Orbán Bori újévköszöntő dalestje
Egy napilap – juszt se mondom, melyik – reklámcikkét olvasom. Szombat esti újévet köszöntő koncertet hirdetnek olyan közreműködőkkel, akiket hallgattam valamikor, jó pár évvel ezelőtt egy Ó utcai pinceklubban. Nincs jobb programom, a kíváncsiságom elhajt a helyszínre, hogy újra meghallgassam az egykori fehérruhás kislányt, aki annak idején tökéletesen megidézte Édith Piaf dalait és szellemét. Láttam a nevét olykor itt-ott, dicsérőleg emlegették élőszóval is – vajon mi lett belőle azóta?
Orbán Bori és Pánczél Kristóf
Itt is lefelé kell lépkedni, mint hajdanán azon a terézvárosi szórakozóhelyen. Már a lépcsőkön többen igyekeznek lefelé, mint ahányan akkor hallgatták őt. Még éppen beférek a nézőtérre, ahol százegynéhányan szoronganak, csendben várva, hogy végre elkezdődjék a kétszereplős sanzonest.
Pánczél Kristóf jön be először, ráismerek, pedig az ősz hajszálai gyarapodtak, mióta nem láttam. Kezdés előtt egy tv-kamerának nyilatkozott, csodálkoztam is, miért ő beszél, miért nem az énekesnőt faggatja a riporter hölgy. Némi csúszással el is kezdődik a program.
Orbán Borit vártam, ám besétált a színpadra egy díva. Hibátlan alak, borvörös színű, áttört ruha, bájos mosoly, kedves szavak a közönséghez. Már nyert ügye van, a férfiszívek megdobbannak, a többségi hölgyközönség irigykedhet. Aztán elszáll minden mellékszempont, mert a „kislány” énekelni kezd. Igen, még mindig kislány, szinte nyomtalanul röppentek el az esztendők fölötte. A hangja kulturáltabban cseng, fejlődött a technikája, színpadi jelenlétével ujja köré csavarja a nagyérdeműt. Ugyanis, tudom meg a szomszédjaimtól, közben színésznővé lépett elő, ennek a teátrumnak (Udvari Kamaraszínház) oszlopos tagja lett. Bizisten kedvet csinált, hogy megnézzem jelmezben, szerepben. No de sanzonest zajlik, ám a mikrofonok körüli teret valóságosan is színházzá avatják Orbán Bori apró gesztusai, szavakész konferálása, kísérője, a sármos, jóhumorú Pánczél Kristóf férfibája, mindig helyénvaló beszólásai.
Orbán Bori
Jönnek a számok szép sorban, s mindegyik után bravózás a nézőtéren. Nem kell különös koncepció, mert a koncepció az, hogy ez a két művész nagyon szereti az előadott dalokat, s valamelyest egymást is. Szeretet lengi be a színpadot, a dalok ott születnek újra. Karády és Piaf szól, nem utánzásban, hanem újjáteremtésben. Magyar filmslágerek is jönnek szép számban, újabban ilyen műsorük is van – tudom meg az okosomból, rosszalló pillantásokat gyűjtve szomszédomtól, mikor a hosszú tapsok alatt a nevükre keresek a világhálón. Orbán művésznő néha kisiet, magára hagyja Pánczél urat, aki zeneileg ellenpontozza az addig hallottakat: komédiát csempész a sokszor drámai sanzonhangulat mellé. A közönség erre is vevő.
A színpadra szinte visszaszaladó ifjú hölgy valamilyen lemezről is említést tesz, s énekel róla két dalt. Rejtély – ez egy előadott filmsláger címe, de rejtély az is, miért maradt ez a francia nyelvű korong a szűkebb szakma titka. Valakinek énekli ezt a dalt, néhai Kovács Erzsi hatvanéves rejtélyesen nagy slágerét. Egyébként is az derül ki számomra a jó hét évvel korábbi koncerttel összemérve mai teljesítményét, hogy akkortájt még önmagának énekelt lefojtott belső tűzzel, mostanra meg megtanulta, hogyan kezelje, lelkesítse, gyújtsa lángra a közönségét. Ezt nevezik ugye profizmusnak. Halkan mormolom magamban, de a laptopomba végül leírom: ez világszínvonal. Tessék tudomásul venni, s eszerint bánni Orbán Borbála magyar énekesnővel.
Egy olasz szám is elhangzik több itáliai nóta mellett, ami valami olyasmiről szól, hogy ne bízz a göndör nőkben. Nem tudom, csak a tapsokból vonom le a következtetést, Orbán Bori közönsége nagyon is bízik ebben a veresruhás, göndör sötétbarna hajzuhatagát sokszor meglebbentő előadóművészben. Jól teszi.
Újesztendő, vígságszerző. Orbán Bori és Pánczél Kristóf estje. Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, 2024. január 6.
Miquéu Montanaro: Ma Chanson – előadja: Orbán Bori
