Brahms három zongorás kvartettje
„Szereti Ön Brahmsot?” – Françoise Sagan regénye több nyelven ismert világszerte, népszerűségét tovább növelte a belőle készült film is.
Ugyanakkor, akár ezek ismerete nélkül is, feltételezhetően a megkérdezettek sokasága válaszolná meg igenlően a kérdést. A címként választott kérdés-variánsra azonban felelősségteljesen még szakmai berkekből is kevesen mernének igent mondani.
„Johannes Brahms (1833-1897) kamaraművei a legjobb kulcsot jelentik a mester szigorúan cizellált, visszafogott, mégis romantikus stílusának megértéséhez.” – így kezdődik a Brahms három zongorás kvartett felvételéhez írott kísérőszöveg. A gyakorlat azonban mást mutat: szimfonikus műveinek gyakori játszottsága, valamint gazdag diszkográfiája azt eredményezi, hogy a zenekedvelők nagy táborának „Brahms-képe” e kompozíciók ismeretében alakult ki. És, természetesen, népszerűek zongoraművei is – habár elsősorban hallgatnivalóként. Éppen ezért rendkívül örvendetes, hogy két korongot tartalmazó album kínálja Brahms három zongorás kvartettjének összkiadását. A Hungaroton újdonságán a Klasszikus Koncert ügynökség két művészéhez (Giovanni Guzzo, Várjon Dénes) Szűcs Máté (brácsa) és Perényi Miklós (gordonka) társul. Az előadók neve ezúttal korántsem csupán „áruvédjegy” – az élmény tovább erősíti azt a tiszteletteljes elismerést, amelyet a különböző életkorú, ám az elhivatottság tekintetében annál hasonlóbb művészek iránt táplál hallgatóságuk (koncerttermi közönségként csakúgy, mint hangfelvételek alapján „értékelve” előadásukat).
A venezuelai-olasz származású Giovanni Guzzo szervesen kapcsolódik magyar muzsikus-partnereihez, csakúgy, mint a magyar koncertélethez. Sokan talán mindmáig inkább ismerik „arcról”, mint névről –a Budapesti Fesztiválzenekar első vendégkoncertmesteri tisztségének betöltőjeként. De nevének megtanulására is bőven volt alkalom az elmúlt évtized folyamán, amikor (immár „nevesítve”) több hazai együttessel lépett fel. És ne feledjük azt a zenei rokonságot sem, amely Végh Sándorig vezethető vissza: egykori együttesének, a Camerata Salzburgnak is koncertmestere, többek között.
A felvételen a két korai mű (Op. 25, Op. 26) között kapott helyet a kései remek (Op. 60), amelynek komponálásakor első, abbahagyott műfaji próbálkozásából mentett át értékes anyagokat. Voltaképp rendkívül tanulságos ez az elrendezés – és rögtön itt emeljük ki a felvétel készítőinek eléggé nem értékelhető gondosságát: a hallgató nem hangfájlok egymásutánját kapja, hanem mintegy megkomponált a tételek, s kiváltképp a kompozíciók közötti szünet hossza. Van idő tehát, hogy lecsengjen az élmény!
Napjainkbeli ismertségének (vélhetően) csökkenő sorrendjében hallható a három mű. A g-moll zongorás négyes életteli, lendületes indítás – a c-moll kompozíciónak is fogékony-lelkes hallgató jut. A líraibb A-dúr művet hallgatva nehéz elhinni, hogy keletkezését tekintve csaknem ikertestvére a g-mollnak. Szép, szerethető – de a vele közelebbi kapcsolatba csak most lépőt még mindig a g-moll tartja bűvkörében. Változnak az idők, változnak az emberek? Az ismertetőből kiderül: Brahms életében „nagyságrendekkel többször” játszották az A-dúrt – az „ellentétekben tobzódó, izgalmasabb” első zongorás négyesnek a 20. században jutott fogékony hallgatóság.
A felvillanyozó hatású felvétel ismeretében megkockáztatom: talán nem is baj, ha az immár áttekinthetetlenre bővült hallgatnivaló kínálatában ritkán kínálkozik alkalom e kompozíciók megismerésére? Mert a négy művész együttesének lényegi műismeretet köszönhetünk. (Egyáltalán nem arról van szó, amit néha – némi cinizmussal, maliciózusan – úgy jellemzünk, hogy az előadás többet hozott ki a kottából, mint ami a műben van!) A kottaolvasás: értelmezés, amely „felfejti” a rögzítettek több-kevesebb rétegét. A zenehallgatás, amennyiben nem passzív időtöltés, hasonlóképp megértésre törekvő. Nem kétséges, „előzmények” is szükségesek – s ezek megléte is befolyásolja, hogy milyen hatásfokú a közvetítés.
Zeneirodalomi olvasmányokban már-már közhelynek számít, hogy a remekművek „mondanivalója” többrétű – ki-ki (életkorának, műveltségének, ízlésének, stb. megfelelően) megtalálja benne azt, ami által megszólítottnak érzi magát. Nos, az új felvétel előadásáról bátran állítható: mindenkihez szól.
A tetszés felszíni szempontjától a megrázóig terjed a skála, érzések-hangulatok gazdag változatosságával – ugyanakkor intellektuális örömet kínálva a szakmai érdeklődőnek a plasztikus formálással, az érzelmek-indulatok (hirtelen vagy fokozatos) változását érzékeltető harmónia- és hangnemváltások követésével, s nem utolsósorban azzal a differenciáltsággal, amelynek köszönhetően többdimenziós hangzáskép alakul ki. A folyamatok organikusan bontakoznak ki, a dinamika egyfajta érzelmi polifónia megjelenítője. A halk gesztus, fordulat sohasem jelentéktelen – sőt, néha épp ellenkezőleg: éppen visszafogottsága által vált ki megkülönböztetett figyelmet.
Sokszori meghallgatásra érdemes a felvétel, melyek során az érdeklődő „megtanulhatja” a műveket, s amikor már úgy érzi, hogy „tudja” őket, csemegézhet a részletszépségekben való gyönyörködéssel. És megkísérelheti az eleve lehetetlen vállalkozást, a szerző (mű) és az előadók (interpretáció) titkainak a kutatásával.
(Hungaroton – HCD 32830-31)
