TESZT-üzemmódban
Beszámoló a 14. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó legsokszínűbb prózai előadásairól
Madarak
Május 21-én Dominik Fritz, a 2023-ra Európa egyik kulturális fővárosának választott Temesvár polgármestere ütötte meg azt a gongot, melynek remegős zendülésével visszavonhatatlanul is elkezdődött a Csiky Gergely Állami Magyar Színház által szervezett TESZT. A színház igazgatója, Balázs Attila színművész az idén tizennégy éves fesztivál kamaszkorba lépésére hívta fel figyelmünket megnyitóbeszédében, hangsúlyozva, hogy a TESZT most tudatosan lázad, önfeledten kísérletezik, és borzasztóan szókimondó. Jelen cikkünkben azokat a különleges prózai előadásokat sorjázzuk, melyekre, illetve melyek alkotóira érdemes a jövőben is odafigyelni.
Madarak
A 2023-as TESZT-évad a fesztiválnak otthont adó temesvári színház bemutatójával indult: a legelső fesztiválnapon a Marco Augusto Chenevier, Darragh McLoughlin és Alessia Pinto írta és rendezte A nagy hagyma című interaktív hatalomharcot láthattuk, melyben a közönség egy fehér vagy egy fekete lap megfelelő dramaturgiai pillanatban történő felmutatásával a Nagy Hagyma közösségébe „felvételizők” életéről döntő Bizottsággá avanzsálódott. Habár az imígy alakuló „társaság” mibenléte, célja és oka számunkra mindvégig ismeretlen marad, a döntésben segítségünkre a Hatalom (rekedtes és mindenkit a végtelenségig megvető) Hangja hivatott, aki Lajter Márkó Ernesztó remek alámondásában előbb láthatatlanul, később láthatóan katonai sisakban, bőrdzsekiben és halványpink neglizsében zsolozsmázza unottan egy mikrofonba, hogy „a Nagy Hagymában nincs helye hazugoknak, tisztességtelen polgároknak, képesség nélküli polgároknak vagy olyanoknak, akiknek nincsenek rendben a személyi iratai”.
AMIKOR ISTEN
Mivel a terembe lépő polgárok egyike sem felel meg az iménti szabályoknak, alapvetően az is mindegy, hogyan dönt a közösség. Mindezeket figyelembe véve sem tudnak azonban átverni minket, hisz kiválóan megrendezett, kimódolt, előre megírt reality show-t látunk, hataloméhes kedvencekkel, esélyes nyertesekkel, abszolút esélytelenekkel (őket egyébként a stúdióból távozva a folyosón nemes egyszerűséggel „agyonlövik”), direkt válogatott bohócokkal, influenszer-karikatúrákkal, igazmondást ellenőrző aranyhallal, valamint egy takarítónővel, aki az előadás végére átveszi a hatalmat a Hatalom Hangja fölött. A hatalom (bár lenne erre az elfajzott erőfitogtatásra megfelelőbb szó!) és az egymás iránti zsigeri intolerancia tehát a temesvári előadásban diktatúrákon átívelő és átmenthető jelenségnek bizonyult, s mint ilyen, bőven hagyott maga után gondolkodnivalót.
Izgalmas felfedezés volt azonban, hogy a temesvári magyar társulat idei fesztiválpalettáján egyaránt üde színfoltot jelent egy funkcionális disztópia (A nagy hagyma) és egy diszfunkcionális utópia. Utóbbinak példája a zajos esztétikájában, zenei és műfaji kakofóniájában talán kevésbé sikerült Madarak, melyet Arisztophanész nyomán Kokan Mladenović, az előadás rendezője aktualizált, meghagyva az eredeti komédia címét, alapkoncepcióját, valamint néhány kulcsmondatát. A társadalmi egyenlőtlenségeket nagyon is kíméletlenül boncolgató, helyenként a színészi improvizációra épített, lüktető előadás mintegy kétezer évnyi drámatörténeti távlatból importált Felhőkakukkvára a kurrens kapitalizmuskritika miliője, melyben sajátos helyet tölt be a színház szeretet-közösségének, valamint a színész közönségére gyakorolt befolyásának csodálata. Míg a militáris alaphelyzet kavargó, sötétszürke vásznakba bújtatott, fedett arcú embermasszája dalolva menti életét szemünk elől, Peisthetairos szerepében Bandi András Zsolt, Euelpides bőrébe bújva pedig Jancsó Előd mosolyogtatja a már-már becketti jelenetsorok szemlélőit. Az emberlétből kiábrándult menekülők hamar összeakadnak a madárvilág két különleges példányával, a hiper- és interszexuális Bankával (Kocsárdi Levente), valamint annak ijesztően spanyolajkú anyjával (Tokai Andrea), aki túlpörgetett R-jei mellé kasztanyettát csattogtat.
A NAGY HAGYMA
A madármozgású, füstösre sminkelt tekintetű, izgalmas madártoll-fejfedőkben bólogató emberszínészek „izmusoktól” tartózkodni vágyókat gyűjtenek maguk köré, hogy aztán szabadon, bizonyos időközönként zenés-táncos-énekes betétek beiktatásával élhessenek, távol a világ zajától. Inkluzív közösség ez, hisz kompániájuknak egyenrangú (és Magyari Etelka ógörög „beütésű” Karvezetőjének köszönhetően egy idő után egyenhangú) tagja a Hippi madár (Kiss Attila), a Pesszimista madár (Tar Mónika), a Lázadó Madár (Vajda Boróka), a Bankár Pipi (Vadász Bernadett), az Okos Pipi (Hegyi Kincső) és a Twitter madár (Balló Helga) is. Fészkükben elutasítandó a politika, a vallás, a háború, a háborús készültség, illetve mindaz, ami egyébként bonyolítaná az emberi és tollas kapcsolatokat. A létrákból épített, egalitárius Felhőkakukkvárban a komédia a válasz mindenre, melyben az egyik madárrá lett ember immár újfent képtelen meglátni a szabadságot, így elhagyni kényszerül a csodás föld és ég közti várost. A temesvári Madarak minden apróbb ritmushibájával együtt is szeretnivaló, lelkes előadás, mely kiváló alkalmat biztosít arra, hogy végre saját magunkon is röhöghessünk egy kicsit.
Az „ideológiai blokkot” követve a Kosztolányi Dezső Színház újfent egy Urbán-rendezéssel, az Amikor Isten hasba rúggal, a Lovas Ildikó azonos című regényét és Csáth Géza botrányos fogadtatású naplóját feldolgozó, nőközpontú előadással érkezett a TESZT-re. A megszokott szabadkai kompániához (Fülöp Tímea, Verebes Andrea, Kucsov Borisz és Búbos Dávid) ezúttal Banka Lívia, Ozsvár Róbert és Crnkovity Gabriella csatlakozott, az Újvidéki Színház képviseletében. „Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek. Arra gondoltam, hogy Isten hasba rúgott és tévedett, mert angyalt akart küldeni, de kobold bújt elő. Azonban nem tévedett az Isten, mert angyalt és koboldot szánt nekem. Egy angyalt és koboldot, egymásba gabalyodó különös lények, ezektől lett két ember a fiam. Két ember. És különleges.” – írja Lovas Ildikó, s ennek értelmében a csáthi zseni és démon ember-töredékekként, több karakterbe ültetve jelenik meg a színen.
AMIKOR ISTEN
Bár az előadás főhősei a Brenner Józsefhez/Csáth Gézához kapcsolódó nőalakok (az anyja, a felesége és a lánya), akik szilikontestrészekkel „kiegészülve” válnak anyává, majd amorf, vizuális Pietà-parafrázisokba görnyedve, lemeztelenítve, megerőszakolva, lezsidózva, ketrecbe zárva, végül pedig elhagyatva léteznek a színen, a központi „téma” ironikus módon mégiscsak az általuk „megosztott” férfi, Csáth, valamint Desiré, avagy Dezső bácsi, vagyis Kosztolányi Dezső, és az ő Csáth halála után az unokatestvér ellenében elkövetett karaktergyilkossága. A delírium, álom és valóság határmezsgyéin egyensúlyozó, csupán másfél órás produkció helyenként túlnyújtottnak érződik ugyan, mégis, vizualitásában az Urbán András világától megszokott erőteljes invenciózusságot és képsorozatot hozza, így nem válik egy percre sem unalmassá vagy repetitívvé. A szexualitásra és a függőségre (ön)reflexív módon építő előadás kulturális allúziói között egyaránt jelen vannak Damien Hirst formaldehidbe „örökített” állat-szobrai (elébb a vízzel töltött akváriumban magzatpózban percekig lebegő, búvárpipás Kucsov Borisz „képében”, kinek utóbb a helyére csontváz kerül), ókori fallikus fejdíszek és René Magritte A terapeuta című, vörösdrapériás kalickatestű férfit ábrázoló festménye is.
TCHAIKA
A 2023-as TESZT puritán koncentráltságában és képiségében leginkább meglepő és csodálatra méltó előadása minden kétséget kizáróan azonban a Chayka – Tchaïka volt, egy francia nyelvű, belga és chilei koprodukcióban létrehozott, mindösszesen hatvan perces előadás. Az elmúlt években a világ számtalan országában, pár nappal korábban pedig a veszprémi Pannon Várszínházban is játszott Chayka különleges, lírai érzékenységgel és finom humorral nyúl a mindenki számára ismert csehovi világhoz. Az előadásnak voltaképp két főszereplője van, egy fiatal, vékony hangú, hús-vér színésznő, Natacha Belova, illetve egy idős, már-már döbbenetesen valósnak tetsző, mély hangon megszólaltatott színésznő-báb, Chayka maga, aki stílszerűen a Sirállyal kényszerül búcsúzni színpadi életétől (mivelhogy neve oroszul eleve sirályt jelent). Chayka mozog, egyfajta „hibrid bábtechnikának” köszönhetően, melyben a bábmozgató teste gyakorlatilag összemosódik a bábéval, így kényszerítve a nézőt, hogy valóságként fogja föl mindazt, amit az alkotói képzelet hoz létre.
BALÁZS ATTILA
Az idős színésznőt Arkagyina szerepére kérik föl, melyet Belova készségesen „súg” az általa életre hívott bábnak, aki viszont mindenáron Nina szövegét mondja, önnön öregségétől tartózkodva. Mégis, ahogy Chayka idomulni próbál az általa előadott dráma ívébe, úgy élesedik előttünk az előadásbeli fiával, Kosztyával (a színen egy plüssmedvével) fenntartott konfliktus, valamint a csalfa szeretőjében, Trigorinban (vagyis egy könyvben és egy karosszékben) való csalódás kontrasztossága. Chayka azonban a nehézségek és Belova minden tárgyba életet és szereplőt lehelő, precízen bravúros játéka ellenére sem szűnik meg színésznő lenni, aki nekünk vallja meg mindazt, amit a színpadon eddig nem tudott. A lenyűgözően szívfacsaró előadás igazi színházi mesevilágot teremt, melynek hóesésébe bármikor örömmel követnénk Chaykát és mozgatóját, még úgy is, hogy tudjuk, utánunk örökre összehúzódik a függöny…
