Kék Pelikan kritika
A hivatalosan animációs dokumentumfilmnek nevezett munka bőven túlmutat mindkét kategória határain. Egész estés kísérleti narratív (kor)dokumentumfilm, élőszereplős animációs hullámvasút – ez a besorolás már közelebb hozza, mi is az a Kék Pelikan.
A magyar animáció rég nem látott mértékeket öltött az elmúlt évben. Ilyen 🤏 közel kerültünk egy újabb Oscar-jelöléshez, két animációs film is döbbenetes sikereket járt be, Buda Anna Flóra 27 című rövidfilmje pedig egy Cannes-i aranypálmát tudhat magáénak.
Rófusz Ferenc és Ternovszky Béla hagyatékában ez az animációs reneszánsz a hagyományos értelemben vett rajzfilmtől, a mesétől a lehető legtávolabb áll. Amíg a Disney-Pixar ontja magából a családi szórakoztatást és a gyermeknyelvre egyszerűsített traumafeldolgozást, itthon olyan kreatív koncepciók kapnak szárnyra, mint amilyen Cseh Tamás és Bereményi Géza indiántörténetektől inspirált, Gauder Áron tolmácsolásában készült társadalmi tudattágítója, a Kojot négy lelke vagy a Műanyag égbolt sötét és revelatív disztópiája.
A rajzfilm nem csak a gyerekeké. Ez a magyar animációs újhullám pedig egyfajta elemelt, és szokatlanul szabad, innovatív kifejezésmódot ad az alkotók kezébe, amelyre ma játékfilmes keretek között kétségtelenül esélyünk sem lenne.
A rajzfilm nem csak a gyerekeké
A Kék Pelikan ennek a „mozgalomnak” legújabb szülötte, ami bár eltérő eszközökkel, de szintén társadalmunkról és rólunk fogalmaz meg ébresztő jellegű gondolatokat.
Csáki László egyetemi oktató, rendező és animátor első animációs nagyjátékfilmje a műfaji keretek lebontásával hozta létre a filmet, ami a filmes adatbázisok kategorizálási rendszereinek is feladja a leckét.
A hivatalosan animációs dokumentumfilmnek nevezett munka bőven túlmutat mindkét kategória határain. Egészestés kísérleti narratív (kor)dokumentumfilm, élőszereplős animációs hullámvasút – ez a besorolás már közelebb hozza, mi is az a Kék Pelikan.
A film-médium határait a rövidfilmjeiben is folyamatosan feszegető Csáki egy több mint tíz év hanganyagaiból és felvételeiből összeállított történetet mesél el, ami amellett, hogy a könnyesre nevetés forrása is lehet, meglepően precíz módon ragadja meg a 90-es évek korszellemét és azt a magyar furfangnak nevezett jelenséget, ami nem csak a szabályok kreatív kihágásában, de a művészi megnyilvánulásokban is kulcsszerepet tölt be a nemzeti korpuszban.
A 90-es évek korszelleme
A Kék Pelikan a rendszerváltás után kialakult, szabályok nélküli szabadság élményét hívja elő egy közel tíz éven át tartó jegyhamisítási csínyből lett valódi, diákok által üzemeltetett „bűnhálózat” kialakulásán keresztül.
„Ez is egy sztori, ami csak itthon történhet meg.” Mondhatnánk jogosan, és a nemzetközi MÁV-jegyeket Domestossal hamisító trió története hallatán nehéz lenne ennek ellentmondani.
A valós személyekkel, napjainkban (pontosabban 2011 és 2021 között) rögzített interjúk, és színészek által szinkronizált, dramatizált jelenetek észrevétlenül ötvöződnek egy sodró erejű sztori-folyammá. Csáki László – aki mellesleg a 90-es években saját maga is kapcsolatban volt a filmben megszólaló jegyhamisítókkal, sőt, „szolgáltatásaikat” is igénybe vette anno – a hangfelvételeken rögzített interjúk készítése során döntött úgy, hogy az egyetlen igazán hiteles módja a történetek átadásának az, ha a szereplők maguk mesélik el őket. Ez volt talán az első a döntések közül, ami a Kék Pelikant egy remek filmből a 90-es évek magyar életérzésének talán leghitelesebb és legszerethetőbb manifesztumává tette.
Tíz év beszélgetései kellettek ahhoz, hogy a filmben elhangzó történetek interjú-formátum helyett inkább egy baráti kocsmázás nagy sztorizásaihoz hasonlítsanak, annak minden hitelességével és komikumával.
Mert hogyan máshogy jöhetett volna létre például az a felejthetetlen montázs, amiben a három hősünk a hamis jegyekkel utazás szabályait sorolja, köztük olyan írók által kitalálhatatlan megszólalásokkal, mint: „Jegyet nem hagyunk a kalauznál. Ha azt látod rajta, hogy gyanút fog, akkor el kell tőle venni és meg kell enni a jegyet. Kész.”
Ahhoz, hogy ennyire emlékezetes feldolgozás szülessen, szükség volt még egy kulcsfontosságú alkotóelemre: a rendkívül kreatív vizuális stílusra.
Az animáció és a valós felvételek ötvözése közel sem újkeletű filmes eszköz – ezt az 50-es évek óta számtalan példa bizonyítja – a Kojot négy lelke filmet is jegyző Cinemon stúdióban azonban olyan megoldások születtek, ami minden túlzás nélkül nevezhető reformatívnak. Az animált jeleneteket korabeli homevideo-stílusban forgatott (és zseniális módon összemontírozott) mozzanatok hívnak életre oly módon, hogy a néző előtt hamar összemosódik a két technika egyetlen, szétválaszthatatlan stílusjeggyé.
Ezt a könnyed, erőfeszítés nélküli, szabad életérzést, amit Csáki filmjének vizualitása előhív bennünk, utoljára a klórszagú 90-es években tapasztalhattuk meg. Aki ekkor ezt át is élhette, annak nosztalgiával felitatott önreflexió, aki pedig nem, annak FOMOval fűszerezett komikum; egy azonban biztos: a Kék Pelikan után többé senki nem fog ugyanúgy tekinteni egy palack Domestosra.
