Az aszfalt királyai
Iparosmunkái sorát gyarapítja James Mangold új filmje, amely egyúttal hajszálpontos mása is a fennálló stúdiórendszernek.
Legutóbb a kreatív kontrollt élvező, szuperhősmozi-revíziót végrehajtó Logannel jelentkezett a függetlenként (Heavy, Cop Land) indult direktor, aki az eltelt nagyjából 25 évben serényen belesimult az öltönyös producerek, cégvezetők kívánalmait bólogatva teljesítő arctalan dolgozó méhek tömegébe. Önbeteljesítő jóslat vagy sem, Az aszfalt királyai tökéletes metaforára kényszeríti. Csakúgy, mint az autógyár, úgy a felette bábáskodó A-listás stúdió is csak profitra, hírnévre óhajtozik, és ha a segédmunkásszerepbe nyomorított rendező dolgozni kíván, jobb, ha távolabb oldalog a kormánytól.
Mangold – egyébként spec scriptként, vagyis eredeti forgatókönyvként, nem stúdiós rendelésre íródott – ipari terméke Jason Keller tollából az 1966-os Le Mans-i 24 órás futamot választja kiindulópontjául, igaz története centrumába pedig a Matt Damon által játszott racionális, higgadt jenki tervezőmérnök Carroll Shelbyt és hű barátját, a lobbanékony brit tesztpilótát, Ken Milest helyezi. Jóllehet, Az aszfalt királyai néha eljátszik a kreativitásuk mellett tűzön-vízen át kitartó, szellemük, hozzáértésük diadalában végletekig hívő autóépítő-és vezető egyéniségek (vagyis a Szerzők) és a csupán eredményt, hozamot látni kívánó, paprikás fejjel asztalt püfölő, uniformizáló bürokraták oppozíciójával, a látszat ellenére a versenyzők pártját fogó Mangold csak betűhíven követi a szabályokat. Retorziótól, pozícióvesztéstől, bankszámlán fogyatkozó kerettől tartva a gyártó 20th Century Foxot magába olvasztó Disney konglomerátum-fogaskerekeihez idomul, így az individuum diadala helyett a konzervatív szemlélet láncol falhoz bennünket rétestésztaként nyújtott 152 percre.
Két hónapja az európai finomságú amerikai auteur, James Gray verte keresztül az akaratát családi drámával táncra perdülő egzisztencialista soft sci-fijével (Ad Astra), úgy tűnhetett, van remény Az aszfalt királyai számára és nemesen régimódi műfajfilmként képviselhet egy nagyjából húsz éve letűnt produceri gyakorlatot. Mid-budget darabként zömmel a ’80-as, ’90-es évek Oscarra vagy korábbi premierdátumra időzített dobásait (a Warner Alkalmi turistáját, a Paramount Forrest Gumpját) imitálja napfényben sütkérező becsületes hősökkel, decensen írt fő- és mellékkarakterekkel, az amerikai álom töretlen idealizmusával. És valóban beteljesülni látszik a szándék, Mangold legalább hatvan, de talán kilencven lassú percet áldoz a karakterépítésre, tudjuk, mi hajtja a sértődött, imperialista II. Henry Fordot az autonómiáját őrző európai látnok Enzo Ferrarival szemben, és nyugtázzuk a tengelyek, fordulatszámok, sebességváltások dialógjától felajzó Shelby-Miles-páros korrekt jellemrajzát. Az aszfalt királyai rendesen áthajít minket a palánkon: miközben összeáll a kép és már-már hisszük, zavaró giccs, túlírt szentenciák vagy egy rendkívül túljátszó Christian Bale dacára számít a versenykocsi-építő és az öntörvényű versenyzőhaver civakodással, bajtársisággal, rátermettséggel kövezett bromance-e, jobb használni az eszünket és átlátni a turpisságon.
A Foxot nemrég felvásárló Disney ugyanis virtigli hollywoodi szórakoztatóipari propagandát tuszkol le a torkon, bóvli Cartier-láncot kapcsol a nyakunk köré egy rikító színű, rózsaszín masnival átkötött francia szuvenírdobozzal: a Marvel-istállóval abszolutizáló, franchise-modellt teremtő mamutcégnek legfeljebb mutatóban virító kvótaként jön kapóra egy alacsonyabb büdzséjű, hellyel-közzel eredeti sztori, melyet aztán beleilleszthet az éves premiercsomagba és tehertételként írhat le, hogy azt művelje, amihez ért – gigaeposzokat reklámozzon és vigyen sikerre. Shelby és Miles, a Ford-piackutatás, szélcsatornateszt bajnokai persze árral szemben úsznak, az utolsó nagy verseny a GT40 és a Scuderia Ferrari száguldásával – szó se róla – dinamikus, olykor katarzist is préselő, elképesztő precizitással vágott, szakértelemmel dirigált összecsapás-pillanat, ám ilyenkor ütik fel a fejüket a hiányosságok is. Josh Lucas antagonisztikus PR-rohadéka hiába próbál betartani hőseinknek, zúdulnak a fárasztó sportfilmklisék: a rátermett nej aggódó háziasszonyként szorít a férjének, xenofób amerikaiak az öreg kontinens hadonászó rajzfilmfiguráiként ábrázolják Ferrari urat és topversenyzőjét, sőt, A remény bajnoka című Ron Howard-boxnegédesség rádiónál luftot ütő papjára hajazóan Miles felesége és fia is rádiót, tévét hallgatva ujjonganak. Szerencsére Howard jó ösvényre lépett, Mangold azonban lebőg: a Hajsza a győzelemért Lauda-Hunt mentalitáskülönbségekre épített haverdrámája mellett Az aszfalt királyai bátortalan, rutinbenzin hajtotta Le Mans-csotrogány.
Matt Damon
Rendre visszásságok derülnek ki a Ford Motor Companyről, a csúnya, gonosz kapitalista trösztöt nem is a végkimenetel, hanem egy fotó marketingeszköze hozza jobban lázba. Bár Az aszfalt királyai a mítoszromboló befejezéssel szubverzív sportmozivá avanzsálhatna, csak a jól ismert pálya ezerszer bevált rutinmozdulatait ismétli ugyanazon köröket szelve, újabb engedményeket téve az egeres vállalatnak – a „based on a true story” címkével útra bocsátott presztízsművek ezúttal is kötelező záróinzertje lelkiismeretlenül a győzelmi ízre játszik, a fátyolosan néző, érzelgősen számvető főfigurákat azonban a Disney-Fox a nagy ünneplés közepette szőnyeg alá söpri. Igyekezzen bárhogy a rendező vagy az íróbrigád, Shelby és Miles a mítoszépítő fabula legkevésbé érdekes paneljei.
Az aszfalt királyai a Magyar Filmadatbázison
