1917
Sam Mendes újra Christopher Nolant imitálja, és megint bizonyosságát adja, auteur-kollégájához képest ő csak egy korrekt iparos.
Noha a végefőcím előtti feliratok igyekeznek tájékoztatni, az Amerikai szépség rendezője apai nagyapja, a trinidadi író, Alfred Mendes I. világháborús legendáriumának felhasználásával vágott bele új projektjébe, ezzel más célt is a zászlajára tűz: hatni próbál a könnycsatornára, eposzi érzelmekre apellálna, és azt közli, hogy ami lepergett a szemeink előtt, nagyon fontos, hősies, illetve vélhetően jó.
Holott az 1917 pusztán a nagy Oscar-presztízsmozik szabálykönyvét biflázza. Egyéni hangokkal jóformán nem is gazdagítja a háborús filmek zsánerét és a marketing során lépten-nyomon előtérbe helyezett „egysnittes felvétel” bőven nem olyan truváj, amellyel Mendes állította elő a spanyolviaszt (a Spectre nyitánya ügyes, de ismerős A gonosz érintése hommage-nak tűnt), mi több, ugyanezen trükkből képtelen varázslatot csiholni – rengeteg, nála jobb képességű rendező tudna élni e lehetőséggel. Újkeletűnek sem nevezhető a direktor hozzáállása: míg a Skyfall egy, A sötét lovag motívumaival cizellált 007-es kaland, új dobása a Dunkirkbe kapaszkodna, jól láthatóan annak leleményei nélkül. Experimentális, kép és hang minimalista, de annál feszültebb és innovatívabb fúziója helyett Mendes hagyományos küldetésnarratívába („Sok sikert, uraim!” – hangzik a vezényszó Colin Firth feljebbvaló-alakjától) illeszti ősi megemlékezését.
Így képtelenség érezni a főkarakterek – Schofield és Blake közlegények – totális elveszettségét, reménytelenségben való helytállásukat, Mendes kezei alatt a thriller unalomig ismert csavarok gyűjteménye, a háború történelmi vetülete pedig csak melodrámai, pátoszos lózungok sorozata. Szó se róla, briliáns az operatőri munka: Roger Deakins apait-anyait belead, vizualitása gyönyörű, ám képi fogásai ritkán helyettesítik a karakterábrázolást, a feszültségteremtést vagy a megfelelő cselekményszövést. Lövészárokba bukik alá a felvevőgép, kiemelkedik onnan, szögesdrótok veszélyes káoszába vezet bennünket – az első 45-60 perc beállítások nyelvére fordított hangulatfestészete, a feladatteljesítő bakákkal együtt lélegző publikum, a felülről, oldalról, szemből, hátulról pozícionált jelenetek telitalálatok és ezen Az ember gyermekéből vagy a Saul fiából rémlő formanyelvi megoldások sem rontanak. Ott találjuk magunkat a halálban, a bizonytalan mentőakció nemcsak Schofieldék, hanem a néző összes pórusát átitatja, Mendes csodálatosan testközelbe hozza a sár, drótok, hullák, alagutak és robbanások tengerében időző, váratlantól rettegő főhősöket.
Jobban végiggondolva azonban az 1917 történet szintjén rendkívül üres: a fabula egysnittes gimmick híján is ugyanaz maradna. Bajtársiasságról, szeretetről, testvériségről esik szó, az idevágó mondatokat, kliséket ismerjük (az „Írj egy levelet a nevemben az anyámnak!” bőgetése sem marad ki), így ha a direktor snitt-ellensnittben gondolkodna, netán agyonvágná a filmet, ugyanazt a kincstári sablontárat nyújtaná – vagyis a felszín fecseg, a mélység azonban ijesztően hallgat. Igaz, George MacKay és Dean-Charles Chapman protagonista-duója között hibátlan összhang vehető észre, zihálásuk, rohanásuk, cseresznyefaszirmok közelében zajló „male bonding”-juk idővel a totálisan kiszámítható, végül pedig unalomba fulladó szkript alárendeltjévé redukálódik. És bár Mendes kompetens, de extrákat nélkülöző rendező, illetve Deakins zseniális képvarázsló – utóbbi kamerája előtt valósággal izzik a lángokban álló éjszakai francia város szekvenciája –, mégsem esszük olyan forrón a kását – kezdve egy izgalmat kiváltani próbáló, de inkább szándékolatlanul nevetséges patkány-intermezzóval, lépésről lépésre megdől az egysnittes operatőri munka teljesítménye és blöffé válik. Robbanások, lövés és zuhanás utáni sötétség vagy effekteket igénylő vízbe zuhanás leplezik le a hamis illúziót: az 1917 végtelenbe nyúló, vágatlan játékideje beszámolók szerint rengeteg hosszú gépmozgásból és bonyolult kameratechnikából állt össze, a sorolt pillanatok azonban inkább digitális csalásokra (például vágások számítógépes egybemosására) utalnak.
Mendes és társírója ezen felül változatos filmekből kölcsönöznek, hol a Ryan közlegény megmentése előtt hajtanak fejet, de a Peter Weir jegyezte Gallipoli sem marad ki (voltaképpen annak utolsó „halálos futását” duzzasztja nagyjátékfilmmé az üzenettovábbítás narratívájával), de referenciáik is csak fáradt visszapillantgatások, nem fájdalmat, drámát építő sorsfordulatok – az 1917 generikus struktúrája csak félsiker. Lakozik benne potenciál, ám képtelen bármit is kezdeni a rendelkezésre álló celluloid-erőforrásaival. Nolannél a bőrünkön éreztük a II. világháború gránátsokkját, Mendes azonban csak a külsőségekkel foglalkozik. Ugyan végső soron mindkét rendező hőskölteményt pingál a vászonra, ami Nolannek csaknem a mozi gyermekkorába való utazás, puritán-elegáns vívmányok sokasága, az Mendesnek szimpla kalandtörténet zokogásokkal, mesterségesen kreált, de hamar lecsengő suspense-zel – keretes szerkezetű, nyugalomra lelést aláhúzó záróképén így arra eszmélünk, az 1917 nem vászonforradalom, csupán újabb jó ízlésű, óvatos-bátortalan kiszolgálása a konzervatív Akadémia döntéshozóinak.
Utolsó mentsvárként javasolhatnánk, térjen vissza Mendes a gyökereihez, hozzon tető alá egy emberi pillanatokban bővelkedő karakterdrámát, ám sovány vigasz lenne: szereplőrajzát is elnyelték a közhelyek (A kárhozat útja gengszter-családregénye óta egyre jobban), és félő, hogy a jövőben ezen már egy kevésbé ambiciózus mozival sem nagyon tudna változtatni.
Az 1917 a Magyar Filmadatbázison
