Tartalmas fogások a kisvárdai színházi fesztivál harmadik napján
A fesztivál harmadik napja sem volt kevésbé eseménydús az első kettőnél: tartalmas workshopok, formabontó produkciók és sétáló színház Kisvárdán.
Szedjetek szét Fotók: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, Facebook
Annyi színház jutott erre a három napra, hogy a másfél év koplalás során kiéheztetett közönség nehezen tudta eldönteni mihez kapjon a megpakolt svédasztalon. Mindenből ugyanis nem lehet enni egyszerre és többek között ez jelentette az egyik legnagyobb kihívást vasárnap, amikor a 33. kisvárdai színházi fesztivál teljes gőzre kapcsolt programok tekintetében.
A szokásos módon 11 órakor kezdődő Szakmai Klubon az előző este látott Pintér Béla Parasztopera darabjának feldolgozása volt terítéken. Kiemelve a színészek remek játékát és a történet dramaturgiájának érzékletes követését, a meghívott szakmai vendégek és a beszélgetés közönsége is méltatta az előadást.
Majd a délutáni kánikula beköszöntével elindult a workshop-dömping, egymás után rögtön három velős programmal. Az elsősorban fiatalok számára összeállított kritikusi mesterkurzuson Kovács Dezső, lapunk főszerkesztője vezette be a közel sem csak fiatalokból álló érdeklődőket Törőcsik Mari művészetének szavakkal nehezen megragadható egyedülállóságába. Éppen ezért hang és videó anyagokkal érzékeltetve kaphattunk – ha csak egy kóstoló erejére is – érzékletes ízelítőt, miben keresendő a színészlegenda halhatatlansága. Szabó Réka dramaturg és Gyürky Katalin irodalomtörténész, műfordító színháztörténeti és esztétikai kalandozása után Eszenyi Enikő írói kurzusa és Sardar Tagirovsky rendező workshopja között lehetett választani és ezzel Kisvárda három óra leforgása alatt gyakorlatilag körbe is járta a színházcsinálás elméleti oldalát.
Mire hat órára a színházterembe értünk, úgy érezhettük, teljességgel fel vagyunk vértezve a gyakorlati élmények befogadására is. De ekkor még nem tudhattuk, mi vár ránk aznap este.
Amint fellebbent a függöny, egy forró adriai tengerpartra kerültünk, és Mezei Kinga Szedjetek szét előadásának vajdasági szezonzenészei idegen, mégis nagyon ismerős létezésükbe rántottak magukkal. Jellegzetes dialektusok, megmosolyogtató szófordulatok és alakok, akik annyira emberiek, nehéz elhinni, hogy megírták őket. Domonkos István vajdasági író figurái teljes plasztikusságukkal töltötték meg a teret, mi pedig röhögés közben fokozatosan ébredünk rá, mi is bújik meg gazdasági vakációjuk hátterében.
Annyira emberiek, nehéz elhinni, hogy megírták őket
Leginkább kérdések, válaszok nélkül, sorsok és helyzetek lazán kapcsolódva egymáshoz és persze némi kábítószer-csempészet. Tévelygő lelkeket láthattunk, akik útjukat keresik, vagy inkább elfogadni próbálják, ahogy gyökereiket is, melyek egy olyan helyre kötik őket, ahol identitásuk szemben áll egyéni céljaikkal. Menni, vagy maradni? – az örök kérdést a szerbiai magyarság semmihez sem fogható kulturális szemszögéből teszi fel a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház produkciója, miközben univerzális gondolatokat fogalmaz meg egy kor számára, amiben mindenki vágyik valahova, csak éppen azt nem tudja, hova. Talán haza? Ha egyáltalán még létezik olyan.
Egy színházi fesztivál legnagyobb élménye és egyben legnagyobb kihívása is az előadások gyors egymásutánisága. Alig egy órával azután, hogy kiléptünk a tengerpart felszabadító és fojtogató világából, szürreális helyzetben találtuk magunkat. A következő színdarab előadói fehérre festett arccal és teljes jelmezben fogadtak a bejáratnál és kísértek keresztül a nem kevésbé szokatlan színpadképen.
Egy szokatlan színpadkép
A Csíkszeredai Csíki Játékszín Halász Péter darabja, a Gyerekünk lehetőséget sem adott a szemlélődésre. Negyedik falról nem lehet beszélni, amikor a színészek „gondolnak egyet” és helyet foglalnak a nézőtéren, onnan folytatva elmélkedésüket az épp folyó színdarab minőségéről. „Remekül szórakoztam a Leukémia című komédián!” Mondatták a néhol kellemetlenül feszengő, máskor hangosan (vagy kínosan) nevető közönséggel és nem hagytak nyugtot nekik. Mintha egy meghasonult elme visszaemlékezéseiből bontakozott volna ki a leukémiás gyerek szüleinek története és rúgott fel minden rendszert és hagyományt, amiről a nap első felében hallhattunk. Provokáció céltalannak álcázott céllal és kreatív formabontással.
Ha már erőszakkal kirángattak kollektív komfortzónánkból, az eseménydús kisvárdai vasárnap utolsó hivatalos programja este fél tizenegykor találó lezárásnak tűnt. Üvegablakok mögé szorított pillanatok mindannyiunk életéből, némi ironikus humorral fűszerezve, hogy kívülről tudjuk szemlélni létezésünk és szabadságunk törékeny falait.
Szabadságunk törékeny falai
Meghatározatlan időre címmel a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadásában ismerhettünk meg nyolc performanszt Kisvárda négy különböző kirakatában, csoportosan ingázva közöttük. Ahogy egyre bővülő tömegbe verődve, csendben jártunk egyik kirakattól a másikig, nemcsak a látottakon gondolkodhattunk el, de a társadalmi szinten megtapasztalt változások ránk tett hatásairól és a színpad, a kultúra egyre elmosódó határairól is.
Ezen a sűrű vasárnapon bekebeleztük a színházat, az pedig kíméletlenül kebelezett be bennünket.
További beszámolóink a fesztiválról
