Orbán Bori francia estje
Párizsi látogatást ígér a program, dalokat, sanzonokat a fény városából. Az előítéleteinket tegyük be a ruhatárba.
Orbán Bori
Nincsen hajnali felkelés. Nem kell két órával korábban kitaxizni a reptérre. Nincs hosszú sorban állás, se biztonsági vizsgálat. Nem zsúfolódsz be két túlsúlyos utastárs mellé.
Ami fő: nincs szorongás. Lezuhanunk vagy eltérítenek? Vagy csak náthás leszel a légkonditól.
Boldogság van, harmónia, s tényleg örökzöld dallamok. Egy templomban vagyunk, kétszeresen is ott. A protestáns egyház és a művészet templomában. Francia sanzon-estet hirdet a tévé meg a világháló. Meg kellene hallgatni, eltrolizni a kies Új-Lipótváros szívébe.
Orbán Borit régen hallottam énekelni. Van vagy hat éve, hogy egy dermesztően hideg Ó utcai klubban figyelhettem a koncertjét. Pinceklub akkor, most meg egy altemplom. Lefelé kell lépkednie annak, aki hallani akarja őt. Párizsi látogatást ígér a program, dalokat, sanzonokat a fény városából. Az előítéleteinket tegyük be a ruhatárba. A télikabátunkat sem túl könnyű, mert a közönség egyre csak jön és jön. Odabenn – ahogy mondják – már egy tűt sem lehetne leejteni. A direktor és a zongorakísérő pótszékeket cipel. Teltebbnél is teltebb ház. A műsort felvezető hölgy szerint mégis bajban vannak, a megszűnés réme lebeg a fejük felett. Nem mondtam még, Udvari Kamaraszínház a nevük, egy bennfentestől tudom, hogy egy délvidéki településen zajlott a keresztelő, onnan e fura elnevezés, egy magyarkanizsai művelődési ház udvara volt a születés helye.
Némi teátrumi késéssel kijön a színpadra az est főszereplője (zongorakísérője, Pánczél Kristóf társaságában). Orbán Borit bő fél évtizede hófehérben láttam feltűnni, most testhez simuló feketében járul elénk. „Miért vesz föl ilyen feszes ruhát?”, hallom az előző sorból egy idősebb dáma hangját. Majdnem odaszólok: ’Mert megteheti, mert jól áll neki’. De jobb a békesség, s különben is, utazunk. Felszállunk, de nem Ferihegyen, felszállunk mindjárt az égbe, ugyanis az első szám címe: Sous le ciel de Paris, azaz Párizs ege alatt. Maradunk is odafönn. Kijutunk a Duna fölé, alattunk a Margitsziget sötét foltja, csak a víztorony csúcsa világít, látjuk egész Pestet és Budát, majd feljebb jutva az egész országot, ezt az évszázada megszabdalt hazát.
A dalcsokrok között Bori kimegy a színpadról, szerintem csak azért, hogy újra meg újra gyönyörködhessünk a bejövetelében. Mert nemcsak remekül adja elő a sanzonokat, de a színpadi hatás titkaival is tisztába jöhetett az évek során, hiszen éppen itt, ebben a teátrumban tagoskodik, s játszik főszerepeket történelmi drámákban. Uralja is a színpadot, nemcsak a hangjával, egész lényével, bájával, hamvas ifjúságával. Piafot mindig fáradtnak, betegnek láttuk a felvételeken, Orbán énekesnő csak eljátssza a bajt, a gondot, a betegséget. Hitelesít valamit, amit igazán nem is ismerhet. Mert ugyan mi baja lehet egy szép és tehetséges húszas évei közepén járó lánynak? Esetleg az, hogy holnap nem lesz hol énekeljen, az talán igen. De egészen biztosan nem ez foglalkoztatja, mert szerintem a maga örömére is énekelne – akárhol. A szív hangjai jönnek belőle, a szív segédigéi (vö. E. P.). Valami olyasmi, hogy a szeretet fáj, a szerelem fáj. S ezzel a tudással kell leélni az életünket. Élvezni, amit nyújt az ég, azt a keveset, amit odafentről kapunk.
Pánczél Kristóf és Orbán Bori
A sanzon lelkéről szólnak a fenti sorok – nem vallási áhítat felé terelem a beszámolómat. Az énekesnő nagyon tudja a sanzon titkait, s ha nem tanulta, hát zsigereiben hordja, vele született. Közben történik ez az a színpadon, míg Bori pihenőre megy, odakinn feldől valami, talán egy rossz helyen álló létra, de csak az számít, ami ennek az előadónak a torkán kijön. Tökéletesen uralja a technikát, s amit még tud, azt tanulni nem lehet, csak ösztönből vagy isteni kegyelem folytán kifejezni. Együtt lélegzik a zenével, a dallamokkal, a szöveggel. Nincs itt, velünk. Abban a néhány percben, vagy csak néhány másodpercben, mikor – mindig csak franciául – csúcsra futnak az érzelmek, máshol jár, helyettünk néz körül valahol, ahová kívánkozunk, de csak kivételes pillanatokban jutunk el. Nincs neve ennek az élménynek. Vagy mégis? Elragadtatás. Bűvölet. Káprázat. Boszorkányság.
Érzi ezt a nagyérdemű. Tapsol is, huhuzás is van. Csak ne legyen vége. Hallgathassuk még jó sokáig. De a csoda éppen attól az, ami, hogy csak percekre lehet a miénk. Most is így van. Lesz még egy ráadás: Nem bánok semmit. Persze, hogy Piaf. Azaz mégsem egészen. Ez egy énekesnő belépése a nagyok közé.
Aztán vége, illan a csoda. Maradunk magunk, egyedül. Az élménnyel, amit ki-ki érdeme szerint megkapott.
(Orbán Bori francia estje. Udvari Kamaraszínház, 2023. január 13.)
