dráMA 12. – Kortárs Színházi Találkozó Székelyudvarhelyen
Legfőképp azt a kérdést járja körül, mint annyi más produkció ezen a fesztiválon: minek a színház, hol a színész és hol a szerep határa..
Fotók: Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely
Valami megváltozott 2020 óta. Semmi sem biztos, évek óta bejáratott fesztiválok, rendezvények sorsa válik bizonytalanná. Ahogy az immáron 12. székelyudvarhelyi dráMA Kortárs Színházi Találkozó is kénytelen volt kihagyni a tavalyi évet, és az idein is érezhető volt az újrakezdés nehézsége. Bár a program gazdagsága, színvonala elfeledtette mindezt, de mégis más hangulatú volt. Kevesebb vendég, kevesebb ott alvó társulat, kevesebb éjszakába nyúló beszélgetés. S bár fontos része mindez egy fesztiválnak, elismerem, enélkül is izgalmas dolgok találkoztak össze.
Hogy a végén kezdjem, volt idén is drámapályázat, és a drámaírókból, dramaturgokból, kritikusokból álló zsűri több tucat friss kortárs dráma elolvasása után választotta ki azokat a győzteseket, akiknek a pályaművét be is mutatja a versenyt kiíró két színház: a nagyváradi Szigligeti Színház és a vendéglátó udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, sőt még kötetben is megjelennek majd. A hagyományokhoz híven most is háromféle kategóriában lehetett indulni: a Debütben azok, akik még sohasem publikáltak drámát, illetve nem mutatták be azt. A DráMAíró-ban azok, akik már más művükkel korábban megmutatkoztak, a DraMAutor-ban pedig román nyelvű alkotásokkal. A pályázat kiíróit is meglepte a jelentkezők nagy száma, összesen 134 drámaszöveget olvastak el a bírálók, a kategóriákat illetően 40 – 62 – 31 arányban. Az értékeléskor kiemelték, örömteli, hogy ilyen sokan vannak, akik fontosnak tartják, hogy színpadi figurákat teremtsenek, hogy színháziul gondolkodjanak arról a világról, amiben élünk. Meglepetés volt a jeligék feltörésekor, hogy a DráMAíró kategóriában a megosztott 2. helyen (első helyet nem adtak ki) Polgár M. András Mielőtt a kakas című műve az Ikaroszszal osztozott, amely annak a Szálinger Balázsnak a verses drámája, akinek már játszotta művét a Tomcsa Sándor Színház. De ugyanebben a kategóriában keltett feltűnést Lovassy Cseh Tamás Bizalom utcája, mely egy máig földolgozatlan nagyváradi trauma szálait igyekszik kibogozni dokumentarista eszközökkel. A Debütben Mihály Zsombor A helyi című műve tarolt, mely egy jól ismert udvarhelyi esetet dolgozott föl. Ahogy a mai romániai valóság az ihletője Rácz Aliz Harmadnapra című groteszk komédiájának is. A DraMAutor-ban igazi meglepetést okozott, mikor kiderült az első helyezett neve, azé a Radu Popescué, aki már a korábbi dráMAzatokon is nyertes volt, idén pedig a szintén jeligés mesedarabjáért a különdíj is őt illette. Úgy látszik, Popescu és a bírálók nagyon hasonlóan gondolkodnak arról, milyen a jó kortárs dráma.
Schiller: Haramiák – Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely
Visszaugorva a fesztivál elejére, idén ez sem a megszokott módon kezdődött, hanem egy különleges előestével. A házigazda Tomcsa Sándor Színház erre az alkalomra időzítette a Haramiák-előadásuk premierjét. Igaz ugyan, hogy Schiller nem kortárs szerző, de dühös, lázadó hangvételű műve, különösen Térey János friss, mai nyelvezetű fordításában, a román színházi fenegyerek, a színész, rendező, színészpedagógus Florin Vidamski intenzív képekkel dolgozó rendezésében a közel 200 éves dráma nagyon is korszerűvé vált a Tomcsa színpadán. Hosszú lista fölsorolni a szereplőket, az egész társulat a színpadon, valamennyien nagyszerűek, mégis kiemelem a dráma főszerepét, Karl Moort játszó Barabás Árpádot, aki igazi nagy formátumú színésszé érett az utóbbi években. Ahogy a Tomcsa társulata is egyre erőteljesebb, hatásos, fontos előadások születnek, melyeket a szakma és a közönség is díjaz. Ezért is bizonyult jó ötletnek ezzel indítani a dráMA találkozót, aminek az idei vezérgondolata a „közös emlékezet”. A fesztivál arculata is ennek mentén alakult, a színház is és a város is tele van a színészek gyerekkori fotóival, az előadások pedig mind kapcsolódnak ehhez a tematikához.
Érdekes ez a tematika. Amennyire jellemző a szubjektivitás az emlékezésre, úgy tűnik el a drámai szöveg az előadásokból. Vagy kifejezetten a próbák során született szövegekkel találkozunk, vagy regényadaptációval, vagy versekből szerkesztett műsorral. Akadt azért „igazi” dráma is, többek közt Visky Andrásé, Szőcs Gézáé, Giannina Cărbunariué vagy Halász Péteré.
Hol a színház (határa)?
Ebből a prespektívából emblematikus a nyitó előadás, a fura címével együtt: Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott. A színpadon egy nagy, családi ebédlőasztal mellett beszélget egy pár, szakítsanak vagy ne – miközben a színpad fölött látjuk őket hátulról is – vetítve. Más szög, más részletek – aztán többen lesznek a szobában, valami megbeszélésre érkeznek – s a néző egyre inkább bizonytalanná válik, hogy próbát néz, előadást, mozit, vagy valami különös kísérletet. A rendkívüli humorú előadás végül is azokat a kérdéseket boncolgatja, mi a színház, miért hisszük el, amit a színpadon látunk, mi a különbség a színpadi szöveg és a hétköznapi beszéd közt, mi a kapcsolat a színész és a szerepe közt. Van egy önmagában is izgalmas történet, melynek szálai a legsötétebb Ceauşescu-időkbe vezetnek, egy megrázó abortusszal a középpontban – de a színészek közben ki-kilépnek a szerepükből, önmagukat és a többieket is kommentálják. A legmulatságosabb, mikor a színészek egyike annyira azonosul a szerepével, hogy nem képes visszatalálni a valódi lényéhez. Közben a színpad fölötti vásznon a kamerák segítségével fordítva is látjuk mindezt, sőt, belátunk a „takarásba”, technikai részletek lelepleződnek le. Látható, hogy az előadás kitalálója, írója, rendezője filmrendező. Adrian Sitaru számos kisfilm rendezője, melyek közül a legismertebb számos díjjal jutalmazott Valuri (Hullámok). Művészi gondolkodásmódja remekül találkozott össze a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatával, akik már szokva vannak az efféle játékmódhoz, színházcsináláshoz, többek közt Hajdú Szabolccsal is gyakran dolgoznak együtt. Emlékezetes többek közt Molnos András Csaba, aki nem képes kilépni a szerepéből, vagy Kiss Attila ügyelőként, Mátyás Zsolt Imre egyenesen Balázs Attila igazgatóként jelenik meg, ahogy izgalmasak a színpadi család tagjainak szerepében a többiek is, Lőrincz Rita, Kocsárdi Levente, Jancsó Előd, Vajda Boróka. Talán a történetmesélés szempontjából Tokai Andrea figurája a legkülönösebb, mintha a múltból, a szereplők képzeletéből lépne elő. Cári Tibor zenéje képes a groteszk és naturális világ összekeveredésének humoros fölerősítésére.
A temesváriak előadásának egyenrangú szereplője a technika, a vetítés, míg a kolozsvári Reactor főszereplővé tette. A Baladele memoriei (Az emlékezés balladája) különleges keveréke a dokumentum és az experimentális színháznak. Ionela Pop 69 éves nyugdíjas hétköznapi meséje magáról és a környezetéről, miközben a háttérben a Reactor két színésze-technikusa dokumentál archivál, fölidéz (Nicoleta Esinencu, Doru Taloş) – vagyis különféle audiovizuális eszközökkel játsszanak, ami az esetlegesség, véletlenszerűség érzetét kelti. Ráadásul Udvarhelyre nem is tudott eljönni Ionela Pop, csak a bejátszott hangjaként volt jelen, mégis plasztikusan el lehetett képzelni őt. Megrendítően hétköznapi emberi történet, családi viszonyokról, barátokról és hivatali packázásról, miközben elgondolkodtat azon, mi van akkor, ha már főhős sincs, vagyis egyáltalán kell-e manapság főhős? Az előadás a színház határait feszegeti, a színház lényegét piszkálja, azt a kérdést, hogy egyáltalán mitől színház a színház.
Lázadni veletek akartam – Yorick Stúdió – Sebestyén Aba és László Csaba
Másképp, de mégis fontos része a technika a Lázadni veletek akartam című előadásnak is, mely a marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkciója. Bódi Attila önéletrajzi elemekkel keveredő regénye volt az ihletője, mely a Ceauşescu-diktatúra utolsó heteibe vezet, három öntörvényű tizenévesről szól, akik ugyan életfelfogásukban különböznek egymástól, de imádnak együtt lenni, hülyéskedni. Ám a diktatúra még ennyit sem tűr, ennyi különbözni vágyást sem, s a számukra kamaszos-lázadós játéknak induló időtöltés véres megtorlásba végződik. Egyikük belehal, másikuk külföldre menekül, a harmadikuk cinikus politikus lesz. (Minderről már a nyári gyulai vendégjáték kapcsán elemzően írt Rosznáky Varga Emma.) A Barabás Olga készítette színpadi adaptáció megőrzi a regény hosszú monológjait, ami dramaturgiailag segít abban, hogy különböző nézőpontokon keresztül lássuk meg ugyanazt. Sós Beáta látványtervező mindezt látszólag üres, mégis praktikus térbe helyezi, mintha valami retrókocsmában lennénk, a szereplők ruhái is a nyolcvanas években visznek, miközben jól is jellemzi egyéniségüket. De nemcsak ettől válik színházzá a regényszöveg. Az előadás teljes értékű része a technika: a vetítés, a koncerteken szokásos arc-kinagyítások, a játék különböző pontjainak fénnyel való kiemelése – többek közt ezek azok az elemek, melyek miatt nemcsak megelevenedett hangoskönyvet látunk. (Kovács Attila fénytechnikus, Incze Róbert hang, Cári Tibor és Szász Csaba zene.) Mindehhez lebilincselően impulzív színészi játék járul. László Csaba fájóan szépen teremti meg az ingatag jellemű, ám jó szándékú kamaszt, Sebestyén Aba – aki az előadás rendezője is – mintha a Szeretik a banánt, elvtársak? történetének apafiguráját keltené életre ezúttal. Sebestyén Abáról tudjuk, hogy otthon van ebben a fajta színházi világban és jól is áll neki. Szász Csaba – akinek szövege nincs, aki a gitárjával van jelen, és ez a történetmesélés ideje szempontjából is remek ötlet, hisz ez a figura ekkor már nem él. A halott barát csak a vetítés és a zene által van jelen, Szász Csaba arcával és virtuóz gitárjátékával.
aritmia.doc
Komplex színház születik a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum versműsorából is, pedig épp erről gondolhatni, hogy tipikus pódiumműfaj. (Bár az utóbbi években az Örkény Színház is rácáfolt erre az Anyám tyúkjával.) Az aritmia.doc című előadás is ezen az úton jár, ahol a puritán tér és a színészi jelenlét élő színházat teremt. A zene, a szöveg és a kép izgalmasan olvad eggyé. Az már önmagában is nagyszerű, hogy van egy társaság, aki meg akarja szólaltatni a körülöttük élő erdélyi kortárs költőket, azokat, akik a mai életérzéseket közvetítik. Kolcsár József rendező irányításával a színészek (Benedek Ágnes, Korodi Janka, Pálffy Tibor, P. Magyarosi Imola, Pignitzky Gellért, Szalma Hajnalka, Vass Zsuzsanna) végül hét költőt választottak ki: André Ferencet, Horváth Benjit, Káli Ágnest, Kulcsár Árpádot, Láng Orsolyát, Ozsváth Zsuzsát, Serestély Zalánt. A legidősebb közülük 34 éves, a legfiatalabb pedig 25. Egy generáció hangja. A bensőséges térben baloldalon furcsa jelmezekben a Prezeng nevű improvizációs zenekar három tagja, akik nemcsak zenélnek, hanem a színpadi játék részesei is, igaz, ketten, Kónya Ütő Bence és Fekete Zsolt színészek is, de Bocsárdi Magortól sem idegen a színpad. Jobb oldalon a divatbemutatókról ismerős kifutóféleség, a térben néhány szék, mikrofon – a háttérben pedig különleges képzőművészeti installációnak is fölfogható vetített képek, hangulatok, melyek között föl-fölbukkannak a költők arcai – de lehetne közülünk bárki is, mert egy-egy felnagyított tekintet, arcrészlet, mozdulat ezt az érzést erősíti. Az elhangzó versek tartalmukban lazán kapcsolódnak egymáshoz, de a mögéjük teremtett világ, ez a 21. századi tükör egységes színházi élménnyé varázsolja mindezt.
Egyszemélyes magány
Fekete Zsolttal amúgy már három nappal előtte is találkozhatott a dráMA közönsége a Perkucigó című koncertszínházi „stand-up-jával”. (A cím egyébként szójáték, mely a perkuciós – ütő – hangszer és a cigány, cigó szavakból rakott össze Fekete Zsolt.) Eldöntetlen műfajú előadás, a dokumentumszínházra is hajaz, de azt az érzetet is kelti, mintha Fekete Zsolt mindezt ebben a pillanatban fogalmazná meg, személyesen a nézőtéren ülőknek. Emberi sors, felemelő példázat arról, hogy romániai magyarként, eltitkolt cigányként, a mélyszegénységből is lehet merni nagy dolgokról álmodni, és talán még akár a színművészeti egyetemre, vagy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatába is eljutni. Fekete Zsolt hol mesél, hol dobol – remekül használva a Székely Csaba által írt szöveget, melynek fő erénye, hogy egyszerre hat spontánnak és művinek, de még a Székely Csaba-i fordulatok is fölismerhetőek, mint az ismétlések, a fordulatok, a meglepetések. A hétköznapi beszédmód remekül egészül ki a cizellált irodalmi nyelvezettel ugyanúgy, mint a különféle ütőhangszerekkel is. Ez utóbbiban is remek alkotótársa volt Fekete Zsoltnak Kónya Ütő Bence, aki a vizuális és virtuális anyagokat is kezelte. Az Perkucigó társrendezői Bordás Attila és Dávid Péter.
Ahogy Fekete Zsolt egyedül van a valamilyen egészségügyi intézményt idéző fehér csempés térben, úgy van ezzel a személyes magánnyal Tamás Boglárka is a Perszében, melyben egy női sorsot mutatnak föl. Az előadás ugyan szövegcentrikus (Tamás Boglárka és Tamás Gyopár írása), de ahogy a színésznő a piros ruhájával és néhány székkel, asztallal betölti a teret – és ez alkalommal is mindehhez a vetítés és a zene! járul (Ferenczi Zoltán) –, teljes értékű, katartikus színház születik.
Magukban vannak az üres térben és a vetítővászonnal Elena Popa és Fatma Mohamed is, akik szöveg nélkül, a testükkel – és a vetítővászon képeivel, narrációival mesélnek arról, mit gondolnak a világról, a világban élő ember esélyeiről. A Destin(s) címe is szójáték – a destin sorsot jelent, a zárójelben lévő s-től pedig kifáradt, ernyedt lesz a jelentése –, mely azt az előadás sugallta gondolatot erősíti, hogy magunk vagyunk felelősek azért, ami történik velünk. Egyedül a térben, de mindannyiunkról szólva.
A személyes magány jelenik meg a covid alatt kényszerűségből született kirakatszínházban is, amit a dráMA közönsége számára újítottak föl a Tomcsa színészei. Rövid kis egyszemélyes színházak, sok keserűséggel, remek humorral. A Tomcsa egy-egy színésze egyedül teremt egy egész világot a maga kirakatában.
Kész szövegek
Visky András: Pornó – Sinkó Ferenc és Imre Éva
Természetesen a dráMA idején, mely a kortárs szövegek fesztiválja, voltak „igazi” drámák is, de ezúttal ezekről írok a legkevesebbet, hisz ezekről már korábban részletesen beszámolt az Art7. Ahogy Visky András Pornójáról a tavalyi gyulai Erdélyi hét kapcsán, Szőcs Géza Raszputyinjáról a kisvárdai fesztivál kapcsán, ahogy Halász Péter Gyerekünkjéről is. A Csiki Játékszín Hatházi András rendezte Gyerekünk a dráMA programjában azért is érdekes, mert valójában az előadásban csak kiindulás a szöveg – ahogy egyébként a 2000-es években az Új Színházban készült eredeti változatban is az volt, és legfőképp azt a kérdést járja körül, mint annyi más produkció ezen a fesztiválon: minek a színház, hol a színész és hol a szerep határa.
A nagyváradi Szigligeti Színházban Tóth Tünde rendezte Giannina Cărbunariu groteszk drámáját, A tigrist, mely nyáron már nagy sikert aratott a szegedi Thealter Fesztiválon. A történet valós alapja annyi, hogy 2011 decemberében megszökött a szebeni állatkertből egy tigris. A többi már Cărbunariu fantáziája, ahogy a tigris bolyong a városban, és mindenféle emberekkel találkozik – ebből egy társadalom teljes képe rajzolódik ki. Az alkotók a mockumentary play (álfestmény játék) műfaji meghatározást írták a színlapra – megint egy szójáték, mely a documentary szót is fölidézi! –, melyben öt színész, Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám és Trabalka Cecília a kabarék nemes hagyománya mentén fergetegesen szórakoztató, mégis az élet és a színházcsinálás nagy kérdéseit boncolgató előadást hoz létre.
Voltak még filmek is a dráMA-n, többek közt Hajdú Szabolcs többszörösen díjazott alkotása, az Ernelláék Farkaséknál, díjnyertes kisfilmek a mai magyar és román valóságról, a Tomcsa Sándor Színház Uniter-díjas filmszínháza Beckett-adaptációkkal.
És koncertek is, például a Tomcsa színészzenekara, vagy a budapesti Ivan & the Parazol. Ezzel a fesztiválszervezők a fiatalokat igyekeztek becsalogatni a színházba, és ez sikerült is nekik.
Befejezésül nem bírom nem megjegyezni, hogy nagyon hiányoztak az idén kísérletképpen bevezetett (vagy inkább kivezetett) szakmai beszélgetések az előadások után. Hisz ezeknek az eseményeknek ez talán a legfontosabb eleme, itt van lehetőség megosztani a gondolatokat, észrevételeteket a látottakról, és találkozni az alkotókkal, akiknek bizonyára szintén érdekes lehet megtudni, mi jutott el a nézőhöz, mennyire hatott mindaz, amit elképzeltek.
De ennyi hiány egy ilyen gazdag fesztiválon megbocsájtható.
Kortárs Színházi Találkozó Székelyudvarhelyen. 2021. szeptember 20-25.
