Háy János: Szavalóverseny 2. rész / Katona József Színház
A sztori maga nem véglegesül sem költői, sem prózai formában, csupán a költő ajkain jelenik meg az ihletettség nyakon csípett áhítatában, mint egy vers/ballada/eposz/regény, esetleg görög dráma kialakulófélben lévő storyline-ja.
Kocsis Gergely Fotó: Horváth Judit
„A jambus fölzabálja az avantgárdot.”
Háy János Szavalóversenyének 2. részében a költő az emberi lét mélyebb bugyraiba tekint. Megölt apák, lángoló gyerekek, egymást gyilkoló szeretők, valamint a ‘sz…pjon le az amerikai elnök’ jellegű indulati líra uralkodik el a történetein, miközben az egészen átsüt a társadalmi igazságtalanságokból táplálkozó szociális érzékenység, a szegény ember-gazdag ember ellentét. Mindez a Vers, ballada, eposz, görög dráma, regény – Műfaji áttekintés szerelemmel címszó alatt az online közvetített mű második részének hatásos felütéseként.
A költő (továbbra is Kocsis Gergely) fejében épp megszületőben lévő opusz zanzáját követhetjük nyomon a fent említett gyilokkal, agresszióba torkolló szenvedéllyel, egy olyan – korunk bús lenyomatát őrző – történetben, amelyben a hegyen lakó gazdagok sarja esik teherbe a szegények völgyéből érkezett szerelőtől, s leszen mindez másodíziglen tartó drámai események forrása. (Itt kell megemlíteni, hogy a két főszereplőt jelölő nyelvi forma – egyik Ő, másik Ő – mintha reflektálni látszana a Tandori-féle Egyikünk, Másikunk irodalmi sémákon túlmutató, forradalmian letisztult asszociációhalmazára.) A sztori maga nem véglegesül sem költői, sem prózai formában, csupán a költő ajkain jelenik meg az ihletettség nyakon csípett áhítatában, mint egy vers/ballada/eposz/regény, esetleg görög dráma kialakulófélben lévő storyline-ja.
Egy rendes versnek üzenete van.
Mondja a költő, de ezt már egy békésebbnek tűnő műfaj, a tájleíró költészet tárgyalásakor. De ne tévedjünk. A kiválasztott táj jellegzetességei más tájak nem kedvelése árán jöhetnek csak létre, teszi hozzá mintegy maliciózusan, tudatosítva bennünk a létező világ örök antagonizmusok árán működő mivoltát. Mit nekem ti zordon… Folytathatná a legkézenfekvőbb példával, de nem. A Petőfi-vers felidézése legyen a néző dolga. Inkább elszomorodik, mondván az Alpokat és a Kárpátokat könnyebb képviselni. Sőt. Még ennél is továbbmegy. A sík vidéket védeni olyan, mint gyerekgyilkost védeni a bíróságon, mondja. (Szegény Petőfi.) És innen már csak egy lépés, hogy a tájleíró költészetből egy szintén napjainkra reflektáló búskomor családi saga szülessen, miszerint a divatos nyaralóhellyé avanzsált Tisza tó harmonikus környezetében családot alapító szárcsaapuka fogja magát és lelép, hogy (szexi) szárcsalányokkal alapítson újabb szárcsacsaládot. És itt külön köszönet a költőnek azért, hogy témaválasztásában megannyi más szempont mellett figyelembe veszi egy mellbeverő belső alliteráció lehetőségét.
Innentől az is nyilvánvaló, hogy Kocsis a frenetikus váltások mestere, soha nem hagy kétséget afelől, hogy a költő vagy épp a szárcsaapuka szerepében tetszeleg.
Tárnoki Márk rendezése a környezet részletezésével tesz hozzá az első részhez. Jól bejátszva a maga hétköznapiságában megnyilvánuló „költői” helyszínt. Esküvői kép, Eiffel torony, ikonrepró, félig „szítt” Jägermeisteres üveg… Ja, és az egyszemélyes ágy, mint a költői lét ontológiai magánya. Ide tör be, mintegy klasszikus illusztrációul, Vajda János Nádas tavon című verse Szacsvay László Bujtor Istvánénál illúziótlanabb hangokat pengető előadásában. („Földi élet, hol a réved…”)
Az avantgárd versben szerepelnek olyan szavak, mint vonat, mozgókép, gyárak, telepek. Minden füstölög, párállik, rothadó katonák és rothadó kapitalizmus bűze. Csillogó nikkelezett edények repülnek a levegőben. Mondja a költő az avantgárd költészet összegzéseként, bár könnyen lehet, hogy ezen belül is főként az expresszionista költészetre gondol. Avantgárd költőnek lenni olyan, mint rockzenésznek, nem kell megtanulni a görög verselést, vonja le a következtetést száz év múltjába tekintve, s gyaníthatóan ez vezet a költő – káromló szavakban és földön fetrengésben kiteljesedő – közelebbről meghatározhatatlan összeomlásához.
E fenyegető korok, a jelenbe gyűrűző száz év előtti múlt kiváltotta tomboló szenvedélyt tetézik be Vörösmarty Mihály Előszavának kultikus jambusai, az 1850-es évre datált, korát meghazudtoló disztópikus látomás, mely Bezerédi Zoltán interpretációjában a szemünk előtt „zabálja föl” az avantgárdot s vele Vörösmarty romantikáját.
„A vész kitört…” „a nyomor gyámoltalan fejét elhamvadt városokra fekteti.” „A Föld megőszült.”
Miközben drámai énünk sír, a drámát ezúttal is a drámaiság helyettesíti. Jöhetnek a harmadik rész őszikéi.
