Ránki Fülöp matinékoncertje
Mintegy félévszázados az előadóművészek (keserű) gyakorlati tapasztalatából származó mondás, miszerint a művész nem ad, hanem kap koncertet. A közönség azonban mindig bizonyossággal érzi, hogy ő kapja az élményt, ha Ránki Fülöp adja. Mint november 11-én, amikor a Liszt Múzeum matinékoncertjén Liszt Zarándokévek ciklusának befejező Harmadik éve szerepelt a műsoron.
Ránki Fülöp Fotó: Radnóti Róza
Nagyformátumú művészek szívesen vállalkoznak arra, hogy egyetlen ciklust szólaltassanak meg a maga teljes egészében. Olyan művek esetében is gondolati többletet jelent ez, amikor nem a szerző által eleve megtervezett tétel-vonulatról van szó. A többé és kevésbé ismert tételek egymásutánja viszont új megvilágításba helyezi az egyes darabokat. A Zarándokévek (Vándorévek) darabjai közül főként az első két év anyagából kerültek ki önálló életet élő műsorszámok, a sötétebb tónusú „Harmadik év” korántsem kapott helyet a koncertrepertoárban, legfeljebb a Villa d’Este-inspirálta kompozíciók tekinthetők közismertnek-közkedveltnek. Befelé forduló monológok, tragikus hangvételű vallomások, gyászzenék határozzák meg a ciklus alaptónusát – a halottakra emlékezés koncentrált időszakában, novemberben különösen fogékony a hallgató az ilyesfajta életérzésekre.
Telitalálat volt tehát e programnak már az időzítése is – és aligha találni „autentikusabb” színhelyet ehhez a lelki zarándoklathoz, mint a Régi Zeneakadémia kamaratermét. Itt a közös zenehallgatás, mint lehetőség, jól megfért a bensőséges elmélyedéssel – ennek során ki-ki megtapasztalhatta Martin Buber mondásának örökérvényű igazságát: a magány a megtisztulás helye. Ezt sugározta a pódiumról az előadóművész is, aki egyszerre társalkodott a szerzővel és osztotta meg e termékeny magányt az alkalmi közösséggé kovácsolódott közönséggel.
Szakralitás hatotta át a termet – a Művészet Temploma lett az előadás idejére. A sötét függönyök is hozzájárultak, hogy megszűnjék a reális idő-érzet (matinékoncertekhez többnyire könnyed-világos tónusú műsor dukál), és a tényleges környezetre is mindösszesen egy alkalommal emlékeztetett egy, az áhítatos légkörbe zavaró elemként betörő közlekedési lárma. De a védőburok kikezdhetetlenül erősnek bizonyult: a felemelő, mélységeket-magasságokat bejáró szellemi „buborék” sértetlen maradt.
Dokumentáció híján „mindössze” az emlékezet őrzi ennek a bő órának az élményét, elsősorban az érzelmi utazásét. Mert nehéz volt (lett volna) szigorúan szakmai szempontokra figyelve követni a zenei folyamatokat. Csak utóbb merülhettek fel megválaszolhatatlan kérdések, mint például, hogy vajon „mi jönne át” felvételen ebből az atmoszférából. Vagy hogy vajon mekkora a maximális befogadóképessége annak a koncertteremnek, ahol még megteremthető ez a varázs. Ki-ki saját hangversenylátogató tapasztalatából tudhatja: kevés olyan művész él világszerte, aki szólóestjével akár stadionnyi közönséget vonz – és azt is, hogy gyakran eseménnyé lényegül át, ami intimebb légkörben élmény lenne. Így viszont nagyságrendileg összehasonlíthatatlanul kevesebben juthatnak – korántsem túlzó kifejezéssel – személyiségformáló élményhez! Ami azért fájdalmas, mert – miként egy beszélgetésben egy zeneszerző plasztikusan megfogalmazta – az élmény lényege megoszthatatlan. Bármennyire részletező-alapos beszámoló, elemzés csupán a felszínt érinti.
De legalább ettől a felszíni tájékoztatástól ne fosszuk meg mindazokat, akik nem lehettek részesei Ránki Fülöp legutóbbi Liszt-koncertjének, mutassunk rá arra a csodára, amire a zongora (mint hangszer) képes. Gyakran felemlegetik a pódiumművész zongoristák sajátos helyzetét: mindig más-más hangszeren kell újrafogalmaznia zenei mondanivalóját, kifejezésmódját. Arra egy kitűnő hegedűművész hívta fel a figyelmet egy interjúban, hogy nem elég, ha a hangszer értékes, az is fontos, hogy hangszer és játékosa harmóniában legyen egymással. Nos, Ránki Fülöp, akit több zongorán hallottam már játszani, különleges tehetséggel rendelkezik a tekintetben is, hogy rendre ideális társsá avassa mindenkori hangszerét (ellenpróba: hallgassuk meg ugyanazt az instrumentumot más előadó keze alatt!). Mondhatni, nem eszköz számára a hangszer, hanem szinte nyersanyag, amelyet megmunkálva hangzó életre kelt érzéseket-gondolatokat.
Úgy tűnik, a fiatal művész (doktorandusz-hallgatóként már tanít a Zeneakadémián) életkortól függetlenül bölcs lélek. Előadóművészi pályáját érdemes folyamatosan figyelemmel követni, annál is inkább, mert a kétségkívül gazdag műsor-kínálatban aligha jut „méretarányos” reflektorfény a művészileg kiemelkedő rangú eseményeknek, kiváltképp, ha kislétszámú közönséget érint. Ezúttal örömmel lehetett látni a kamaraterem nézőterén megannyi szakmabelit, zeneszerzőt, tanárt, és – nemcsak zongorista – hangszeres művészt. Sapienti sat.
