Decemberi kínálat
A szó nemes értelmében mondható „vállalkozásnak” Lázár Eszter kitartó törekvése, amellyel évtizedekben mérhető ideje teremt otthont a magyar kortárs zenének a Fészekben.
Igor Sztravinszkij
Nem panaszkodhatnak a kamarazene kedvelői Budapest decemberi kínálatára: egyaránt kecsegtetőek a régóta bevált és új kezdemények – annál is inkább, mivel a hagyományos sem az „őrzés” konzerválására törekvő, hanem a folytonosságot aktuálisan erősítő.
A szó nemes értelmében mondható „vállalkozásnak” Lázár Eszter kitartó törekvése, amellyel évtizedekben mérhető ideje teremt otthont a magyar kortárs zenének a Fészekben. Időről-időre módosul a profilja, alkalmazkodva a mindig szűkösnek érzett (anyagi) keretekhez, de egyaránt (korántsem anyagilag) érdekeltté téve a megszólalás lehetőségében szerzőket, s az első megszólaltatás lehetőségében az előadókat. Mert a premiernek (legyen ősbemutató, vagy lokálisan első megszólaltatás) mindig van valami varázsa, jó esetben a teremtés különleges aktusa, de mindenképp ritkaságértékkel bíró tevékenység. És ennek megfelelően, valamiféle naprakészség érzetét keltő a közönség számára. A szerző persze akkor lehet elégedett, ha folyamatos életet nyer műve, s az előadókat is minden bizonnyal igényesebb felkészülésre ösztönzi a tudat, hogy a befektetett munka többször kamatozhat.
Lázár Eszter kamarazenei sorozatának meghatározó profiljához tartozott, hogy befogadott ismert és ismeretlen, bármely korosztályhoz tartozó szerzőtől származó darabokat, s a műsorösszeállítás legfőbb alapvető szempontja az „előadói apparátus” volt. Tehát, hogy a közreműködők foglalkoztatása – az egy-egy estre jutó szolid anyagi keret ismeretében – a teljesíthetőség keretei között maradjon. Ily módon tematizálódhatott többé-kevésbé rokon műfajok mentén számos est. De ez nyilvánvalóan nem lehetett kizárólagos szempont. Az idei évad hat estje leleményességről tanúskodó változatossággal szolgál. A címek tükrében: novemberben „Matuziáda” és „Ősbemuatók”, decemberben „Az EAR EGYÜTTES hangversenye” és „Határon túlról”, januárban pedig „Határon innen és túlról – ősbemutatók”, valamint „In memoriam Bozay Attila 80’ Pertis Jenő 80’”.
A két decemberi rendezvény mindegyike sajátos színfolt a sorozat történetében. Az EAR Együttest legtöbbször a Nádor teremben lehet hallani, ám mivel programismertetőkben/kínálatokban ezek a hangversenyek nem szerepelnek, mindinkább a bennfentesek magánügyévé válnak. Ezúttal (december 5-én) méltán jutott nagyobb érdeklődés a műsornak, amely tematikájában kettősséget mutatott, a bemutatók mellett helyet adva három „best of EAR” kompozíciónak is. Mert méltatlanul mellőzött ténye a kortárs magyar zeneszerzésnek, hogy megannyi mű inspiráló műhelye az EAR Együttes (konkrét szám említése indokolatlan, hiszen e darabok mennyisége a HEAR, tehát a Magyar Rádió Elektronikus Stúdiójának megszűnése óta is folyamatosan nő). A négy, méltán „best” minősítésű kompozíció – Szigeti István (Ikrek tüköRben), Decsényi János (Kövek), Pintér Gyula (Toccata) és Láng István (Capriccio metronomico) – ismételt előadása annál is indokoltabb, mivel e „szalagzenék” életében az előadóknak nincs szerepük. Minden elhangzásuk változatlan reprodukció – s az eredeti kizárólag e reprodukciókban működhet. Létjogosultságukhoz aligha fér kétség – erről egyaránt tanúskodhatnak a hallgatók, akár először, akár többedszer találkoztak e művekkel. A bemutatók sorában (Bánkövi Gyula, Sugár Miklós és Madarász Iván darabját követően) a zárószám aratta a legnagyobb sikert (Faragó Béla: Pompeji madarak – Dalok Cziglényi boglárka verseire. Az előadók: Denk Viktória – ének, Matuz István – fuvola, Kántor Balázs – gordonka, a szerző – zongora).
December 12-én Határokon túlról címmel a Svédországban élő Maros Miklós szerzői estjére került sor. A zongoraest előadója, Moritz Ernst személyében egészen kivételes előadót ismerhettünk meg. A műsorvezető Mácsai Jánossal beszélgetve, Maros Miklós bemutatta a westfaliai születésű művészt, aki abban is különlegesnek bizonyul, hogy egyenrangú művésze a zongorának és a csembalónak. Repertoárja az angol virginalistáktól napjaink zenéjéig terjed, és mind hangversenyeken, mind felvételeken szívesen vállalkozik 20-21. századi szerzők összkiadás-igényű szólóirodalmának megszólaltatására. Ernst esetében a szó szoros értelmében igaz, hogy „hihetetlen” a teljesítménye. A virtuóz megközelítés semmitmondónak tűnik, mert a technikai „utolérhetetlenségen” túl intellektuális szempontból is elképesztő, amit művel. Maros Miklós művei között kiváltképp a Sonate támaszt magas igényeket az előadóval szemben, ám Ernst olyan magától értetődő biztonsággal tolmácsolja egy személyben a komplex játszanivalót, ami néha már-már eltereli a figyelmet a műről.
Természetesen kottából játszott – ugyanakkor ezt a művet aligha lehet kottából olvasva játszani, hiszen ilyen tempóban – ráadásul szinte szünetnyi megszakítás nélkül – a gyorsolvasás is kivételes produkciónak számít. Már-már gépszerű magasrendűséggel uralta az anyagot, miközben egyértelműen tudta közvetíteni a gyors egymásutánban váltakozó karaktereket-hangulatokat is.
Magas, sovány fiatalember (32 éves), hosszú ujjakkal és valami elképesztő energiatartalékkal. Nem először játssza – akár összkiadás-fejezetként is – Maros Miklós műveit, érezhető repertoár-biztonsággal. Érezhető, írom, mert még kottából is aligha követhetőek a művek (tanúsíthatja ezt a lapozás feladatát vállaló Mácsai János). A fáradhatatlan Ernst a kimerítő produkció végén szelíd mosollyal fogadta a tetszésnyilvánítást. Nagyon tanulságos lett volna zongoristák számára szembesülni ezzel a teljesítménnyel.
A decemberi kínálat figyelemfelkeltéséből több szinten is több jutott egy új sorozatnak. A „Csillagok a Stúdióban” a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara szólistáinak a hangversenyeit tartalmazza. A sorozat első estjére december 3-án került sor a 6-os stúdióban, „A kis Modernszkij” címmel. Könnyű kitalálni, Sztravinszkij művei szerepeltek a műsoron. Vokális csemegék mellett a ritkán hallható Fúvósszimfóniák, valamint A katona történetének koncertszvit-verziója.
Szembesülhettünk azzal, hogy mi minden „nehezíti” egy-egy választékos apparátusú kompozíció műsorra tűzését, különös tekintettel a néha szélsőséges terjedelmekre. Az alig pár perces Epitaphiumnak ebben a közegben élénk tetszésnyilvánítás jutott, amit az előadók (Varga Fruzsina – fuvola, Szepesi János – klarinét, Bábel Klára – hárfa) már-már zavarban fogadtak. Hiszen máskor esetleg hasonlíthatatlanul nagyobb teljesítményük sem talál ilyen könnyen utat a hallgatósághoz.
A Macskabölcsődalokban az énekeshez három klarinétos társul, a Csészealjakban a négy énekeshez négy kürt. A hangszeresek szempontjából korántsem rentábilis feladatok. Jutott zongorakíséretes dal mindkét félidőbe; az első részben a Négy orosz dalból kettős rögvest hallhattunk kamarakíséretes verzióban is a Négy dal részeként, A katona története előtt kapott helyet a műsorban A bagoly és a cica. A második részt kezdő Három Shakespeare-dal (Thurnay Viola – ének, Cs. Nagy Tamás – brácsa, Varga Fruzsina – fuvola, Szepesi János klarinét) hallatán mindenki érezhette: a ciklus a szerző fajsúlyos alkotásai közé tartozik. Külön színt jelentett a Pribautki, az egyetlen vokális mű, amelyen férfiénekest hallhattunk (Szerdahelyi Pál). A két kamaraegyüttest Farkas Róbert vezényelte, aki az utóbbi időben gyakran feltűnik különböző zenekaraink élén. E teljesítménye alapján egyértelmű, hogy autonóm biztonsággal képes irányítani különböző létszámú együtteseket.
A stúdiókoncert vállalkozása kedvező visszajelzést kapott, s biztosra vehető, hogy a folytatás is hasonló érdeklődésre számíthat.
