Koncertszerű előadás a Müpában
Netrebko Toscája ízig-vérig művész, primadonna, ugyanakkor szerelmes (s mint olyan, féltékeny) nő is.
Fotó: Müpa
Méltán keltette fel az érdeklődést a Müpa augusztus 29-i kínálata – és még a posztpandémiás bizonytalankodás sem tántorította el a szinte telt háznyi közönséget. Jogosan. Győzött a nagy számok törvénye: Anna Netrebko „nem szokta lemondani” a fellépéseit. Nagy örömünkre, most sem tette.
A Metropolitan 2017/18-as évadában debütált Toscaként, s e szereppel újfent bejárta az opera világviszonylatban jelentős több fellegvárát, így a milánói Scalát, majd a nápolyi San Carlót. Tavaly decemberben eljutott a bécsi Staatsoperbe (s onnan az élő közvetítésnek köszönhetően szerte a világba) – most pedig nálunk hódított, miként ez „borítékolható” volt. Ez a diadal egyszersmind sajátos erőpróbát kívánt: díszletek nélkül, mintegy „belülről” odavarázsolni a környezetet a pódiumra. Amely az énekeseknek köszönhetően színpad-érzetet keltett.
Míg máskor a „félig szcenírozott” meghatározás ellen berzenkedünk, most örömmel nyugtázhattuk a „néha a kevesebb: több” mélyebb jelentését. Élet töltötte meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem megnagyobbított pódiumát, ahol a Magyar Állami Operaház Zenekara előtt jutott játszó-tér az énekeseknek. Akik fesztelenül ki is használták azt, nem takarékoskodva a mozgási energiával. Tették ezt olyan magától értetődően, mintha szinte élveznék a „szabadságot”, amikor nincs semmiféle rendezői utasítás. Pedig Anna Netrebko pályakezdőként is minden rendező szíve-álma volt: kirobbanó tehetség, aki készségesen magáévá teszi a rendezői elképzeléseket, megvalósítja azokat bárminemű ellenérzés nélkül, spontán módon.
Díszletek nélkül, minimális kellékekkel sikeresen tudták felidézni azt az operalégkört, amelynek létrejöttében egyébként elengedhetetlennek tűnne a „környezet”. Nem akarnám a „lerágott csonttá” idézgetett lényegi kérdést idecitálni, de szerintem sokak számára most vált kézzelfoghatóvá az operajátszás elengedhetetlen részeként az alakítás, a szerepformálás, mint olyan. És rögtön elgondolkozhattunk azon is, hogyan függ össze az éneklés, a színpadi mozgás – és nem utolsó sorban: a testbeszéd. Azok a vizuális nüanszok, amelyek voltaképp taníthatatlanok, nem adhatók rendezői utasításba sem – de ha belülről fakadnak, rendkívül felerősítik a hatást. És – tegyük hozzá félve – talán még segítik is az énekest, többsíkúvá téve az átélést.
Netrebko Toscája ízig-vérig művész, primadonna, ugyanakkor szerelmes (s mint olyan, féltékeny) nő is. Ahogy az énekesnő kihasználta a színpadrészt, látványként ugyanazt az érzelem- és indulatvilágot fejezte ki, mint hangjával. Operabéli szerelme, Cavaradossi a magánéletben a férje; Yusif Eyvazov. Hogy az operából legerőteljesebben a szerelem-vonal érvényesült, már ebből is következik. Ehhez jött, hogy Elchin Azizov Scarpiája mellettük szinte intrikus mellékszereplőnek tűnt. Hiányzott belőle az elhitető erő, hogy olyan személy, akitől rettegett egész Róma…
A vendégművészekkel fellépő hazai énekesekre nem lehet panasz – mint az várható volt, a Sekrestyés szerepében parádés alakítást nyújtott Kálmán Péter, akinek az utóbbi időben örvendetesen megszaporodtak hazai fellépései. Nincs olyan parányi szerep, amelyet nem emel felejthetetlen epizóddá, s amikor módja van kibontakozni, mindig árnyaltan kidolgozott szerepformálással kápráztatja el nézőit-hallgatóit. Márpedig itt volt játszanivaló.
Az est dirigense immár visszatérő vendége operaéletünknek. Jader Bignamini nálunk a vendégkarmesteri erényeit csillogtatja leginkább. Olyannyira látványosan figyel a szólistákra, hogy ezzel teszi talán a legnagyobb hatást a zenekari játékosokra: egész magatartásával a figyelő kíséretet inspirálja. Más kérdés, hogy eközben néha csak „lemozogja” gesztusaival a zenei történéseket, tehát irányítja az együttest. Ismert opera esetében már-már a közvetlenség gesztusának is tekinthető ez; afféle mindnyájan tudjuk, miről van szó… Pedig néha nem árt, ha minden hangszeres számára egyértelmű: ő a játékmester, aki gondoskodik tempókról, arányokról. Mindenesetre, az összhatás kielégítő volt, s minden játékos kitett magáért, amikor szóló-szerephez jutott.
Koncertszerűként lett meghirdetve ez az előadás – éppen ezért nem tűnt zavarónak, ha az operasláger-áriákat követő lelkes tetszésnyilvánítást „szerepükből kilépve” fogadták az énekesek. Annál is inkább, mivel remekül tudták érzékeltetni a visszalényegülés pillanatait – visszacsöppentünk a történetbe.
Általános örömmel ért véget az est – kevés drámai megrendülés az ismert történet végkifejletekor, ám annál több lelkesedés a nagy zenei pillanatokért. Mintha visszatért volna a régi kerékvágásba a zenei élet a covid gátolta kulturális élményszerzés hosszú időszakai után.
