Interjú Hajdu Szabolccsal
Március közepén mutatták be Hajdu Szabolcs legújabb filmjét, a Kálmán-napot. Az Ernelláék Farkaséknál című nagysikerű filmje trilógiává bővül, a harmadik majd ősszel jön, Egy százalék indián címmel. A házassági trilógia középső részének, vagyis a Kálmán-napnak a szereplői Hajdu Szabolcs, Tóth Orsi, Földeáki Nóra, Gelányi Imre és Szabó Domokos.
Hajdu Szabolcs – Fotók: Tamás Dorka
Hajdu Szabolccsal beszélgettünk a Kálmán-nap kapcsán, de szóba jött a filmkészítésből jött siker és kudarc, hogy mi érdekli igazán, s hogy miként hagyja el itthoni „tennivalóit”, és hová költözik hamarosan…
Korábban úgy fogalmazott, a trilógia történetét valójában már 2019-ben lezárta saját magában. Ennek tükrében nem túl megterhelő lelkileg, hogy most mindenhol erről „kell” nyilatkoznia?
Lelkileg nem, sokkal inkább fizikailag. Bár fel vagyok készülve az ehhez hasonló, filmpromóciós időszakra, hiszen már volt jónéhány bemutató itthon is és külföldön is, viszont most összetorlódott számos másik üggyel. Miközben zajlik a Kálmán-nap bemutatója körüli szervezés, egyeztetés, közönségtalálkozó, addig párhuzamosan egy másik filmet csinálok, színházi előadásokban játszom, és új projekteket készítek elő. Régen ez úgy zajlott, hogy az adott film bemutatója után csak jóval később jött a következő nagy feladat. Akkor még gyerekeim se voltak, viszont együtt voltam Orsolyával (Török-Illyés Orsolya), aki mindenben segített.
Kell, hogy ennyire pörögjenek a dolgok?
Nem láttam előre, hogy majd így jön ki a lépés, annál is inkább, mert nem személyes, hanem forgalmazói döntés, hogy a film mikor kerül bemutatásra. Nem sejtettem, hogy a premier időszaka majd ennyire összetornyosul.
A Fehér tenyér című filmje kapcsán egykor úgy nyilatkozott, azzal, hogy elkészítette, felnőtté vált. A szóban forgó trilógia is valamilyen mérföldkő lehet a személyes, privát életében?
Igen, úgy hiszem, ez egy lényegi kérdés: határkövekké váltak ezek a filmek az életemben, ami a személyes fejlődésemet illeti. Ha a Fehér tenyér a felnőtté válásom, akkor a trilógia a második felnőtté válásom. Az elsőt valahogy úgy definiálnám, hogy gyerekből felnőtté váltam, most pedig a kora felnőttből érett felnőtté lettem.
Milyen érzés ez az állomás?
Alapvetően inkább felszabadító, hiszen mindig jó érzés, ha szembesülsz félelmekkel, szorongásokkal, amelyek abból fakadtak, hogy vagy nem voltak kimondva a dolgok, vagy csak félig. Ha végre kimondjuk, elsőre sokkoló lehet, később mégis megnyugtató.
A Kálmán-nap is sokkoló. Hogyan tudja ennyire pontosan látni az embereket?
Érdekes, hogy kérdezi, mert éppen erről beszélgettem nemrég a lányommal: a közelmúltban a kezembe akadt egy fotó, ahol Debrecenben, az általános iskolai évektől búcsúzunk éppen, s abban a pózban állok, amelyikben a lányom és a fiam szokott állni, ha erősen figyelnek valamit. Egész eddigi életemben lehurrogtak ezért a fókuszálásért, s rám szóltak, hogy nem kellene ennyire „bámulni” az embereket. Ez valami irányíthatatlan gyermeki kíváncsiág, elmerülés. Nem gondolnám, hogy ilyenkor tudatosan rögzítem a történéseket, de ha írni kezdek, minden előjön az említett élményekből. Úgy is mondhatnám, hogy nem esik nehezemre jeleneteket, dialógokat megfogalmazni, vagyis beszéltetni a karaktereket, s talán egyre finomabban tudom a szereplők motivációját kidomborítani. Ha nekiülök egy szövegnek, nem vagyok tudatos, inkább úgy mondanám, hogy előtte megfogalmazom magam számára azt a keretrendszert, amin belül majd dolgozom. Olyan ez, mint a főzés: adott összetevőkből próbálom a lehető legjobbat kihozni.
„Olyan ez, mint a főzés” – Kálmán-nap
Alapanyag van a filmhez is, de recept?
Az valóban nincsen. Sőt, a saját – korábbi – filmjeim tapasztalatait sem tudom az újabbakba integrálni. Ha mégis kísérletet teszek erre, hamar kiderül, hogy nem működik, mert az idő múlik, s mindig a korhoz képest kell újat kitalálni.
Ilyen gyors lenne a változás?
Szerintem nagyon. S közben te magad is változol: vannak olyan alkotók, akik dédelgetnek bizonyos filmterveket, s amikor elolvasom, rájövök, hogy öt-tíz éve még működött volna, ma már bizonyosan nem. Sok minden lehet, ami miatt nem működik a film, így a ritmusa, az atmoszférája, és az, ha elment felette az idő.
Az Ön filmjei mitől működnek?
Próbálom a jelen pillanatát a lehető legpontosabban megragadni. Ez kihozhat valami jó optimumot az emberről, ugyanakkor a filmjeim nem olyan régiek, hogy kiderülhessen, vajon érvényesek-e úgy is, hogy rajtuk van az idő pora. Nem mondom, hogy tudatosan az örökkévalóságnak dolgozunk, de az biztos, hogy a dolgok legmélyebb igazságát keressük, s amikor az ember ezt keresi, akkor a legelemibb megoldásokhoz jut. Egy érdekes és őszinte beszélgetés a régmúltban ma is ugyanolyan érdekes, mint abban a korban, amikor elhangzott. Fontos, hogy ne az én személyes, alkotói, szerzői egóm irányítsa a dolgokat, mert akkor idejét múlttá válhat az egész. Engem mindig jobban érdekelt a másik ember; hamar tisztába kerültem azzal, hogy ki vagyok, soha nem kellett a visszacsatolás, nem úgy, mint akiknél néha látom, hogy megbolondulnának egy díjért. Nyilván nekem sem esik jól, ha valami nem jön össze, de sem a siker, sem pedig a kudarc nem ül rám évekig.
„Sem a siker, sem a kudarc nem ül rám évekig”
Ez a fajta alázat a sportmúltra is visszavezethető?
Bizonyosan. A tornában már nyolcévesen elkezd az ember versenyezni, s miközben egyedül vagy, egyedül teljesítesz, addig a megítélés teljesen szubjektív, hisz pontozásos. Hamar megszoktam, hogy vagy tetszel a másiknak, vagy nem. Ma, a művészetben megteszek minden tőlem telhetőt, és körülbelül tisztában vagyok azzal, mik a hibáim, mik az erősségeim. El tudok számolni mindennel, amit teszek. Ahogy a siker után is tiszta lappal kell kezdenem mindent, úgy a kudarc után is. A Délibáb című, 2014-es filmemre nem lehet mondani, hogy sikeres volt. Alig látták, aki pedig látta, nem volt éppen elégedett. Hamar túl tudtam lendülni, és a legdrágább film után jött is két év múlva az Ernelláék Farkaséknál, a legolcsóbb.
A premier előtti vetítésen néhány napja úgy fogalmazott, ha a Kálmán-nap párbeszédei ismerősek lennének, akkor az azért van, mert logikusan épülnek fel. Ebből egyenesen következik, hogy tanul a saját szövegeiből?
Úgy mondanám, hogy visszafele tanít. Bevallom, nagyon jó érzés a szövegeken dolgozni, szeretek új dolgokat felfedezni, és kifejezetten szórakoztat is. Viszont alkotás közben sose látom, hogy milyen végső jelentése lesz a teljes műnek. Hiába sejtem, hogy technikailag működik a dolog, hogy rendben van a dinamikája, van mélysége, finomsága, kábé minden egy helyen van, mégis csak akkor tisztul ki a kép, amikor a hozzáértő kritikusok írnak egy értelmezést a filmről.
Érte olyan kritika a Kálmán-nap kapcsán, ami meglepte?
Fáy Miklós írt egy rövid, ám annál velősebb véleménycikket. Arról beszél, hogy a filmnek rendkívül komor az üzenete, de vajon érdemes-e magunkkal vinni? Nem mondom, hogy meglep a „komor üzenet”, bár, amikor írtam, nem volt ennek kifejezésére direkt törekvés. Fáy azt is írja: „a jelek szerint jó házasság nincs, csak magáncella vagy közös cella”. Elhidegült párokról készítettünk filmet úgy, hogy közben az egyik legerőteljesebb üzenet, hogy lehet szeretni a másikat, és önmagunkat. A szereplők azt érzik, öregszenek, és az élet már nem tartogat számukra semmit. Mindezt úgy érzékelik, hogy közben fizikailag aktívak. A szeretet kimutatásának hiánya bukkan fel, ahogy Fáy levonta a konklúziót: „Talán helyettünk szenvednek.”.
Számomra a film arról is szól, hogy kommunikáljuk egymás felé a problémákat, mielőtt már késő…
Igen, a film erre is utal, noha úgy hiszem, valójában ennek sajnos nincsen következménye. Azt gondoljuk egy konfliktus során, hogy holnapra jobb lesz, mert csak épp rossz hangulatban vagyunk, de majd másnap minden kitisztul. Az ember ezeket görgeti maga előtt, majd egy tisztább pillanatban kimondja, hogy mi a helyzet. Aztán, hogy jobban érezd magad, megint elodázódik. A film egyébként azt mutatja meg, hogy miként nem szokott lezárulni egy ilyen történet.
Az Egy százalék indián, ami ősszel lesz bemutatva, már készen van?
Holnap megyek a kontrollvetítésre. Remélem nem szúrtak el semmit. Én megtettem mindent, ami az én dolgom volt, de például a Kálmán-nap végén lévő dalnál sem stimmel minden, bízom benne, hogy a premierig megcsinálják. A dalból csupán egy perc húsz másodpercet tudtunk megvenni, mert ha az egészet megvásároljuk, az a teljes film költségvetésének a felébe került volna. Viszont technikailag valahogy nem jól megy rá a főcímre. Visszatérve a kérdésre, az Egy százalék indián jóval nagyobb tétekkel és dinamikákkal dolgozó film lesz, a három közül a legszélsőségesebb. A Kálmán-nap a legcsendesebb, legfinomabb, legeszköztelenebb a három közül.
A legcsendesebb, legfinomabb, legeszköztelenebb filmem a három közül
Mostanában úgy nyilatkozik, levegőt szeretne venni, új dolgokat keresni. Mire gondol?
Még egy kis ideig úgy tűnhet majd, mintha rendkívül aktív lennék Magyarországon, hiszen az elmúlt évek munkái most kerülnek közönség elé. Idén öt film főszereplőjeként láthatnak a nézők, olybá tűnik, hogy itthon vagyok száz százalékig, ehhez képest a teljes januárt Mexikóban, a februárt Olaszországban töltöttem. Kint filmeket készítek elő, emellett olyan nemzetközi színházi struktúrát próbálunk kialakítani, amelybe bekapcsoljuk a saját társulatunkat is. Olyan, mintha aktív lennék, de rég nem vállaltam itthon új feladatot.
Hol él?
Hamarosan kétlaki leszek, félig itthon, félig pedig Olaszországban élek majd.
Nagyon más kint dolgozni?
Inkább úgy mondanám, hogy a közeg miatt teljesen új dolgok jutnak az eszembe filmkészítőként. Izgalmas környezetben jó alkotni, és ismétlem, ha saját magamat érdekelném, akkor valószínűleg Mexikóban is ugyanaz jutna az eszembe, mint Magyarországon. A saját berögzült prekoncepcióim, az ideológiáim, a projekcióim. Szeretem magam kiszolgáltatni a hatásoknak, amik körülvesznek, hiszen mozgásban tartanak, inspirálnak. Egyébként nem mondanám, hogy majd újként ér a kinti munka, hiszen a filmjeim nagy részét eddig is külföldön forgattam, és próbáltam mindig kontinenseken átívelő filmeket készíteni. A trilógia persze kivétel, annak nem húztam ki a geográfiai dinamikáját, így viszont úgy döntöttem, belemegyek a mikrovilágába, kinagyítom azt az aprónak tűnő életképet, ami a Kálmán-nap lényegi helyzetét így megvilágítja.
Egykor, 2010 körül úgy fogalmazott Jancsó Miklósról, megerősítette abban, hogy hagyja el az országot. Ma is vannak olyan emberek, akiknek a véleményére ilyen mértékben hallgat?
Azt vettem észre, hogy a nagy értelmiségiek már meghaltak, s most sajnos úgy érzékelem, én vagyok az, akihez odajönnek. Van összehasonlítási alapom, ezért tisztában vagyok vele, hogy régen az értelmiségi embereknél tényleg úgy nézett ki a reggeli kávé mellett az asztal, hogy közben a Le Monde, a The New York Times volt kiterítve, amiket eredeti nyelven olvastak, hogy képben legyenek mindennel, ami nem is feltétlen az ő szakterületük. Ma jobban látom a szemellenzős viselkedést, folyton meglep, hogy a nagy íróknak mennyire kommersz a filmes ízlésük, és sorolhatnám… Közben valószínűleg az én zenei ízlésemet is sok zenész kommersznek találná. Nincs átjárás a különböző művészeti ágak között. Emlékszem, hogy amikor Jancsó halála előtt két héttel jártam nála, lengyel nyelvészeti könyvet olvasott…
„Nem csak az a dolgom, hogy elvégezzem a feladataimat, társadalmi szerepem is van”
Ön egyszer úgy nyilatkozott, ha túl sokáig járja az erdőt, egy idő után hiányozni kezd a kultúra, és már-már késztetést érez, hogy művelődjön. Eszerint törekszik minden területen képben lenni?
Annál is inkább, mivel nem csak az a dolgom, hogy elvégezzem a feladataimat, hanem társadalmi szerepem is van, például ebben a pillanatban, ahogy beszélek Önhöz: tudnom kell, mit mondok, amikor a kultúráról, vagy akár az oktatásról beszélek. Korántsem esik nehezemre a kíváncsiság, az érdeklődés, miközben nyilván adódnak olyan „kötelességek”, amelyek nem feltétlen kívánatosak. Ilyen a legújabb Petőfi-film megtekintése, viszont ahhoz, hogy tudjak majd róla beszélni, látnom kell.
Mit kívánhatok ebben a sűrű időszakban?
Hogy legyen időm megélni minden jót és rosszat is, ami történik. Amikor csupán vagyok, és átgondolok mindent, hiszen erről hajlamos vagyok megfeledkezni. Áprilisban talán ennek is eljön az ideje.
