Robert Icke: Oidipusz / Radnóti Színház
Ami az Oidipusz-Jokaszté szerelmet illeti, nos, ennél felkavaróbban nem is szólhatna a jelenhez. Ennél átéltebb fájdalommal nem is gyúrhatná kései korunkhoz a távoli múltba vesző antikvitást. Ennél nagyobb érzelmi elánnal nem is hozhatná közelebb a tikkasztó antik történetet. Az anyáét, aki tudatlanul omlik önnön fia karjaiba, s a fiúét, aki saját sorsáról szintén mit sem tudva öleli magához azt, akitől otthonossággal körülvett őrjítő szenvedélyt kap.
Kováts Adél és Pál András
A testiség, ami férfi és nő között dúl, mintha elsöpörne mindent. Sistergő levegő járja át az ereje teljében lévő férfi és tizenhárom évvel idősebb, gyönyörű felesége minden gesztusát. Ők azok, akik tinédzser gyerekeik elé helyezik a kapcsolatukat, akik a világ történéseit kettejük szoros szimbiózisán keresztül élik át…
Egyik nincs a másik nélkül. Összetartoznak.
Amúgy az ifjú Robert Icke itt sincs egészen a helyzet magaslatán, hiába a vasszorgalom, amivel mai színpadra írja a klasszikus drámairodalmat. Arányokat téveszt, idősíkok szálait zilálja össze, feláldoz egységes rendszert az aktualizálás oltárán. Ha patikamérlegre tesszük, inkább lebutít, mint hozzáad, jóllehet Szophoklész Oidipusz királyához biztosabb kézzel nyúl, mint Schnitzler Doktor Bernhardijához. Pontosabban a tévedés kockázata helyett inkább elnagyolja a hátteret. Ellentétben a Bernhardival, ahol a mű szellemiségét magáénak vallva a múlt század eleji fajüldöző korszak rettenetét nem túl szerencsésen ülteti át a mai kor ellentmondásosságára, itt nem bíbelődik korunk valós történelmi viszonyaival. Kiragadja azt, ami múlhatatlanul örök és emberi. A pökhendiséget, a nepotizmust, a hatalmi mániát, a nyilvánosság előtt zajló, mindent átfogó, permanens hazugságokat és egyéb rút gazságokat.
Oldja meg az épp aktuális színpad, mi az aktuális benne.
Fotók: Dömölky Dániel
Ami viszont az Oidipusz-Jokaszté szerelmet illeti, nos, ennél felkavaróbban nem is szólhatna a jelenhez. Ennél átéltebb fájdalommal nem is gyúrhatná kései korunkhoz a távoli múltba vesző antikvitást. Ennél nagyobb érzelmi elánnal nem is hozhatná közelebb a tikkasztó antik történetet. Az anyáét, aki tudatlanul omlik önnön fia karjaiba, s a fiúét, aki saját sorsáról szintén mit se tudva öleli magához azt, akitől otthonossággal körülvett őrjítő szenvedélyt kap. Egy boldog család, egy boldog családfővel az élen, aki épp megnyeri a választást…
Szophoklész nyomán Icke már-már sebészi érzékenységgel, rétegenként fejti le azt a sűrűn burjánzó hazugsághálót, amely évtizedek alatt a valóságra telepedett. S ha Szikszai Rémusz rendezése ez ügyben valamit tehet, azt meg is teszi. Pál András és Kováts Adél kettősét úgy vezeti végig a teljes igazság felé tartó úton, hogy minden apró mozzanat fontossá válik, minden gesztus a hárítás-elfogadás paradoxonáról árulkodik, minden szerelmes tekintet önmagán túlmutató jelentőséget kap, mielőtt halottá fakul. Borzongatóan valóságos párost alkotnak a megkövült, reflektálatlan múlt súlya alatt.
Jelenet az előadásból
A boldog házasság kulisszái mögül így kerül felszínre az az anya-fiú vonzalom, amelynek valódi mivoltával a történet szereplői a végső nagy elszámoláskor fognak csak szembesülni. Bár mintegy bástyaként körülveszi őket a szűk politikai elit, akik között otthonosan mozognak, de ez a – napjaink jól felszerelt kampányhelyiségében – játszódó sztori nem politikai kulisszatitkokat rejteget. Nem politikai játszmákról rántja le a leplet. Nem László Zsolt Kreónjáról szól, aki maga a jól felépített politikai díszlet, és nem is a többiekről, akik szinte mind a fősodorról leválasztott háttértörténet szereplői. Nagyobb jelentőségük csupán akkor lesz, ha az Oidipusz-Jokaszté páros sorsának alakulásába szólhatnak bele. Köztük is van egy, aki talán a legarányosabban, ugyanakkor a legmegejtőbben fölépített figura, nevezetesen Martin Márta Meropéja. Az a szülőanyából nevelőanyává degradálódó, ám minden funkciójában végtelenül szerethető lény, aki Oidipuszt fölnevelte és az iránta való szeretetet annak teljességében hordozza…
Martin Márta, Pál András és Kováts Adél
Az elbizakodottság ránk települő árnyáról s vele a mindannyiunkban megbújó esendőségről szól Robert Icke újraírt története a színpadon. A végtelen kiszolgáltatottságról, amelynek kénytelenek vagyunk alávetni magunkat. Hogy aztán a személyes sorsunk miképp fonódik össze azzal a tágabb környezettel, amely körülvesz minket, vagy épp a társadalom, amelyre így-úgy mi magunk is hatással vagyunk, szükségszerűen szűkíti-e le akár a végletekig a mozgásterünket, továbbá tudunk-e – s ha igen, vajon, miképpen – mindebből kitörni, nos, azt már nem ebből a sztoriból fogjuk megtudni.
