Háy János: Szavalóverseny 3. rész / Katona József Színház
A háromrészes sorozat egyik csúcspontjaként Fekete Ernő úgy helyezi napjaink kontextusába Csokonai versét, mintha egy kortárs költőzseni archaizáló szövegét mondaná fel. Riasztó eréllyel, minden fellengzősség nélkül.
„Ki az Úristen alkalmazna egy…”
Háy János Szavalóversenyének 3. részében eluralkodik a gyilkos irónia. Az Őszi líra című etapban például egy már nem egészen fiatal lírai én „őszi verse” van megszületőben versszakról versszakra, teret engedve a világ folyásán érzett fájdalomnak s a minderre gyógyírként szolgáló kortalanul bölcs cinizmusnak. Őszi verset leginkább érett korban írunk. Állapítja meg a költő költői énje, majd lelkiismeretesen felméri a helyzetet. (Sárgulnak a levelek. Netán hullanak. Kopaszodnak a fák. Szeptember van.) Némi hezitálás után pedig – mintegy mindezek betetőzéseként – fölteszi a mához szóló nagy kérdést.
Ki az úristen alkalmazna egy lírai ént?
A Kocsis Gergely formálta költő ezúttal is igyekszik leleplezni lírikus énjének végtelenül összetett, ugyanakkor egyszerűségében is tetten érhető mivoltát. Az alkotót, aki megadja a tiszteletet a vérében zsibongó elődöknek. Ennek illusztrálására Petőfi Sándor 1848 novemberében, a felesége várandóssága idején született Itt van az ősz, itt van újra című versét emeli a szövegbe. Visszatekintve a különféle értelmezések sorára, az idős Mensáros László például azt érzékelteti, hogy (a fiatal) Petőfi jókedvében írta ezt az „öregkori” verset. A Szeptember végén narrációjához hasonlóan egyfajta játékként. Fiatalon eljátszadozva az öregkorral. S ha ifjú előadót keresünk a közeli múltból, Balla Eszter interpretációja a leginkább izgalmas. Úgy szólal meg, mintha egy gyermekhez intézné a szavait. Petőfi hasonlatát tekintve kiindulópontnak (Mint elalvó gyermekére/ Néz a szerető anya…) lágyan ringató altatódalt mond.
A Kocsis formálta költő intim életterébe berobbanó Takátsy Péter versmondása gyökeresen eltér mindkettőtől. A lírai én kortalan felsőbbrendűségével, a költői mindentudás látszólag huncutkás, valójában fenyegetően kioktató hangnemében adja elő a verset. Annak a Petőfinek a hangján, aki első gyermeke megszületését várja, miközben az elmúlás/születés hártyavékony határmezsgyéjén elmélkedve már arra készül, hogy könyörtelenül beteljesítse a sorsát. Frissen gyarapodott családját elhagyva jelentkezzen Bem seregébe…
A gondolati líra tradícióit, valamint személyre szabott jelenét bemutató etap bevezetéseként azt látjuk, hogy a költő nagyon gondolkodik… Végül arra jut, hogy a gondolati lírában gondolatokkal közelítjük meg az olvasó érzelmeit. (Hogy ebből miként lesz vers, az ezen a ponton meglehetősen homályos.) Mindenesetre a gondolati lírában szeretné az olyan szavakat kerülni, mint élet vagy ember. S bár a pillanat hatása alatt születő versről továbbra sincs információnk, azt azért megtudjuk, hogy a versben megszólaló (költői) énnek egyáltalán nem kell okosnak lenni. Továbbá műveltnek se. Mert az elriasztja az olvasót. Pontosabban lángszóróval irtja ki. Majd ugyanez a költői én egy több mint ironikus fordulattal megpróbál okosnak (műveltnek) tűnni (Descartes, ilyenek), s ezzel egyidejűleg a lét alapvető filozófiai kérdésein agyalni.
Ám mielőtt még valóban visszariadnánk, kapunk magyarázatot.
Premier plánban meglátunk egy félig üres (teli) borospoharat. Innentől egyenesen vezet az út a rokonszenves állatokig, s ennek mentén az ember mint olyan tagadhatatlanul állati mivoltáig. S már csak egy lépés választ el a végesség tudatától, amely így vagy úgy, de alapjában határozza meg a gondolati költészetet. Amiben mellesleg az a legjobb, hogy az ember utána visszatérhet az alanyi lírához. Ahol végre előtérbe kerülhet a költő személyes élete. Hogy mennyire kéne, hogy szeressék. Szeresse mindenki. Még az a hülye pí is, aki lapátra tette, mert szerinte mást sem tud, csak önmagáról beszélni…
(Mondani sem kell, hogy ezen a ponton már türelmetlenül várjuk, Háy János lírai énje melyik nagy elődjét húzza elő a kalapból.)
Csokonai Vitéz Mihály Rémítő s vidító kétségek című szövege Fekete Ernő – a maga visszafogottságában is lehengerlő, szenvedélyesen sistergő asszociációkat kiváltó – interpretációjában mindenekelőtt azt kérdést veti fel, hogy korunk szkepticizmusa tényleg kénytelen-e lecsupaszítani a költészetet. A három részes sorozat egyik csúcspontjaként ugyanis Fekete úgy helyezi napjaink kontextusába Csokonai versét, mintha egy kortárs költőzseni archaizáló szövegét mondaná fel. Szikár eréllyel, minden fellengzősség nélkül.
Az öregkori líra nem a korról szól.
Tudjuk meg ezt is a számtalan alapvetés közül. Horribile dictu fiatalon is lehet öregkori verset írni. A lényeg, hogy a költő összefoglalja az élete eseményei. Főleg a rosszakat. Azokat a „sajnálkozásra okot adó” eseményeket, amelyek vele történtek meg. Ezért jobb mégis, ha az öregkori lírát öregkorában írja a költő. Mert akkor már bőven van téma. Mindezt egy idegesítő képi megoldás kíséretében, amely a költő szobájának szuperközeli részleteit mutatja, miközben a láthatatlan költő csámcsogva és rágcsálva (szotyolázik) közli mélyenszántó gondolatait a nézővel.
Végül mivel is fejezhetnénk be a szükségszerűen halálba torkolló költői műfajt, mint egy Arany János-verssel. Stílusosan. A Dal fogytán ugyanis passzol Háy János szövegének harmadik, legironikusabb szakaszába. A hatvan esztendős Arany az elaggott lírai ént gúnyolja ki benne túllépve önnön romantikája határain. (Újam nehéz a húron, / A verset únva írom…) Olyannyira, hogy ezzel az „aggkori” formabontással még Sinkovits Imre sem igazán tudott mit kezdeni. Inkább Mensáros László érzett rá anno az utolsó két sor gyilkos mélységű iróniájára. A három részben sugárzott mű utolsó passzusában Ujlaky Dénes interpretációja ezt a fajta kesernyésséget önti nyakon mindennapjaink valóságvesztett, vállrándítós illúziótlanságával.
A Háy-szöveg harmadik részének aranymetszésén becsúszik egy filozófiai alapvetés is. …Mindenki ezt akarja. Elvenni a másik életét. Megszerezni a másik vagyonát. Nőjét. Szolgává tenni. És ha ez így kimondatik, már volt értelme a Katona előadását létrehozni. Még akkor is, ha nem egyértelmű, hogy a költő vs. „irodalomtörténeti fantom” küzdelme miként dől el a végére. Ha a múlt lírai démona nem mindig engedte átszűrődni az enyhén szólva is karakteres jelen mindennapjainak alapvetéseit. Ha ez a három részes szubjektív líratörténet alapjában nem volt más, mint búcsú. Fájó búcsú a múlttól. A múlt költészetétől. Azaz öregkori líra.