Saint-Saëns: Complete Symphonies
Azok szerint, akik úgy vélik, Beethoven három szimfóniát komponált, a Harmadikat, az Ötödiket és a Kilencediket, minden bizonnyal egyszimfóniás szerző Saint-Saëns. A hangversenytermeinkben is rendszeresen felcsendülő 3., „Orgona-szimfónia” a sorszámozott művek befejező darabja, ám rajtuk kívül még két mű méltó az újrafelfedezésre.
Camille Saint-Saëns nemzetközi népszerűségének egyik biztosítéka rendkívül szellemes zoológiai fantáziája, Az állatok farsangja. A másik az Orgona-szimfónia, s hozzájuk harmadikként a leginkább operabarát körökben számon tartott Sámson és Delila. A szerző, akit gyermekként „második Mozart”-ként ismertek el, előadóként is részt vállalt a zenei életben: vezényelt, és nem vált hűtlenné hangszereihez sem, a zongorához és az orgonához (ez utóbbinak Liszt által legnagyobbként értékelt mestereként).
A korabeli értékelések realitásához nem férhet kétség, ám minden minősítés a környezet ismeretét feltételezi. Elismerésre méltó lehet a fiatal komponista klasszikus zenei tájékozottsága, de hiába tartozik a kortárs francia zene népszerűsítését célul tűző Société Nationale de Musique alapítói közé, ha a későbbiekben nem abba az irányba halad, mint kísérletező, újat kereső (javarészt fiatalabb) kortársai. Tehát műveinek játszottsága perifériára szorul, s inkább az elismerés és tisztelet illeti, mint a szakmai érdeklődés. Tartják művészetét eklektikusnak is, míg akiket megszólít zenéje, inkább a neoklasszikus irányzat mestereként értékelik. Mindenesetre tény, hogy műveinek szinte általános jellemzője a (már-már klasszicizáló) kiegyensúlyozottság, áttekinthetőség, biztos formakezelés. Szavakba foglalva, és más elemző megfigyelésekkel mindez aligha sejtetheti azt az élményforrást, amit Saint-Saëns szimfonikus életművének egésze ad.
A 15 éves szerző nem adott opusz-számot első jól sikerült szimfónia-kísérletének, ami azonban mindmáig méltó a megszólaltatásra és meghallgatásra. Mendelssohn fiatalkori vonósszimfóniáit juttatja eszünkbe, amennyiben világosan kiérezhető az inspiráló források, ugyanakkor lebilincselő a formakezelés biztonsága. És a hangszerelésé, természetesen. A hallgató örömmel ismeri fel Mozart Jupiter-szimfóniája fináléjának jellegzetes négyhangos témáját (Mozart-névjegy), amely mind a lassú bevezetésben, mind pedig a gyors nyitótétel élén megjelenik. És az már a hallgató zeneirodalom-ismeretétől függ, mi mindent képes felfedezni a négytételes műben (beethoveni faktúrákat, Sturm und Drang harmóniai foltokat, stb.). Aztán nagyjából hároméves időközökben jön a folytatás: az I., Esz-dúr szimfónia (Op. 9), az életében nem publikált, számozatlan F-dúr ciklus, az Urbs Roma, majd a II., a-moll szimfónia (Op. 55). Aztán harmadfél évtized után a III., c-moll mű (Op. 78), amelyet az akkortájt elhunyt Liszt Ferenc emlékének szentelt.
Napjaink zenésze és zenehallgatója a bőség zavarával küszködhet, oly gazdag zenei anyag áll rendelkezésére. És azt is megteheti, hogy eltekint a művek keletkezési körülményeitől, hangvételének egykori minősítésétől (hagyományőrző vagy modern), annál is inkább, mivel hangfelvételek és koncertek jóvoltából mintegy évezrednyi a hallgatnivaló, amelyben békésen megférnek egymás tőszomszédságában különböző stílusú, és a maguk kora által különbözőképp értékelt darabok. E tekintetben voltaképp minden új-hangzó-életre-keltés „aktuálisnak” tekinthető.
Az viszont kivételesnek mondható, hogy annyi értő szeretet jusson összkiadás-értékű vállalkozásnak, mint amennyit Saint-Saëns szimfónia-termése kapott az Orchestre National de France-tól. A Francia Nemzeti Zenekarnak, a Francia Rádió együttesének 2010 szeptember 1-je óta művészeti igazgatója Christian Mӑcelaru, akivel már abban a hónapban megkezdték a felvételt, amely 2021 júliusában fejeződött be. A Francia Rádió auditóriuma ismert akusztikus körülményeket biztosított az előadóknak – kifejezésre is jut a hangszerelés megannyi apró-finom árnyalata, az egyes formarészeken belüli hangszín-játékok. Az Orgona-szimfóniában a világszerte ismert Olivier Latry működik közre. Nem felesleges megjegyezni: ez a szimfonikus termésből kétségkívül legismertebb mű is revelációként hat a hallgatóra. Áttetsző, plasztikus, elegáns, ugyanakkor alkalmanként sziporkázóan szellemes – minden szép és jó elmondható erről a felvételről, amit általában a francia szellem/kultúra jellegzetességének szokás tartani.
A tetszetős hallgatnivaló remélhetőleg eljut mind több zenekarhoz/karmesterhez, és arra készteti őket, hogy egyik-másik művet maguk is műsorra tűzzék. Élvezetes játszanivaló, amely egyszersmind a zenekari játékkultúra finomítására is lehetőséget kínál.
Warner Classics
