Lázadni veletek akartam / Yorick Stúdió, Gyulai Várszínház
Olykor finom és érzékeny játék, olykor viszont túlzó szövegmondás jeleníti meg a lehallgatott országot és benne a személyes tragédiát.
Fotók: Gyulai Várszínház, Kiss Zoltán
Egyenletes, szinuszos hanghullámok három kivetítőn, három ülőalkalmatosság, két mikrofon, nagyjából ennyi fogad minket a Gyulai Várszínház színpadán augusztus este (díszlet- és jelmeztervező: Sós Beáta). A térbe belépve Szász Csaba zenész teremti meg a hely atmoszféráját: woodstockos öltözékében brutális hangosítású gitárszólóba kezd, majd belép a jólfésült Zoltán (László Csaba) és a lazább öltözékű Áron (Sebestyén Aba), belekezdenek Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényébe. A színészi eszköztelenség alapvető vonása az előadásnak, a két játszó csak az utolsó pár percben kezd egymással dialógusba, eladdig saját szemszögükből mesélik a három kamaszfiú történetét.
A zaklatott lelkű Áron, a minden iránt elkötelezetlen Zoltán és a született rebellis Péter (akit Szász Csaba jelenít meg) 1989-ben rögtönzött „államellenes” akcióba fognak, plakátokat ragasztanak, melyen a regnáló Ceaușescut és a rendszert szidják, valamint közös, a városban szállóigévé vált szlogenjükkel – a briliáns „Nincs pénz fagyira” mondattal – dekorálják az utcákat; komoly céljuk nincs, pusztán a lázadás öröme hajtja őket, az a természetes kamasz-ellenállás, amely csak egy diktatúrában kerülhet megtorlásra. Barabás Olga mintegy kétórásra húzta Bódi Attila művét, a legfontosabb esszenciaképző részleteket kiemelve.
Az elektromos gitár mint az egyik „legnyugatiasabb” hangszer izgalmas kísérőzenével fűszerezi a Román Szocialista Köztársaság zárt világát (zeneszerző: Szász Csaba és Cári Tibor), többnyire nonfiguratív animációk, továbbá Komesz Szilvia e.h. operatőri munkája ad fókuszt a történéseknek: a kivetítőkön szakadozottá válik az élőben felvett kép, amely egyrészt az örökös megfigyelésre, másrészt a diktátorszónoklatok pózaira emlékezteti a nézőt.
László Csaba végig izgalmasan játszik, remek ízléssel, túlzások nélkül formálja meg Zoltánt és a vele kapcsolatba kerülő karaktereket. Zoltán, aki „nem rajong semmiért, nem utál senkit”, KISZ-titkár lesz, majd a Securitate is beszervezi. A Bibliában szereplő „De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból” (Jel 3.16) témájára írt dal tökéletesen leképezi a kamaszfiú tépelődését. Az előadást rendezőként is jegyző Sebestyén Aba hasonlóan remekül alakít, azonban helyenként szinte tetszeleg a traumadömpingben, túljátszva az eredendően sokkoló textust. Karaktere, Áron, megszökik az országból, majd politikusként tér vissza a rendszerváltás után. Dicséret illeti a művet és a dramaturgiai munkát is, mely apró kiszólásokkal vagy egészen hosszú passzusokkal tárja a szemünk elé, milyen lehetett kamaszként élni a „Kárpátok géniuszának” uralma alatt: a fátumszerű 989-es karszám, a lányok fehér, műanyag hajpántja, a megmételyezett jövőképek, a történelemből való kirekesztettség, a „szukkivás”, a diktatúrák megannyi otthontalan résztvevője; mindez megjelenik ebben a jó dinamikájú szövegben.
A kocsmák alternatív zenekaroknak helyet adó miniszínpadjaira hajazó tér mégsem képez koncertszínházat, összesen négy dalt énekelnek. Olykor finom és érzékeny játék, olykor viszont túlzó szövegmondás jeleníti meg a lehallgatott országot és benne a személyes tragédiát. A gigantikus szövegkorpusz és a fülborzoló-szívrepesztő gitárjáték végig fenntartja a figyelmet, a befejezés azonban bűnösen negédes, amerikai filmekre emlékeztető végefőcím.
Az előadás jó képet ad Bódi Attila 2017-ben megjelent regényéről, egészen biztosan több néző polcára is kerül majd egy-egy példány, azonban a Yorick Stúdió munkája csupán ezt az egy „küldetését” teljesíti, ki tudja, akart-e többen? Hiába az animáció, a kamera, Szász Csaba és Cári Tibor elképesztően izgalmas zenéje, a szöveg nem lép ki a regényből; több elem használata talán hozzásegített volna ahhoz, hogy azt érezzem, színházat láttam, nem pedig egy rendhagyó irodalmi estet.
Bódi Attila regényét színpadra alkalmazta Barabás Olga
