Kisvárdai Fesztivál, 2020. II.
Kisvárdai fesztivállátogatónak lenni, mindennel együtt, felüdülés.
Maszk nélkül
Bár csak az utolsó három napján vettem részt az idei Kisvárdai fesztiválnak (így a lelkes beszámolók alapján legfontosabbnak tűnő A nép ellenségét nem is láttam, amelynek éppen a város mérgezett gyógyvízkészletéhez való viszony a kulcsa), folyton-folyvást mérgező, fertőző, kártékony, vad italokkal szembesültem.
A színpadon az orosz karakterek vedelték a vodkát, amiről Sardar Tagirovsky mesélt a tréningjén is: Oroszföldön nem tartják alkoholnak, sőt vizecskének becézik, vodka, vodocska. Ittak belőle bőven a Raszputyinban és az Anna Kareninában, az elsőben több ízben mérget tettek a címszereplő poharába, de kibírta. A Thészeusz és Phaedra körüli mitológiai történeteket összedolgozó újvidéki Mosolyban partidrogot kevernek a szállóvendégek: Phaedra, Ariadné és apjuk italába a panzióban, ahol kényszerűen megszállnak, s ahonnan Ariadné már nem szabadul. Raszputyin vodkát kínál körbe a közönségnek a sorok közt araszolva (korábban virágot nyújt egyes női nézőknek), egy pohárból többen is isznak, a színpadon is, igaz, az alkohol fertőtlenít, az előtérben szilveszteri pezsgőt kapunk.
Leleszi Tibor, Nyakó Béla, Cvikker Katalin, Botos Bálint, Petneházy Attila és Seszták Miklós
Sem a színpad, sem a nézőtér nem törődik a vírussal. Mintha meg sem jelent volna a témában az a rengeteg cikk, le sem zajlott volna a számtalan videókonferencia, kerekasztal-beszélgetés, amin az elmúlt fél évben annyian fontolgatták az újranyitandó színházak esélyeit, latolgatva az óvintézkedéseket, amelyekkel védik a színészt és a nézőt. Itt most ültek minden helyen, száz emberből hármon volt maszk, s a záróünnepélyen a díjátadás kézfogás, puszilkodás kíséretében történt. A felszólaló három politikus (kettő közülük tudott is beszélni) kiemelte az idei fesztivált, mint az eddigi legjobbat, amit a nehézségek ellenére is megtarthattak, a határról átmenekítve bizonyos társulatokat. Örültek, hogy ezt a fesztivált sikerült megrendezni, s aggódva, sajnálkozva gondoltak a közeljövőre, amikor talán újból bezáródnak a színházak kapui.
Én minden jövőbenéző és gondterhelt nyelvi fordulat kezdetén azt hittem, hogy a covidtól való szerencsés megmenekülés lesz a tétje annak ránk nézve – innen távozva –, de nem. Megnyugtató azért, hogy a határon túli társulatok tagjaitól több negatív vírustesztet kértek, ők tehát egészségesen érkeztek a fesztiválra. A közönség viszont szabadon mozgott, s nehezen hiszem, hogy senki nem értesült a párhuzamosan a gólyatáborokban regisztrált pozitív esetekről.
Sardar Tagirovsky
Az általam látott előadások – minden korábbi találgatást megcáfolva, hogy miről fog szólni a színház, ha kinyit, s az addigra már elkészült s újra elővett produkciók magukon viselik-e így-úgy a gyökeresen megváltozott helyzet lenyomatát – nem reflektáltak a globális aktualitásra. A Kisvárdai Lapok interjúi viszont igen, hiszen a vendégek, színészek, rendezők, dramaturgok alapélménye a közelmúlt karanténideje. Az utolsó, versenyen kívül a szabadtéri Bagolyvárban bemutatott Orlai-előadás, A kaktusz virága ilyen értelemben a kivételek közé tartozott az ’akkor csókollak meg, ha lesz vakcina’-típusú kiszólásokkal. Hálás volt a közönség, s el lehetett szórakozni a bohózaton a langyos nyárestében, még ha nehezen volt is hihető, hogy Kovács Patrícia csúnya és szürke vénkisasszony, s túlzóan, harsányan rajzolódott el a legtöbb alak és szituáció. (Előtte a magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház díszelőadásában, a Tizenkilencben a bolsevikok idióta és aljas lényekként rontották a világot.)
A szakmai beszélgetéseken időnként termékeny vita zajlott, még ha nehéz is megtalálni a korrekt, érvényes, hatékony kooperációt a nyilvános diszkusszióban. Mindenesetre visszatetsző, amikor a (jogosan, helyesen) meghosszabbított ülés után zárszót mondó moderátorba fojtja elnézést sem kérve egy szakmabeli a szót, hogy reflektáljon még valamire. A helyzet, a kommunikációs helyzet összetettségére vonatkozik, hogy a kiegészítés mindazonáltal hasznos volt: azt cáfolta példákkal, hogy a kollégája által korábban említett egyik történelmi traumánk ne lenne feldolgozva filmen, színházban. Ugyanezen az ülésen hasonló csörtére került sor, amikor ugyancsak élesen félbeszakította gondolatmenete közben egyik színházi ember a másikat. Meglepő-e a fordulat, hogy mindkétszer nő volt, aki beszélt, s férfi, aki közbevágott?
Egy kritikustársam, aki most nem tudott eljönni Kisvárdára, végigböngészve az utolsó három nap programját azzal hívta fel figyelmemet az Anna Kareninára, hogy formátumos – de szexista előadás, írt is róla. Én, miután megnéztem, inkább azt gondolom, hogy a szexualitás nyelvén fogalmazó színpadi alkotásról van szó. Számomra nem is ez a produkció, hanem az utolsó nap két előadásának helyenként sztereotip nőábrázolása, s leginkább a színpadon kívüli, szakmai elemzéseken oly gyakorta, így most is bekövetkező dominanciafitogtatás mutatott szexizmust.
Szőcs Géza: Raszputyin
A többször moderáló és felkért elemző Gyürky Kata érzékenyen, hozzáértéssel végezte feladatait, például a jelentkezések sorrendjében adott szót és megnevezte teljes nevükön a szót kérőket, megnyilvánulókat. Ezekkel az evidens momentumokkal demokratizálta a beszédhelyzetet. Egyik hozzászólásában a történelmi Raszputyin-alaktól igen távol esőnek vélte a szatmárnémetiek Raszputyin-felfogását. A művészi szabadságnak nagy teret hagyó művészeti gesztusként értelmezte, amint Szőcs Géza alapanyagában megjelenik, s ahogyan a rendező, Tagirovsky azt tovább alakítja. Raszputyin ugyanis valóban járt Nyugat-Európában, ám valószínűleg a Romanovok pénzének kimenekítéséről tárgyalt a birodalmak vezetőivel, s nem az első világháború kitörését kívánta megakadályozni, mint a színdarabban. Nem is volt vita a tekintetben, hogy a figurának vajmi kevés a köze a valóságos modellhez, akiről a kivetítő felületén kezdetben akkurátusan felsorolták a tudnivaló, tudható történelmi tényeket. A színpadon megvalósuló vízió a címszereplőt már-már krisztusi színben tüntette fel; nem volt kéjsóvár, intrikus, ördögi. Az erős eszközökkel dolgozó alkotás: a (díjazott) főszereplő, Rappert-Vencz Gábor s a (díjazott) társulat összmunkája azonban valamiképpen elhitette velünk ezt a verziót, elfogadtatta, hogy így is lehetett volna, ha… Bár én továbbra is csodálkozom azon, miért éppen Raszputyin alakjára volt szükség annak megmutatásához, hogy nem győzhető meg sem a kisember, sem a történelmi személyiség arról, hogy ne szabadítsa el a poklot. Annak a mentalitásnak a színpada viteléhez, hogy az országok, birodalmak vezetői a jövőbe látótól az ellenségről érdeklődnek, a másik pusztulásának esélye motiválja őket, s nem sajátjainak az óvása. E nagy ívű folyamat kibomlásában itt Raszputyin a jó szándékú, ám tehetetlen, alulmaradó mediátor. Együtt érez a cári családdal, mindig összerezzen a cárevics említésekor, érzelmesen közelít a nőkhöz. Izgalmasan patetikus, szenvedélyes karaktere ebben a feldolgozásban ráfeszül az 1. világháborút megelőző időszakra. Kudarca mintegy demonstrációja az éppen kitörő pokoli száz évnek, a nietzschei istennélküliségnek – a filozófust az előadás is többször említi a kivetített idézetekkel, hatását a lendületes rendezői interpretáció a szakmai beszélgetésen megerősíti. Az utóbbi száz év történelmének démonizálása itt más, meggyőzőbb eszközökkel folyik, mint a Tizenkilencben.
Ma már nem mész sehova – Kassai Thália Színház
Nem tragédia az alapanyag, inkább dráma – mondta Kozma András dramaturg, zsűritag egy másik előadás, a Malina Hedvig történetét nevének említése nélkül (nem járult hozzá: nem akar hős lenni), sajátos „opera-operett-oratórium-interaktív színház”-i formában megvalósító Ma már nem mész sehova című produkcióról. A Kassai Thália Színház előadásának alcíme: „dalban mondom el” is nyomatékosítja: szokatlan műfajjal lesz dolgunk. Itt a fesztiválon most különösen nehéz dolguk volt a kassaiaknak, mert a hosszú és érzelmileg igénybe vevő Anna Karenina után kerültek sorra, amikor sem a formabontó zenei feldolgozásra, sem az interaktivitásra nemigen voltunk vevők a fojtott melegben. A szakmai megbeszélés résztvevői e tapintható kudarcot jóindulatúan artikulálták, elismerve, hogy szülőföldjén, saját közönségéhez erősebben szólhat, s megkísérelték körbejárni, mert izgalmas színházbefogadói jelenségnek vélték: itt miért nem voltunk jó közönsége. Hol groteszk sci-fi, hol operett, hol operettparódia, hol oratórium az a műfaj, amin át az egyes mesélők elmondhatónak tartják azt az állami-politikai abszurdot, ami az önmagát megverő lány képtelen hatalmi narratívájába torkollott Szlovákiában, s mindmáig nincs megnyugtatóan pont a végén. Kár, hangzott el, hogy nem kezdett a moderátor semmit a feladattal, amit feladott az elején: hogy van-e olyan különös történetünk, amiben mi magunk váratlanul főszereplővé, hőssé váltunk.
Egy másik esti előadás, a Mosoly jól használta a felújított zsinagógának az udvarát, miközben aktualizált mitológiai szereplői éppen utaztak történetükben. Visszatérve a zsinagóga belsejébe már az ismerősebb Phaedra-történet bomlott ki szemünk előtt a bedrogozott Ariadnéval, a volt jó kislánnyal, akit a motel szűk körű bulijára hívtak le a tulajdonosok. E Lénárd Róbert rendezte „géntragédia” az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatóinak vérbő vizsgaelőadása három felvonásban. Itt is hős kerestetett, ám a vérfertőző, bántalmazó, többgenerációs családi deformitásalakzatoktól ez nem volt várható. Az eleven, látvány- és mozgásvilágában is tudatos, komplex előadás a mára és a földre, a banalitások kommersz szférájába delegálta a szerteágazó mítoszt, ami a huszadik század jól ismert mítoszprofanizáló tendenciája.
Anna Karenina: Béres Márta – Újvidéki Színház
Földi, fizikális; testiséggel, bujasággal teli volt az újvidékiek Anna Kareninája (írtam róla a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 29-es számába, egyelőre online itt látom: https://zsinorpadlas.wordpress.com/2020/09/02/testes-viszonylatok/), s majdnem beteljesített, valóra váltott nagy ígéretnek gondolom erős víziójukat. A kiegyensúlyozottan magas színvonalú színészi játék kétségen felül áll. A térképzés- és használat elsöprően, zsigerien-szellemien érvényes revelációja már-már elsodort, de némely kidolgozatlanságok, ismerős ismétlések akadályozták a teljességélmény kibomlását. Hogy Karenint ne csak undoknak lássuk, hogy a korhoz kötött társadalmi kirekesztettségen, a válás lehetetlenségén (amely elszakítja fiától s izolálja) túlmutató okai is kidomborodjanak Anna tragédiájának. A végjáték lassú lemondása: ahogy Anna melankolikusan-apatikusan elválik az élettől, több szakmabelit meggyőzött. A maratoni hosszúságú előadások esetében azonban én várok még valamilyen új elemet az utolsó résztől (lásd Jeles András, Vidnyánszky Attila Három nővér-adaptációit), más színpadképet, dimenziót, regisztert. Magasra volt téve a léc Dejan Projkovszki rendezésében is, s igazságtalan, hogy emiatt a negatívumokat, a számomra megoldatlan, elnagyolt, konvencionális megoldásokat emelem ki. Ám, hogy mégiscsak igazságosan mérjek: ezekkel együtt is ez volt az utolsó három kisvárdai nap kiemelkedő eseménye – genitáliákon almát habzsoló, eszméletvesztésbe tartó közösülésének nyers, vad testiségével, a sokféle árnyalatú vágyról és vágytalanságról is érzékien beszélő koreográfiájával.
Kisvárdai fesztivállátogatónak lenni, mindennel együtt, felüdülés. A Café Tea Areában nem lehet csalódni, s kitesznek magukért a vendéglátók a különféle szerepű meghívottak, jelentkezők: kritikusok, tréningezők jól tartásával. Érdekes követni az ifjú és öntudatosodó kritikusok megnyilvánulásait, még ha egyikük eltúlzott önbizalomról tett is tanúbizonyságot ítéleteiben. Tagirovsky szépnevű (A színész rendkívüli rajzolata) workshopjára (engedéllyel) benézve pedig a kívülálló is átélhette: hogyan, milyen mentális-érzelmi-szellemi-fizikai metódusokkal hozza a rendező állapotba a színészeit, elválasztva és közelítve a színészt s a karaktert. A szerep vágyik a személyiségre, s kegyetlen örömből érdemes játszani. Arra irányultak gyakorlatai, hogy általuk kételkedéssel, eltávolítással-bevonódással: játékból működhessen a hit a színpadon.
