Látom, amit látsz
A film nagyon szépen van fotografálva, az atmoszféra remek (kicsit olyan, mint az 1989-es Meteo), még a poénok is egészen jók, betalálnak, melyet az ügyes színészek kellően humorosan adagolnak.
A Látom, amit látsz újabb próbálkozás a magyar romantikus zsáner felélesztésére, de sajnos még két idei elődjénél (Az almafa virága, Az első kettő) is kevesebbet tud felmutatni, miközben nagyon is ígéretes alapkoncepcióval rendelkezik. Egy szép köntösbe csomagolt, tét nélküli, óriási hiányjel, ami furcsa, kesernyés ízt hagy maga után, mely a sztori szándékolatlan morbiditásával jár együtt.
A történet szerint Ábel (Vilmányi Benett) egy gép segítségével, amit Fellegi professzor (Lukáts Andor) tervezett, képes más emberek fejébe bújni és látni, amit ők látnak. Mituk nénivel (Nagy Mari) és Mariánnal (Lestyán Attila), a professzor fiával kiegészülve, azért dolgoznak nap, mint nap, hogy ily módon elveszett vagy elszökött gyerekeket találjanak meg. Egy nap azonban Ábel egy lezáratlan ügyre bukkan, egy fiatal nőre, akivel szintén sikeresen szubjektál. A mára felnőtté cseperedett Verába (Hartai Petra) Ábel pillanatok alatt szeret bele, ami hamar viszonzásra is talál.
Az alaptörténettel nincs is semmi baj. Érdekes világot teremt Szabó Mátyás rendező, kellően misztikus és figyelemfelkeltő. A baj ott kezdődik – sajnos már egészen az elején – mikor Ábel és Vera találkozgatni kezd. A szinte bármilyen irányba elmozdítható, rendkívül potens alapgondolat egy szerelmi történetté egyszerűsödik, melyben a két fiatal randevúzásaik alkalmával gyakorlatilag ráfüggnek a szubjektálásra, azaz úgy találkoznak, hogy Ábel is csak és kizárólag Vera szemén keresztül látja a világot. A találkáig izgalmas a koncepció, a szubjektáláson keresztüli megismerés, azaz hogy valaki ne a másikat meglátva, hanem a másik szemén keresztül legyen szerelmes, de ez csak a beteljesülésig érdekes, a randevúik után azonban érthetetlen mechanizmussá válik.
Lukáts Andor, Fellegi professzor szerepében
Tulajdonképpen egészen felfoghatatlan, hogy miért akarja Ábel (akinek csukva van végig a szeme és csak Vera szemén keresztül érzékeli a világot) gyakorlatilag önmagát nézegetni találkozásaik alkalmával. Ez számomra finoman szólva is furcsa, sőt bizarr. Képzeljük el, hogy egy csók után, mikor Vera kinyitja a szemét egyből Ábelt pillantja meg, így persze Ábel is önmagát. Nem jobb a másikra tekinteni ilyenkor? A másik szemébe nézni? Látni a mosolyát?
Ráadásul (férfiszemmel) Hartai Petra álomszép, el sem tudom képzelni, hogy valaki ne őt, hanem önmagát akarná bámulni a randevúk alkalmával. Ja, és a csók még csak hagyján. Ebbe nem akarok részletesen belemenni, de mind el tudjuk képzelni, milyen fura dolgokat tapasztalhat Ábel Vera szeme által intimebb pillanatokban.
Nagy Mari és Lukáts Andor
A film bonyodalma is a közös szubjektálás, ugyanis Ábel kollegái nem akarják engedni, hogy Ábel Verával szubjektáljon. Ezt Ábel nem érti. A néző igen. Azzal, hogy ezt a különleges képességet élvezeti cikké alacsonyítják a filmben, teljesen kinyírják a jó koncepciót és a történetet. Mert a különleges képesség az elején nem a gyönyört(?) szolgálja, hanem egy hasznos funkció. Az elveszett gyerekek megtalálása bizony nemes feladat. Közben pedig kiderül, nem csak Ábel képes használni a gépet, hanem lenne más alany is erre, szóval még csak nem is lenne korlátozva, ha abba szeretné hagyni és normális életet kezdeni Verával.
Azonban Ábel annyira ráfügg a végén a szubjektálás ezen módjára, hogy képes lenne az egyetlen ilyen létező szerkezetet ellopni, csak hogy ne akadályozzák őt az öncélú használatában. Hősünk úgy dönt, hogy az elveszett gyerekek megtalálása (bárki által) totál másodlagos, az sokkal fontosabb hogy magát nézegethesse mikor barátnőjével van és hogy mindent lásson, amit Vera lát. Nagyjából olyan a gép ellopásának esete, mintha kábítószereseknek kéne szurkolnunk, hogy kiraboljanak egy árvaházat, hogy legyen pénzük olyan drogra, aminek a mibenlétét sem tudjuk értelmezni. Így kicsit nehéz drukkolni hőseinknek.
A szerelem tényleg vak? – Hartai Petra és Vilmányi Benett
A film pedig továbbmegy, Ábel a végén olyan intenzitású szubjektálásra vetemedik (teljesen tudatosan), hogy örökre bennragad Vera fejében. Erre már tényleg nincsen logikus magyarázat. Talán ő a világ legféltékenyebb krapekja, és így biztos sosem tudja megcsalni Vera, úgy hogy Ábel ne jöjjön rá. Vagy simán csak a „mindig a párommal lenni, soha egy pillanatra sem elszakadni” határtalanul „egészséges” életérzés kibontása ez. Annyira nem lehet mókás például egy életen át még oda is a lánnyal tartania, ahova még a király is egyedül jár. Nem vagyok pszichológus, de a „magamat nézni, amíg vele vagyok” koncepció és a „soha el nem szakadni egy pillanatra sem”, kissé nárcisztikus gondolatiságot rejteget.
A film amúgy nagyon szépen van fotózva, az atmoszféra remek (kicsit olyan, mint az 1989-es Meteo), még a poénok is egészen jók, betalálnak, melyet az ügyes színészek kellően humorosan adagolnak.
Hartai Petra álomszép, el sem tudom képzelni, hogy valaki ne őt, hanem önmagát akarná bámulni a randevúkon
De sajnos a történet totál súlytalan (sőt, mint említettem, kifejezetten kényelmetlen), a világon semmit nem akar elmondani, átadni, felfejteni. A szerelem (vagy mi ez) mindent legyőz? Köszönöm, remek idea, még sosem hallottam.
Ennél mélyebb gondolatra nem bukkantam, bár lehet, ha megérteném, hogy miért jó az embernek a legintimebb szerelmi pillanatokban önmagát bámulnia, vagy tényleg, minden egyes pillanatot egyetlen emberrel töltenie örökkön örökké, akkor valami több is lejönne. De egyenlőre nincsenek ilyen vágyaim, sem hajlamaim.
