Az almafa virága
Az almafa virága a napi, romantikus szappanoperák minőségét ülteti át a nagyvászonra, miközben alapszituációja és története sokkal jobb sorsra lenne érdemes.
Az idei év egyik első magyar mozija sajnos köszönőviszonyban sincs a tavaly év végén bemutatott honi produkciók kvalitásával. Az almafa virágában a romantikus filmek és sorozatok, tinivígjátékok, reklám- és imázsfilmek összes kliséjét sikerült egybegyúrni és azt leforgatni.
A Budapesten játszódó történet két szálon fut. A jelenben Song Ha (Nari Nguyen) keresi nagymamája egykori magyar szerelmét, Tibort (Dunai Tamás), a másik szál 1974-ben játszódik, amiben megismerjük a Song Ha által keresett férfi, azaz az akkor huszonéves Tibor (Sűtő András) és Thien Nga (Dzhuliya Lam), azaz a nagymama, politikailag tiltott szerelmi történetét.
Sűtő András és Dzhuliya Lam
Az alapkoncepció érdekes problémakört vázol: a vietnámi háború idején, Magyarországon tanuló vietnámi diákok helyzetét tárja elénk, akiknek menekülést jelent a háborúból és az anyagi nehézségek elől a magyarországi felsőoktatás. Ez jól reflektál a jelenre is, hiszen egyetemeinken egyre több az olyan külföldi diák, akik országuk diktatórikus, háborús, polgárháborús helyzete miatt érkeznek hazánkba tanulni és boldogulni (nemkülönben, mint Európa más országaiban).
Miközben Song Ha a jelenkorban Tibort igyekszik felkutatni, megismerkedik Viktorral (Koltai-Nagy Balázs), akivel együtt kutatnak tovább a múlt szövevényes szálai között és szövődik közöttük is románc.
A film talán egyik leggyengébb pontja a színészi játék. Az amatőr vietnámi mellékszereplők játéka egyszerűen hadviselés a jó ízlés ellen, ami, úgy gondolom (mivel a szereplők nem profi színészek), leginkább a hiányos színészvezetésnek tudható be. A ’70-es évek óta létezik a Budapesti Iskola fogalma, amihez mindmáig szívesen visszanyúlnak a honi a rendezők, azaz előszeretettel alkalmaznak amatőr szereplőket, ami rendkívül jól tud működni manapság is, gondoljunk csak Kis Hajni Külön falkájára.
Az almafa virága esetében azonban csak jellegtelen, vagy éppen elnagyolt karakterek, karikatúrák váltakozásának és találkozásainak lehetünk tanúi, amit viszont már a forgatókönyv hiányosságainak számlájára lehet írni. Színész legyen a talpán, aki hitelesen képes prezentálni például Viktor dialógjait és folyamatos vicceskedését, akinek karaktere a tenyérbemászás abszolút csúcsait ostromolja.
A fiatal Tibor figurája is a pátoszi túlzás, a romantikus hősszerelmes giccskliséje, amit a jobb filmes sorsra érdemes Sütő András próbál minden igyekezetével megformálni. A rossz forgatókönyv és rendezés egyik tettenérése éppen ő, mert „Süti” már bizonyított a nagyvásznon: képes a hiteles és kellően mély karakterábrázolásra egy megfelelő rendező-író kezei alatt.
A két (gyönyörű) főszereplő vietnámi hölgy játéka egészen üres és tartalmatlan (szomorkás, vágyakozó tekintetek és félszeg mosolyok váltják egymást), igaz, nekik sincs esélyük valami tartalmasabbat mutatni, csak annyit, amennyit a forgatókönyv még engedélyez számukra, azaz igencsak keveset.
Szomorkás, vágyakozó tekintetek és félszeg mosolyok
A film (rendezés és vágás) egyik legbosszantóbb tulajdonsága, hogy elejétől a végéig a „tessék” hangulat uralkodik, szinte az összes jelenetben. Minden a végletekig mesterkélt, és érezhetően előre beállított, pont, mint a kezdő filmes iskolások legelső próbálkozásainál, amit jó esetben hamar kinőnek.
Teljesen érthetetlen, inkonzekvens dolgok is felbukkannak a filmben, például mikor Thien Nga-t elviszi a hatóság a tiltott szerelem lebukását követően, a másik vietnámi-magyar pár (akiknek a kapcsolat ugyanúgy tiltott), ezt ölelkezve nézi végig, mintha ők hirtelen láthatatlanokká váltak volna a hatóság számára.
A zenék is hatásvadász szomorkás szerelmi popköltemények, melyek hallatán csak azért imádkozik az ember, hogy ne másszon bele a fülébe.
Nari Nguyen és Koltai-Nagy Balázs
A képi világ is a napi sorozatok hangulatát idézi, talán csak egy fokkal igényesebb kivitelben. Bár az 1974-es jelenetek szépia-színezése olyan látványséma, amit szerintem már a középiskolás médiahallgatók sem engednének meg maguknak.
A film humora is inkább fárasztó, mint vicces. Érzi az ember, hogy hol kéne nevetni, azonban a „poénok” is olyanok, mint az egész film, teljesen elcsépeltek, így a nevetésből inkább kínos feszengés lesz. Song Ha az egyik jelenet elején káromkodik egy nagyot, ami azért „vicces”, mert az eddig kedves és félénk lány most káromkodott.
Az alaptörténet a film legerősebb pontja, azonban annak potenciája elvész a kínos megvalósításban. Mégis ennek az alapsztorinak köszönhető, hogy a néző figyelme is olykor-olykor továbblendül a cselekménnyel és annak előrehaladtával.
Sajnos Szűcs Dóra második filmjével sem fogja magát beírni a filmtörténelembe, de drukkolunk neki, hogy egy esetleges harmadik jóval jobban sikerüljön.
Az almafa virága a Magyar filmadatbázison
