Elmúlás/születés hártyavékony határán

|

Háy János: Szavalóverseny 3. rész / Katona József Színház

A háromrészes sorozat egyik csúcspontjaként Fekete Ernő úgy helyezi napjaink kontextusába Csokonai versét, mintha egy kortárs költőzseni archaizáló szövegét mondaná fel. Riasztó eréllyel, minden fellengzősség nélkül.

Takátsy Péter         Fotók: Horváth Judit

                                    

„Ki az Úristen alkalmazna egy…”

Háy János Szavalóversenyének 3. részében eluralkodik a gyilkos irónia. Az Őszi líra című etapban például egy már nem egészen fiatal lírai én „őszi verse” van megszületőben versszakról versszakra, teret engedve a világ folyásán érzett fájdalomnak s a minderre gyógyírként szolgáló kortalanul bölcs cinizmusnak. Őszi verset leginkább érett korban írunk. Állapítja meg a költő költői énje, majd lelkiismeretesen felméri a helyzetet. (Sárgulnak a levelek. Netán hullanak. Kopaszodnak a fák. Szeptember van.) Némi hezitálás után pedig – mintegy mindezek betetőzéseként – fölteszi a mához szóló nagy kérdést.

Ki az úristen alkalmazna egy lírai ént?

A Kocsis Gergely formálta költő ezúttal is igyekszik leleplezni  lírikus énjének végtelenül összetett, ugyanakkor egyszerűségében is tetten érhető mivoltát. Az alkotót, aki megadja a tiszteletet a vérében zsibongó elődöknek. Ennek illusztrálására Petőfi Sándor 1848 novemberében, a felesége várandóssága idején született Itt van az ősz, itt van újra című versét emeli a szövegbe. Visszatekintve a különféle értelmezések sorára, az idős Mensáros László például azt érzékelteti, hogy (a fiatal) Petőfi jókedvében írta ezt az „öregkori” verset. A Szeptember végén narrációjához hasonlóan egyfajta játékként. Fiatalon eljátszadozva az öregkorral. S ha ifjú előadót keresünk a közeli múltból, Balla Eszter  interpretációja a leginkább izgalmas. Úgy szólal meg, mintha egy gyermekhez intézné a szavait. Petőfi hasonlatát tekintve kiindulópontnak (Mint elalvó gyermekére/ Néz a szerető anya…) lágyan ringató altatódalt mond.

Fekete Ernő

A Kocsis formálta költő intim életterébe berobbanó Takátsy Péter versmondása gyökeresen eltér mindkettőtől. A lírai én kortalan felsőbbrendűségével, a költői mindentudás látszólag huncutkás, valójában fenyegetően kioktató hangnemében adja elő a verset. Annak a Petőfinek a hangján, aki első gyermeke megszületését várja, miközben az elmúlás/születés hártyavékony határmezsgyéjén elmélkedve már arra készül, hogy könyörtelenül beteljesítse a sorsát. Frissen gyarapodott családját elhagyva jelentkezzen Bem seregébe…

A gondolati líra tradícióit, valamint személyre szabott jelenét bemutató etap bevezetéseként azt látjuk, hogy a költő nagyon gondolkodik… Végül arra jut, hogy a gondolati lírában gondolatokkal közelítjük meg az olvasó érzelmeit. (Hogy ebből miként lesz vers, az ezen a ponton meglehetősen homályos.) Mindenesetre a gondolati lírában szeretné az olyan szavakat kerülni, mint élet vagy ember. S bár a pillanat hatása alatt születő versről továbbra sincs információnk, azt azért megtudjuk, hogy a versben megszólaló (költői) énnek egyáltalán nem kell okosnak lenni. Továbbá műveltnek se. Mert az elriasztja az olvasót. Pontosabban lángszóróval irtja ki. Majd ugyanez a költői én egy több mint ironikus fordulattal megpróbál okosnak (műveltnek) tűnni (Descartes, ilyenek), s ezzel egyidejűleg a lét alapvető filozófiai kérdésein agyalni.

Ujlaki Dénes

Ám mielőtt még valóban visszariadnánk, kapunk magyarázatot.

Premier plánban meglátunk egy félig üres (teli) borospoharat. Innentől egyenesen vezet az út a rokonszenves állatokig, s ennek mentén az ember mint olyan tagadhatatlanul állati mivoltáig. S már csak egy lépés választ el a végesség tudatától, amely így vagy úgy, de alapjában határozza meg a gondolati költészetet. Amiben mellesleg az a legjobb, hogy az ember utána visszatérhet az alanyi lírához. Ahol végre előtérbe kerülhet a költő személyes élete. Hogy mennyire kéne, hogy szeressék. Szeresse mindenki. Még az a hülye pí is, aki lapátra tette, mert szerinte mást sem tud, csak önmagáról beszélni…

(Mondani sem kell, hogy ezen a ponton már türelmetlenül várjuk, Háy János lírai énje melyik nagy elődjét húzza elő a kalapból.)

Csokonai Vitéz Mihály Rémítő s vidító kétségek című szövege Fekete Ernő – a maga visszafogottságában is lehengerlő, szenvedélyesen sistergő asszociációkat kiváltó – interpretációjában mindenekelőtt azt kérdést veti fel, hogy korunk szkepticizmusa tényleg kénytelen-e lecsupaszítani a költészetet. A három részes sorozat egyik csúcspontjaként ugyanis Fekete úgy helyezi napjaink kontextusába Csokonai versét, mintha egy kortárs költőzseni archaizáló szövegét mondaná fel. Szikár eréllyel, minden fellengzősség nélkül.

Az öregkori líra nem a korról szól.

Tudjuk meg ezt is a számtalan alapvetés közül. Horribile dictu fiatalon is lehet öregkori verset írni. A lényeg, hogy a költő összefoglalja az élete eseményei. Főleg a rosszakat. Azokat a „sajnálkozásra okot adó” eseményeket, amelyek vele történtek meg. Ezért jobb mégis, ha az öregkori lírát öregkorában írja a költő. Mert akkor már bőven van téma. Mindezt egy idegesítő képi megoldás kíséretében, amely a költő szobájának szuperközeli részleteit mutatja, miközben a láthatatlan költő csámcsogva és rágcsálva (szotyolázik) közli mélyenszántó gondolatait a nézővel.

Végül mivel is fejezhetnénk be a szükségszerűen halálba torkolló költői műfajt, mint egy Arany János-verssel. Stílusosan. A Dal fogytán ugyanis passzol Háy János szövegének harmadik, legironikusabb szakaszába. A hatvan esztendős Arany az elaggott lírai ént gúnyolja ki benne túllépve önnön romantikája határain. (Újam nehéz a húron, / A verset únva írom…) Olyannyira, hogy ezzel az „aggkori” formabontással még Sinkovits Imre sem igazán tudott mit kezdeni. Inkább Mensáros László érzett rá anno az utolsó két sor gyilkos mélységű iróniájára. A három részben sugárzott mű utolsó passzusában Ujlaky Dénes interpretációja ezt a fajta kesernyésséget önti nyakon mindennapjaink valóságvesztett, vállrándítós  illúziótlanságával.

Kocsis Gergely

A Háy-szöveg harmadik részének aranymetszésén becsúszik egy filozófiai alapvetés is. …Mindenki ezt akarja. Elvenni a másik életét. Megszerezni a másik vagyonát. Nőjét. Szolgává tenni. És ha ez így kimondatik, már volt értelme a Katona előadását létrehozni. Még akkor is, ha nem egyértelmű, hogy a költő vs. „irodalomtörténeti fantom” küzdelme miként dől el a végére. Ha a múlt lírai démona nem mindig engedte átszűrődni az enyhén szólva is karakteres jelen mindennapjainak alapvetéseit. Ha ez a három részes szubjektív líratörténet alapjában nem volt más, mint búcsú. Fájó búcsú a múlttól. A múlt költészetétől. Azaz öregkori líra.

Szavalóverseny 1
Szavalóverseny 2

CÍMKÉK: