriássá növekedett kulcsfiguráiról hozott le értő és érző rövid tanulmányokat. Bresson és Godard! Tiszteljük meg őket teljes nevükkel. Robert Bresson és Jean-Luc Godard. Ismerjük még őket, ifjú filmbarátok, művészmozi látogatók? Mára, sajnos, lezárt életművek, de nélkülük nincsen francia filmművészet, nincsen modern vizuális kultúra. Akik róluk írnak: a hazai filmszakírók élvonalába tartoztak. Hegedűs Zoltán, Bresson elemzője, már írása címével mindent elmond az alkotóról, akit bemutat nekünk. „Igaz történetünk nem életünk története…” A katolicizmusát mélyen átélő Bresson nemcsak a francia, hanem az egész egyetemes filmtörténet legfilozofikusabb alkotója. Életműve talán éppen ezért mára eltűnt a feledés purgatóriumában. Filmklub-bubusok, videotékák hátsó polcainak kutatói talán őriznek tőle egy-két mozgókép-emléket. Ebben bízhatunk.
A nemrég matuzsálemi korban távozó Godard talán jobban benne van a média-szakosok köztudatában, az ugróvágás fogalma talán még vizsgakérdés a filmtörténet kollokviumon. „Bevallom: nem szeretem Godard filmjeit. Meggyőződésem, hogy Jean-Luc Godard napjaink filmművészetének egyik legjelentősebb egyénisége.” Páratlanul őszinte hang Bán Róberté. Egy mai bíráló nem lenne ilyen nagyvonalú. Bán azonban tudta mi a rendezés, mert maga is ezt a szakmát gyakorolta kies hazánkban. Bele tudta élni magát a kamera mögötti alkotói helyzetbe. Bizony, sok esetben nem ártott volna, ha egy-egy kritikus közelebbről is megismerkedik a rendezés gyakorlatával.
Bresson és Godard nyomtatott méltatása közé a lap szerkesztője egy búcsúztató elemzést ékel be, nem kisebb mesterről, mint az 1966-ban elhunyt Walt Disney-ről. Aki méltatja nem más, mint az ifjú Jankovics Marcell. S ha már a nekrológ műfajánál tartunk: e lapszámban olvashatunk a még csak jótollú filmkritikusnak számító Maár Gyulától érzékeny és szomorú szavakat az 1967. januárjában tragikus vonatbalesetben életét vesztő legendás lengyel filmszínészről, Zbigniew Cybulskiról. Egy nemzedék halottja – írja a szerző halottsirató cikke fölé, s nem tudjuk, s nem akarjuk cáfolni; Cybulski valóban egy karakteres nemzedék képviselője volt, aki a történelem vesztes nemzedékét örökítette meg a filmvásznon.
Leteszem a lapot, elteszem a lapot. Abbahagyom a szemlézését, egy közel hatvanéves sajtótermék, egy manapság antikvár ritkaságnak számító 112 szakadozott oldalas folyóirat dédelgetését.
Megjelent kéthavonta.
Fogyasztói ára 7 (azaz hét) forint volt.
