Vajda Gergely szerzői lemezéről
Az 1973-as születésű művész szerzői munkásságának fontos dokumentuma a közelmúltban megjelent felvétel.
Vajda Gergely Fotó: BMC
Évszázadnál régebbi hagyománya van annak, hogy a többfunkciós muzsikusoknál a szakmai és laikus zenebarátot egyaránt foglalkoztatja az elsődlegesség kérdése. Tehát, hogy komponáló karmesterről, vagy zeneszerzőről van-e szó (ennek másik vetülete, amikor hangszeres művész nemcsak a saját instrumentumára komponál, hanem más apparátusok számára is zenévé fogalmazza gondolatait).
Az utóbbi évtizedekben mind több példa int e sorrendkeresés okafogyottságára. Hiszen elég, ha Pierre Boulezre, vagy Eötvös Péterre gondolunk…
Ebbe a sokoldalú muzsikus-vonulatba tartozik Vajda Gergely is, ráadásul pályája és személyisége – részben épp az új szerzői albuma révén – további tanulságokkal szolgál.
Korántsem egyedi eset, hogy valaki muzsikus-családba születik (ebből következően vagy „megfertőzőzik” zeneszeretettel, vagy pedig épp ellenkezőleg, menekül a művész-közegből). Vajda Gergely esetében az (opera)énekes édesanya és a fagottművész édesapa közelsége műfajok gazdag választékára nyitott ablakot: a vox humana mellett a hangszeres irodalomnak a több évszázados szóló, kamara és zenekari repertoárjára. A (több-kevesebb nehézséggel) beszerezhető hangfelvételek pedig szinte végtelenné tágították a felfedezésre váró értékek birodalmát.
A fiatal klarinétos, zenekarvezetői képesítéssel, mind nagyobb területek bejárására vállalkozott, s nem csoda, ha tapasztalatait zenei közegben kívánta rögzíteni, azaz, komponálni is kezdett. Táguló világában megőrizte tudásszomját, és partikuláris szempontok (jövedelem, gázsi, művészeti beosztás) nem korlátozták azt. Élve a lehetőségekkel, kontinensek meghódítása során sem csökkent ez t tapasztalatokból-tanuló lelkesedése, így munkásságának „szálai” rendre erősödtek.
Tanult a külföldi együttesekkel való együttműködésből csakúgy, mint a hazai pálya mind alaposabb megismeréséből. S eme kommunikációs kapcsolatokon túl ily módon mind gazdagabb zenei ismeretekre tehetett szert, hiszen karmesteri repertoárját az alkalmi vállalkozások során megismert művek is gyarapították. Eközben – gyakorló muzsikusként – kiismert megannyi szerző által kikísérletezett hatásmechanizmust, szembesült a több-kevesebb precizitásra törekvő notációk előnyével és hátrányával, tehát olyan tapasztalatok birtokába jutott, amelyek sem könyvekből, sem az intézményes oktatás keretei között nem szerezhetők meg. Az pedig nyilvánvalóan következik mindebből, hogy közben „megtanult” tájékozódni az értékrend definiálhatatlan világában.
Tehát, egyre-másra derült ki, hogy bárhogyan is alakult pályája, minden kísérlet, vállalkozás haszonnal járt számára. Vagyis, olyan tanulságokkal járt, amelyek birtokában zsákutcákat kerülhetett ki, előadóként és alkotóként egyaránt.
Az 1973-as születésű művész szerzői munkásságának fontos dokumentuma a közelmúltban megjelent felvétel. Nyitódarabként az általa legszemélyesebb művének tartott Klarinét Szimfónia szerepel (szellemesen jegyzi meg a kísérőszövegben, hogy „a címet lehet kötőjellel, egyben vagy vesszővel elválasztva is érteni). A „klarinét hangú szimfonikus zenekar” ötletét a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával töltött évek során dolgozta ki, régi mesterek gyakorlatához hasonlóan, a zenekari művészek „testére szabva” a játszanivalót (felvételünkön ezt az együttest halljuk, szólistaként Szepesi Jánossal és Varga Gáborral, s természetesen a szerző vezényletével). És hallgatása során azzal szembesülünk (nem először, s nem is utoljára), hogy a hangszerekben rejlő lehetőségek kimeríthetetlenek. Anélkül, hogy „megerőszakolná” a sajátos hangképzéssel való játékra kitalált hangszereket, olyan hangszíneket képes elővarázsolni belőlük, amilyenek megteremtésére az elektronika-kínálta lehetőségek igénybevételével is csak kevesen képesek.
A zeneszerzői saját-hang azonosságát erőteljesen érzékeljük a folytatásban, a San Franciscó-i Farallon Kvintett felkérésére készült Alice Etűdökben, amelyek játszanivalóként talán még izgalmasabbak, mint hallgatnivalóként. A kísérőszöveget elolvasó, a kortárs zenében némiképp jártas hallgató számára pedig nehezen megfejthető a – szándékolatlan – rejtvény, hogy a zenébe ültetett hét esemény közül vajon melyik az a négy, amelyben megidéz „különböző stílusokban alkotó zenészeket, és zenéjük szellemét” – s ugyan kik lehetnek azok?! Mindazonáltal, a frappáns-szellemes tételek az Alice-könyvek újraolvasására – s korábbi értékelésük revideálására – késztetik a hallgatókat. Méltányos, hogy felsoroljuk az öt kiváló előadót: Varga Gábor – klarinét, Nathan Giel, Popa Gergely – hegedű, Cs. Nagy Tamás –brácsa, Amirás Árpád – gordonka.
A befejező műsorszámban, a Salvador Dali „Az emlékezet állandósága” című képe által inspirált Állandó álmok egy 1991-es kompozíció revideált verziója. Varga Gábor értő-avatott tolmácsolásában teljes értékű zenei élményt ad az apparátusában fokozatosan csökkenő műsor végighallgatása során. Más kérdés. hogy érdemes kompozíciónként ismerkedni a művekkel, hogy mindegyiknek koncentrált figyelem jusson.
Igaz állítás: a kettősvonallal kompozíciója végén – mintegy palackpostaként – szabadon engedi, saját sorsára bízza művét a szerző. De hasonlóképp az is: sorsának figyelemmel kísérése (aktívan, előadóként, avagy instrukciókkal a próbafolyamatok során) nagyban hozzájárul ahhoz, hogy olyan autentikus hangzáskép születhessék, amely későbbi korokban akár etalonként is szolgálhat. Az ilyesfajta megbízható támpontok szavatolják az interpretációk hitelességét, azaz, megkönnyítik a kései muzsikus-utódok dolgát, akik majd történeti zeneként kívánják ismét hangzó életre kelteni a művet. Remélhetőleg minél gyakrabban, minél több helyütt, szerte a világban.
Vajda Gergely – Clarinet Symphony (BMCCD274)
BMC Records
