Tennessee Williams: A vágy villamosa / Budaörsi Latinovits Színház
Ördög Tamás rendező a hosszú, mozgásos prológgal kizökkenti a nézőt, és képessé teszi az előadást arra, hogy a szövegben meghagyott múlt századi vonatkozások ellenére abszolút a jelenkori fiatal generációnak is szóljon.
Fotók: Budaörsi Latinovits Színház
A vágy villamosa történetét a legtöbben ismerik: Blanche DuBois állástalan irodalomtanár nővéréhez, Stellához és annak általa addig nem ismert férjéhez, Stanley Kowalskihoz költözik New Orleans szegénynegyedébe, egy kis lakásba. Hamar kiderül, hogy a finom természetű Blanche nem találja a hangot faragatlan sógorával, pedig Stellának és Stanley-nek hónapok múlva gyermeke születik. Stanley-t bosszantja és ingerli Blanche jelenléte, elkezd nyomozni a nő múltja után. Tennessee Williams legnépszerűbb darabját a Budaörsi Latinovits Színház mutatta be márciusban, Ördög Tamás rendezésében.
Kanye West Mercy című számával indul az előadás, melyre Juhász Vince egyetemi hallgató profin táncol. A dal alapvetően a kivagyiságról szól, a benne szereplő „thirsty” kifejezés egyszerre jelent szomjat és a szlengben figyeleméhséget. Ez a rapszöveg remekül illik Blanche DuBois történetéhez, az alkoholizmusba menekülő, exhibicionista nő tragédiájához. A Mercy nem csak egy átlagos, veretős hip-hop/rap dal, a szomorkás félhangok megtörik a szövegben megjelenő luxusélet harmóniáját, érvényességét, mindez és az aktív szerhasználat kap valami vészjósló ízt. Ördög Tamás rendező a hosszú, mozgásos prológgal kizökkenti a nézőt, és képessé teszi az előadást arra, hogy a szövegben meghagyott múlt századi vonatkozások ellenére abszolút a jelenkori fiatal generációnak is szóljon. Hiszen, ami Blanche-nál a smink, a grandiózus toalett és a finom modor, az a mai fiataloknál a folytonos önreprezentáció kényszerével helyettesíthető, mely Kanye West Mercy című dalában is helyet kap.
Rába Roland, Bohoczki Sára és Takács Katalin
Más komoly gesztust nem tesz a fiatalság irányába az adaptáció, hiszen Blanche-t a hetven év fölött járó Takács Katalin játssza, aki valahogy ódivatúbbnak tűnik a színpadi közegnél, valamelyest kívülálló. A tér sterilitásával, fehérségével és felvállaltan IKEA-s berendezésével a mába helyezi cselekményt (díszlettervező: Izsák Lili), azonban más nem utal a jelenkor fejlettségére. Például nem látunk okoseszközöket, levelek vannak meg vonalas telefon, ahogy a szöveg azt megkívánja, és természetesen az információ sem áramlik olyan fenegyors tempóban, mint manapság. Mindez nem zavaró, mivel az egész előadás elejétől a végéig egy nagyon erős munka, esetében másodlagossá válnak az efféle, gyengébb színházi produkcióknál akár visszatetsző dolgok. Van valami időtlensége a jelmezeknek is (tervező: Kiss-Végh Emőke), a Stanley Kowalskit alakító Rába Roland ormótlan Adidas-jellel ellátott felsőt visel például: a jelenkor divatjára utal, de nem elég kizárólagosan ahhoz, hogy csakis a mában tudjuk elképzelni azt az embertípust, aki ilyen hivalkodó sportmárkát vesz föl. Takács Katalin göncei igényesek, de előnytelenek, míg általában véve a Tennessee Williams-dráma adaptációi komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy Blanche öltözéke csinos legyen, ahogy maga a nő is. A húgát, Stellát alakító Bohoczki Sára mellett Takács Katalin még idősebbnek tűnik, gyakorlott, ügyes csábítót játszik és nyilván izgalmas Blanche-ként, de a rendezés nem esztétizálja őt.
Jelenet az előadásból
Ha már A vágy villamosa meghatározó párosánál tartunk, nem lehet nem észrevenni, mekkora változáson ment keresztül Blanche és Stanley karaktere, mennyire eltávolodtak az elmúlt évtizedekben az adaptációk a meghatározó 1951-es Elia Kazan-film főszereplőitől, Vivien Leigh-től és Marlon Brando-tól. A filmszerep eljátszásakor alig 36 éves, hamvasan fiatalnak tűnő Vivien Leigh esetében még csupán egy álszent férfifalót láthatott a közönség, addig Blanche-ot a színpadon egyre idősebb nők alakítják, így a karakter korábbi hódításai még fiatalabbnak, ártatlanabbnak tűnnek, ezáltal Blanche hangsúlyozottan pedofil hajlamúként tűnik föl. Erre tesz utalást a budaörsi rendezés is. A Marlon Brando által ikonikussá tett, izmos felsőtestű, izzadós macsó Stanley-nek már nyoma sincs, ahogy a szerepet meghatározó férfias agresszió is tompult vagy átalakult. Mindez nem független a közvélemény változásától sem, ma már az erőszak, főleg a családon belüli erőszak egészen más megítélés alá kerül, mint egykoron. Ennek folyománya, hogy egyre kevesebbszer tűnik fel a „polák Kowalski” vonzó nőverőként.
Rába Roland Stanley-je leginkább konkrét, sem több, sem kevesebb annál, amennyit mond és mutat, épp szöges ellentéte a varázslótermészetű Blanche-nak, aki enyhén szólva felxibilis jellem. A budaörsi Stanley nem kifejezetten állatias, inkább egyszerű és józan (általában véve, nem alkoholfogyasztás tekintetében), Stellája sem elsősorban szexuális vonzereje miatt kötődik hozzá, hanem amiatt az egyértelműség miatt, amit képvisel – amely a DuBois-nővérek családjából feltehetően teljesen hiányzott. Ehhez a Stanley-féle „józansághoz” illeszkedik a tér is, mely beláthatóságával, kórteremre emlékeztető szabályosságával, hideg, erős fényeivel azt üzeni: ez a hely titok nélküli, illetve, hogy a misztikum nem működik benne. A budaörsi A vágy villamosából egyértelműen az a túlfűtöttség hiányzik, ami gyakorlatilag a Tennessee Williams-mű védjegyévé vált, de kapunk helyette mást.
Rába Roland és Takács Katalin
Túlzás nélkül hiánytalan alakítást nyújt Takács Katalin, akinek repertoárjából eddig kimaradt Blanche megformálása, sőt, ha az adatoknak hihetünk, Rába Rolanddal sem alkottak még egy párt. Csak szuperlatívuszokban lehetne szólni mindkettőjükről, játékuk pontos, önironikus, hibátlan. Külön kiemelendő Blanche monológja, melyben arról a napról vall, amikor felfedezte, egykori szerelme homoszexuális, Takács Katalin tolmácsolásában ez a szöveg úgy hangzott el, hogy gyakorlatilag a teljes nézőtér lélegzete elállt. A színésznő virtuóz módon bánik a szöveggel, mely csak pár plusz adalékkal gazdagodott (dramaturg: Németh Nikolett), egyik félmondatával lebuktatja magát, a másikkal már szépít is. A figyeleméhes Blanche tragédiája egyet jelent a varázslat végével, szívszorító még úgy is, hogy a rendezés nem fedi el a karakter megannyi negatívumát. Rába Roland remek partnere a színésznőnek, képes egy olyan, egyszerre szerethető és megvetendő Stanley-t játszani, aki meglepi a nézőt: egyik pillanatban kinevetjük, majd rettegünk tőle. A szexuális vágy nem túl hangsúlyos a két főszereplő között, a második felvonásban bekövetkező együttlétük pusztító beteljesülés helyett gyors, személytelen, siralmas numera formájában valósul meg. Több szenvedély kerül azonban a Blanche-nak udvarló Mitch karakterébe, Ilyés Róbert igényesen formálja meg az érzékeny férfit, ő a harmadik a színpadon, aki rettentően erős jelenléttel bír és emlékezetes alakítást nyújt.
Összességében minden Takács Katalint szolgálja az előadásban, mégsem válik alárendeltjévé a színpad, és talán ettől igazán egyedi és merész a Budaörsön látható adaptáció. Ördög Tamás rendezése meg akarja érteni Blanche-t és képes bevonni nézőjét ebbe a kutatásba, teszi mindezt úgy, hogy az előadás a lehető legtávolságtartóbb díszletben valósul meg, egy kellemetlenül fénylő dobozban. Ez a dobozszerű tér Blanche-ot szolgáltatja ki a tekinteteknek, a világát összeroppantó történéseknek. A félhomály ellenszere itt a brutális, minden testi hibát láthatóvá tévő neonos fény – egyik sem lehet egészséges, sem az önámító, hazugságokkal maga köré légvárakat építő világ, sem a rideg valóság. A darabértelmezés, a csodálatos alakítások és a profi színpadkép miatt túlzás nélkül állítható, hogy az évad egyik legfontosabb előadása készült el Budaörsön, nem érdemes kihagyni.
