Puccini: Manon Lescaut / Erkel Színház
Az Operaház énekkarának megszólalásai a kórus közreműködésével játszódó jelenetekben fénypontot jelentettek.
Jelmeztervező:Füzér Anni
Többek között azért is kedvelem az Erkel Színházat, mert a premier-előadásoknál külön figyelmet fordítanak arra, hogy a bemutató előtt kezdődő Hangoló programon bevezessék az érdeklődőket annak a produkciónak a világába, amelyet látni fognak. Így történt ez május 18-án, Puccini Manon Lescaut című operájának bemutatója előtt is. Krasznai Gáspár, a Fővárosi Énekkar, a Budaörsi Sapszon Ferenc Kórus valamint a Madách Gimnázium karnagya, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem DLA karvezető doktorjelöltje a tőle megszokott szenvedélyességgel és elmélyültséggel ismertette a mű keletkezésének körülményeit, és felhívta a figyelmet azokra a zenei részletekre, melyekre érdemes volt külön is figyelni az előadás során.
Díszlettervező: Horesnyi Balázs
A Manon Lescaut 1893. február elsejei, torinói bemutatója hozta meg végre a várva várt sikert Puccini számára, akinek előzetesen két operája, az Edgar és a Lidércek is elbukott. Ez alkalommal azonban Antoine François Prévost abbé Des Grieux lovag és Manon Lescaut története című, az 1700-as évek közepén született írását választotta a libretto alapjául. Puccini még a bemutató előtt így nyilatkozott: „Manon olyan hősnő, akiben hiszek, egészen biztosan elcsábítja a közönség szívét.” Krasznai Gáspár szerint ez az első femme fatale történet, Manon alakja Carmenéhez hasonlítható annyiban, hogy aki beleszeret, azt – bár akaratán kívül – de törvényen kívülivé teszi a főszereplő. Megtudhattuk azt is, hogy a libretto az alkotás folyamatában kiemelkedően fontos szerepet töltött be a zeneszerzőnél, a librettistáit keményen dolgoztatta, amíg egy számára elfogadható szövegforma született. Így fordulhatott elő, hogy heten írták a Manon Lescaut szövegkönyvét, még maga Puccini is részt vett ebben a folyamatban. Az eredeti változat jelenetezése eltért a most bemutatott verziótól. A mostaniban nem látjuk, hogyan tér vissza Manon des Grieux-től Géronte-hoz a gazdagságba, jólétbe, és azt sem, hogy hogyan kerülnek a szerelmesek a Le Havre-i kikötőjelenet után hirtelen az amerikai sivatagba. A Hangoló során tudhattuk meg, hogy miután Manon és des Grieux hajón elérik Amerika partjait és ott boldogságban élnek, össze akarnának házasodni. A kormányzó azonban ezt nem engedélyezi, mert Manont kiszemelte magának az ő fia. Ezért párbajra kerül sor des Grieux és a fiú között, és a lovag azt hiszi, megölte a fiút, így Manonnal a sivatagba menekülnek.
Krasznai Gáspár többek között felhívta a figyelmet a szereplők úgynevezett bemutatkozó dallammotívumaira, melyek a darab során emlékeztetőként vissza-visszatérnek. Elmondta, hogy még Wagner hatása is érezhető a darabon, a szerelmesek békülési jelenete egy olyan disszonáns akkordból származik, amely a Trisztán és Izoldában lelhető fel. Puccini még saját magától is kölcsönzött zenei részleteket a Manonban, csíráiban fellelhetőek benne a később Bohémélet, illetve a Tosca dallamai is. Az első felvonás hármas lüktetésű menüettje pedig saját szerzeményéből, a Három menüettből való. Külön érdekesség, hogy bár a mű születésekor nagy operasikerek robbantak be a köztudatba, Mascagni Parasztbecsülete, Leoncavallo Bajazzók című műve országos sikereket arattak, Puccini mégsem volt féltékeny pályatársaira, nem irigykedett, gratulált a szerzőtársaknak, osztozott az örömükben. Bizakodott műve sikerében, és ez a hozzáállása be is igazolódott, hiszen a Manon Lescaut a kritikát is elkápráztatta. Olyannyira, hogy Verdi örököseként nevezték meg a szerzőt. Itt már megmutatkozott az a teljesen egyedi zenei stílus, amely senkivel össze nem hasonlíthatóvá, be nem skatulyázhatóvá tette Puccinit. Ösztönös szerzőnek tartják a zenetudósok, aki „a könnyzacskókat célozza”. Erős drámai érzék, elementáris érzelmek jellemzik, úgy érezzük, azonosulni tud hősnőivel. Persze sokan bírálták is, gyöngéd dallamai nem mindenkinek nyerték el a tetszését. A zenetörténet tanúsága szerint az alkotás folyamatában nagyon aprólékos volt, sok időt fordított az éppen aktuális darab földrajzi illetve történelmi hátterének feltérképezésére is.
A Manon Lescaut története egy szerelmi dráma, amely ma is hódít a világ operaszínpadain. A Magyar Állami Operaház is szívesen vette elő újra a 2008-as évad óta nem játszott darabot. A címszerepre kitűnő választás Létay Kiss Gabriella, az Operaház magánénekesnője. A mezzoból lett szoprán remekel a szerepben, nem csak hangilag, de színészileg is megragadóan játszva a történet elején még a szerelem vagy jólét választásával küszködő, majd véglegesen a szerelmet választó asszonyt. Sajnos nem mondható el ugyanez a des Grieux lovag szerepét a premieren éneklő Marcello Giordaniról, aki sem korban, sem alkatilag, de hangilag sem alkalmas már erre a szerepre. A fiatal, szerelmes lovag megformálására kiválasztott, ötvenhat éves tenor hangja a magasabb regiszterekben a befogadó fülének már kifejezetten nem barátságos, testalkata pedig bizonyos helyzetekben inkább komikussá teszi a szerepformálását. Ilyenek például a hirtelen, a baldachinos ágyra vetődései, és azon elterülései a II. felvonás szerelmi jeleneteiben. Ezeket a részeket látva nem is az énekesre neheztel az ember, sokkal inkább nem érti a rendezőt, jelen esetben Szabó Mátét abban a tekintetben, hogyan nem válhatott nyilvánvaló a próbafolyamat során, hogy mi az, ami kényelmetlenséget okoz az énekesnek, és ezáltal kellemetlenséget a nézőnek. A szereplőválasztásnál az irodalmi hűség figyelembevételére is számítana a néző, Prévost abbé regénye szerint ugyanis des Grieux lovag egy szegény, nemes ifjú. Talán nem is véletlen, hogy a másik szereposztásban Boncsér Gergelyre, a Giordaninál jó húsz évvel fiatalabb énekesre bízták a szerepet. De mielőtt még arra jutna az olvasó, hogy az életkorhoz ragaszkodnék földhözragadtan a szerelem tekintetében, jelzem, hogy ez nem így van, a gond sokkal inkább az, hogy Giordani sem hangjával, sem játékával nem tudja feledtetni ezeket a nagyon is szembetűnő tényeket. Molnár Levente Lescaut szerepében meggyőző alakítást nyújtott, érezhetően hangilag is nagyon komfortos a szereppel.
Az előadás díszlet tekintetében nem kényeztet el minket, inkább a jelmezek kivitelezésére helyezi a hangsúlyt. Ugyanazt a magasból induló, kanyargó lépcsőt láthatjuk helyszíntől függetlenül minden szín közepén, ez tölt be különböző funkciókat az egyes jelenetekben. A negyedik, sivatagban játszódó rész elején már kifejezetten zavaró, hogy miért látjuk még mindig a lépcsőt a kietlen, sötét sivatagban is, de később Manon halálánál, életből való távozásánál ez átértelmeződik. Úgy tartják, hogy a sivatagi jelenet nem annyira sikerült része ennek az operának, de az azt megelőző színek ezt elfeledtetik. Itt épp fordított a helyzet, talán ez a rész tudott legközelebb férkőzni a lélekhez, megragadó rendezői megoldás, ahogyan Manon halálakor des Grieux már csak a levetett, de még a nőt formáló kabátot tartja ölében, szinte látjuk is, amint az még az ölében fekszik. De a valóságban Manon már haldoklik, és az ekkor már csak a lelkét megtestesítő Létay Kiss Gabriella túlvilági fényben halad felfelé az utolsó dallamok közben az égbe vezető utat jelképező lépcsőfokokon, így hagyva el a színpadot. Szintén nagyon érzékletes rendezői megoldás még az első felvonás során, ahogyan a színpadon sürgő, forgó színes tömegben időnként hirtelen fel- majd eltűnik egy csontváz mintázatú ruhában lévő szereplő, illetve a halál figuráját jelképező maszkos alak, mintegy sejtetve a baljós kimenetelt.
Az Operaház énekkarának megszólalásai a kórus közreműködésével játszódó jelenetekben fénypontot jelentettek a darab során. A Zenekar pedig Kocsár Balázs vezényletével ráerősített arra az elgondolásra, miszerint Puccini dallamai ültették át a XX. századi operazenébe azt a hagyományt, melyet Bellini, Donizetti és Verdi teremtettek meg.
